Báron György
A szélesre nyitott kapukon dokumentum-, animáció, kísérleti film és játékfilm egyaránt bezúdult, talán csak Spielberg maradt otthon az Oscarjaival.
A Győri Ifjúsági Ház szürke betontömbje olyan unalmasan ronda, mint a neve, melyre boldogtalanabb időkben elkeresztelték. Remekül illik egy posztmodern kő-európai filmünnephez, melynek egyik elsődleges tárgya épp e csúfság tereit betöltő művészet. Jeles álmodik ilyen kőtömböket magának, Grunwalsky, Tarr vagy Szőke; mindazok, akik a reálisan létezőben – és itt ne csak az úgynevezett szocializmusra gondoljunk – próbálják a dermesztő abszurditást föllelni. Installációkkal, textilekkel takarják a csúfságot, s a kettő együttese – talán az erőlködéstől, talán a két szándék és kultúra egymásnak feszülésétől – szívszorítóan széppé válik. Bent, a levegős átriumban durva vásznú szalmazsákok hevernek szanaszét, rajtuk a fesztiválközönség – mint négy éve minden májusban. Az az érzésünk támad, minden úgy maradt, mozdítatlanul, csak a szalma töppedt meg kissé a vastag szövésű zsákokban. Hartyándi Jenő, a sejtelmesen mosolygó fesztiváldirektor is ugyanabban a gyűrt fekete trikóban áll itt már négy éve; gondolhatnánk, el sem mozdult innen, ha nem olvasnánk azokat a senki által meg nem cáfolt nyilatkozatokat, melyek szerint Magyarország legeredetibb fesztiváljának megálmodója postahivatali alkalmazott, aki szabadságot vesz ki fesztiválja idejére. Pedig valaki alighanem szervezi is ezt a szemlét: egy héten át négy teremben pereg a program, kiállítások nyílnak, magyar és külföldi zenészek, táncosok, színjátszók produkálják magukat, van halászlé és gulyás bográcsban a novákpusztai szép kastélyparkban – egyszóval tíz budapesti Filmszemlén nincs ennyi szívderítő program, pedig ez, a győri, nem is kerül negyvenmillióba, rebesgetik, maga Hartyándi is belead valamicskét a postási fizetéséből.
Mint a fentiekből talán kitetszik, ez egy tökéletes profizmussal létrehozott világfesztivál, mely meg tudta őrizni az amatőrizmus diszkrétbáját. Egyedülálló tehát, ameddig a szem ellát, az ünnepélyesség alatt rogyadozó egyenfesztiválok évadján.
Csoda-e, hogy mindenki, akinek még van füle a hallásra és szeme a látásra, ide igyekszik, oly elánnal, hogy félő, a tülekedésben már-már elsodorják magát a célt. Magyarán e családias szemle egyre gigantikusabbá válik, s összeroppan saját vonzásának súlya alatt. Áradnak Győrbe a mozgóképek, az idén 46 országból 748-an neveztek, ebből válogatott ki az előzsűri 72 művet a versenymezőnybe, s még vagy jó kétszer ennyit az egyéb programokba; alig egyharmadát tehát a beküldött munkáknak, de ez még így is beláthatatlanul tömény öt napot eredményezett.
Tűnékennyé váltak a fesztivál határai, a szélesre nyitott kapukon dokumentum-, animáció, kísérleti film és játékfilm egyaránt bezúdult, talán csak Spielberg maradt otthon az Oscarjaival, meg a többi nagy költségvetésű mozifilm, ezenkívül minden megjelent itt a filmkultúrának abból a széles, de kevésbé látványos mezőnyéből, amit – jobb híján – független vagy low budget filmnek nevezünk.
Négy év elteltével, két jellegzetessége látszik kirajzolódni a győri filmmustrának. Az egyik a közép- és kelet-európai művek hangsúlyos jelenléte. Hogy ezt a hely szelleme hívta elő, vagy arról van inkább szó, hogy e független filmezés mostanában főleg e tájakon erős – nem tudni. A másik jellegzetesség – a versenykiírásnak megfelelően – a kisebbségi, s ezen belül a folklorisztikus, néprajzi tárgyú munkák markáns vonulata, szintén aligha függetlenül a hely szellemétől. S tán van még egy harmadik is, bár ez vélhetően nem győri specifikum: dokumentum és fikció lüktető keveredése, épp a legeredetibb filmekben.
Az ausztrál Lynn-Marie Milburn Álmok és emlékek című alkotásában egy Prágából Ausztráliába emigrált idős hölgy idézi fel gyerekkori emlékeit: a régi varrodát, ahol anyja dolgozott, a lebegő, száradó lepedőket a padláson, a finoman megrebbenő tüllkendőt, a ház korlátját, mely mögül leselkedett, az ősz aranysárga leveleit – olyan szépen és érzékenyen, akárha a Krúdyt fotografáló Tóth János állna a kamera mögött. „Privát Oroszország” – parafrazeálhatnánk Forgács Péter kitűnő dokumentumsorozatának címét Oleg Kovaljov Halottak szigete című filmje láttán. A rendező régi híradófilmekből, animációs szkeccsekből és magánfilmekből idézi meg hazája privát történelmét – a letűnt orosz polgárság édes életét – Mozart, Beethoven, Szkrjabin muzsikájára, filmje középpontjába a korabeli mitikus filmsztár, Vera Kolodnaja életét állítva. Dokumentumfelvételeket helyez górcső alá – immár nem először – Domokos János is Várjáték című alkotásában. Egy ősi várrom bűzös kocsmájának teraszán helyi falubikája kiabál, fenyegetőzik részegen. Domokos előre-hátra pergeti, lelassítja és kinagyítja a hetyke gesztusokat, a fenyegetés és az erőszak jeleit keresve – a robbanás előtti pillanatban. Új megvilágításba helyez dokumentumokat Jolanta Dylewska A varsói felkelés krónikája című film alkotója is. Miközben Edelmann professzor napról napra elbeszéli a felkelés történetét, a gettó sokat idézett dokumentumképeit látjuk, ismételve, vissza-visszapörgetve, kinagyítva. Előbb csak az öregasszony arcát, amint tiszti korbács nyúl az álla alá, majd a német tiszt kezét, arcát, külön-külön és egyben az egész dermesztő jelenetet, úgy ahogyan e jól ismert felvételt soha nem nézhettük – van időnk tűnődni és megdöbbenni. Lidércnyomásos vízióvá fordulnak át az utcai nyomor képei a bolgár Ejdora Trajnova Neonfényes mesék című művében. Pályaudvarokon éjszakázó szófiai otthontalanok, csövesek életét mutatja a kamera – vélhetnénk, erről már nem lehet újat mondani –, de a torzból és a rútból költészet születik, amint a hideg neonfényben, fájdalmas repetitív zenére előtűnnek az alvilági akvárium bentlakói. E film tárgya nem az embertelen nyomor, hanem az emberektől elvehetetlen büszkeség, tartás és méltóság. Hosszú időre belénk ég a kép, amint az egyik hajléktalan kisgyerek a pályaudvari nyilvános telefonon felhívja a mesemondó-szolgálatot és csillogó szemekkel hallgatja az esti mesét...
Csüggesztő sötétség ül ezeken a Kelet-Európából érkezett mozgóképeken, melyek a külső és belső nyomorúság rondabugyrából tudósítanak. Nem vidámabbak – miért is lennének azok – a java játékfilmek sem. A román Titus Munteanu munkája, a kesernyés című Pro Patria négy, a haza szolgálatára kötelezett kiskatonát mutat be, akik összevesznek egy talált húskonzerven, az erősebbek embertelenül megalázzák, majd megölik a leggyengébbet. Sikertelen öngyilkossági kísérlettel kezdődik az ukrán Szergej Liszenko A lezárt határ című filmje. A főhős disszidálni készül, a képsorokon összekeveredik az idő, flashbackek váltogatják egymást „mai” képekkel, időnként egy vicsorgó fekete kutya fut át a képmezőn – az, amelyik majd a határon megtalálja hősünket, kit a katonák a film végén oly egykedvűen lőnek le, akár egy kutyát. A szabadság fojtogató hiányáról szól az idei zsűriben részt vevő ukrán filmművész, Jurij Iljenko műve, a Hattyúk tava – a Zóna is, melyet valamikori alkotótársa, a nemrég meghalt Szergej Paradzsanov írásaiból forgatott. Börtönből szökött férfi rejtőzik valami sötét lukban, melyről kiderül, hogy az országút szélén álló monumentális sarló-kalapács-emlékmű egyik zuga. Aztán az emlékművet lebontják, hősünket fölfedezik, elfogják, visszaviszik a börtönbe...
Némi derűt az e térségből érkezett filmek közül legföljebb az orosz Jevgenyij Ivanov bravúros Godard-paródiája, a Nikotin, ez a Leningrádban játszódó Kifulladásig-átdolgozás hozott a borongós vetítőtermekbe, továbbá egy orosz rajzfilmes, Ivan Maximov néhány munkája. Maximov alighanem a legnagyobb animációs tehetség, aki Jurij Norstein óta a színre lépett: különös, szürreális lényekkel népesíti be kobold-világát. Talán a három szentendrei, feLugossy, efZámbó és Wahorn távoli rokona (kiknek rajzai szintén megelevenedtek egy kitűnő rajzfilmben, Varga Csaba és Igor Lazin Bestiákjában, Frank Zappa zaklatott zenéjére).
A programban immár három éve külön kategóriát alkotnak az úgynevezett kisebbségi filmek, s ezen belül is sok a folklór-tárgyú munka. Ez első hallásra riasztónak tűnhet, hiszen az utóbbi években igencsak megtanulhattuk, hová vezet, ha a kisebbségi problémát nosztalgikus-folklorisztikus nézőpontból szemlélik. A nép ősi, romlatlan művészete e felfogásban a romlott modernitás ellentéteként jelenik meg, s válik atavisztikus politikai törekvések ideológiai talapzatává. Hogy ez – végső esetben – hová vezethet, arra figyelmeztet Pawel Pawlikowskinak a BBC-számára készített – s a budapesti Szarajevó-filmhéten már bemutatott – Szerb eposz című portréfilmje Karadzsicsról, a boszniai mészárosról. A képek nem a harcoló szerb vezért mutatják, hanem az érzelmes népfit, aki néptársai körében harcias népdalokat énekel, iszik, mulat, népe dicső történelmét idézi, kocsmai falvédőbölcsességekkel kábítja a nézőt, majd hasonszőrű néptársaival egyetemben nekivág, hogy e bölcsességek szellemében igazítson kicsit népe és más népek sorsán. A végeredményt, a harcot, a gyilkolást, a halottakat nem látjuk, csak a földijeit keblére ölelő vezért, miközben militáns szerb dalok zengenek, hogy megacélozzák az akaratot és megkeményítsék a lelket. E tanulságos film nem kevesebbet mutat be, mint azt, hogy adott esetben miként lesz a harcias múltat bearanyozó folklórból tömeggyilkosság, majd a vérengzés miként szelídül ismét hősi énekekké.
A Mediawave e tárgyú filmjei határozottan perelnek a folklór e nosztalgikusveretes fölfogásával. Nem azt keresik, ami a népművészetet a modernitástól elválasztja, hanem – Bartók szellemében – azt, ami összeköti. Domokos János – Dömötör Péter Függöny, fel! című munkája, mely a Lopótök színtársulat erdélyi körútját követi végig, akár experimentális munkának is felfogható. Az egyik jelenetben farmeros-trikós magyar fiatalok arról beszélnek, mennyire örülnek, hogy Székelyudvarhelyről Temesvárra kerültek, mert szülőhelyükön elviselhetetlen volt az erős nacionalizmus. „Miféle nacionalizmus?” – kérdezi a riporter. „Hát a magyar nacionalizmus” – vágják rá szép, ízes magyarsággal. Távol áll az idealizáló szándék Hajdú István Lászlótól is, aki Katica elment című filmjében egy öreg cigányasszony temetését örökítette meg, valamint az Egykor Gyimesben jártam című filmnapló készítőitől, Nesztor Ivántól és Hartyándi Jenőtől. Hartyándi egy másik, Szolnoki Józseffel készített kisjátékfilmjében, a Madarak 2.-ben azt mutatja be, a legcsekélyebb parodisztikus szándék nélkül, hogy egy szőlősgazda és fia bogrács melletti szűkszavú párbeszéde miként válik becketti abszurd dialógussá.
A Mediawave programjában egyre természetesebben fonódik egybe népművészet és experimentális művészet. Miközben a politika a folklórt saját céljai szolgálatába fogja és gyanúba keveri, az alternatív kultúra nagy kedvvel és erudícióval fedezi fel valódi értékeit. A győri filmmustra, csöppet sem mellékesen, e rokonszenves filmes, zenei és képzőművészeti törekvések találkahelye. Az Ifjúsági Ház minden második vendége kamerával a kezében bóklászik és állhatatosan filmez, majd a produkciók egy része feltűnik a következő év programjában: a fesztivál is a folklórkincs részévé válik. A szervezők fényírók találkozójának nevezték el az eseményt, de talán nem járunk messze eredeti elképzeléseiktől, ha azt állítjuk, hogy e független filmszemle – a szó eredeti értelmében – népművészeti fesztivál.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/07 36-38. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=678 |
