Lajta Gábor
Ebben az interjúkötetben majdnem minden filmrendező megszólal, aki a 60-as, 70-es években jelentőset alkotott a dokumentum, illetve dokumentarista elnevezésű műfajban. Bevezető tanulmányában Dárday István pontosan meghúzza a fogalmi határokat, a beszélgetések során azonban kiderül, hogy szinte mindenki mást ért dokumentumfilmen. A nézetek tarkaságának illusztrálására hadd idézzek az interjúalanyoktól:
„…az átgondolt szerkesztés, az esztétikum hiánya miatt e filmek többsége megmarad pusztán nyers tényanyagnak.” (Sára Sándor, 1969.)
„A dokumentumfilmeket leginkább a tényirodalommal, a szociografikus irodalommal kapcsolom össze...” (Sólyom András BBS-vezetőségi tag, 1979.)
„A formális nem hagyható ki a művészetből...” (Kovács András, 1978.)
„Nyilván mindig lesznek olyan emberek, akik szeretnek a valósággal közvetlenül érintkezni, és lesznek olyanok, akik szeretnek formálni...” (Mihályfy László. 1979.)
„…»dokumentarizmus« és »fikció« szembeállítását vagy vitáját mindenképpen álszembeállításnak, álvitának tartom.” (Dárday István, 1978.)
„Pedig A határozat fikció.” (Ember Judit, 1978.)
„Én nem tudok különbséget tenni dokumentum és nem dokumentum között.” (Wilt Pál, 1979.)
„…nagyon fontos és egyre fontosabb tisztázni a különbséget.” (Elek Judit, 1978.)
„…a dokumentumfilm természetesen művészet.” (Nemeskürty István, stúdióvezető, 1979.)
„...a dokumentumfilmnek is vállalnia lehet azt, hogy uram bocsá’ nem művészi remekmű, hanem a publicisztika irányába eltolódott figyelemfelkeltés.” (Bokor László, stúdióvezető, 1979.)
Ezek a mondatok nem egymással szemben hangzanak el, hanem külön interjúkban; az egymás mellé állítás önkényes. Nem tételes vitaalapnak szántam, csupán érzékeltetni akartam az esztétikai platform hiányát. De valamiben azért hasonlóak a dokumentumfilmesek: szociografikus érdeklődésűek, a valóságból indulnak ki a valódi folyamatoknak megfelelően kívánnak filmet szerkeszteni. Ez azonban kevés a dokumentumfilm karakterizálásához. Igaz, sokan nem is akarják karakterizálni: „Legokosabb tehát, ha… nem sorompókat fabrikálunk...” – mondja Zolnay Pál, de hát hogyan lehet beszélni arról, amiről nem is tudjuk, hogy micsoda? Az interjúkötet érdeme inkább az, hogy jól összefoglalja a dokumentumfilm körül fölmerült állásfoglalásokat (alkotói részről), gyártási, forgalmazási nehézségekről szól, s az esztétika síkos talajáról leszállva tudatosítja, hogy a dokumentumfilm politikai tett – hozzátehetem: a politikai harc egyik eszköze –, mert készítése, bemutatása és hatása egyaránt a politikai érettség feltétele. Közvetlen valóságalapja miatt közérthetőbb, érdesebb, érdekeket jobban sértő, mint a játékfilm.
Művészi-esztétikai kérdésekbe tehát én sem akarok belemenni, s szubjektív alkotói nyilatkozatokkal nem is ildomos csatározni. Bizonyítsanak a filmek.
A kérdezők objektívek voltak, nem reklámot akartak csinálni a dokumentumfilmnek – igaz, vitára sem provokáltak. A Beszélgetések a dokumentumfilmről maga is dokumentum.
Beszélgetések a dokumentumfilmről. Népművelési és Propaganda Iroda, 236 oldal.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/04 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6773 |
