Csepeli György
Nem esztétikai tárgyú értekezést írtam. Kantra elrugaszkodásképpen, a televíziós műsorok iránti tetszés társadalmi, társas-lélektani meghatározóival kapcsolatosan hivatkoztam. Kontár lévén a műbírálatban, nem tudom megmondani, hogy az esztétikum magában a tárgyban objektíve benne van-e, miként tanácstalan vagyok abban is, hogy Rózsa Györgyben objektíve elviselhetetlen bájgúnár vagy szeretni valóan kedves fickó szunnyad-e.
Eszem ágában sem volt elfelejtésre ítélni az „irodalomnak, költészetnek olyan ősi pillanatait, amikor a befogadás nem volt olyan magányos aktus, mint a XIX. vagy XX. században.”
Pusztán arra a történetszociológiai helyzetre kívántam villanásszerűen hivatkozni, mely megelőzte a modern tömegkommunikáció – és vele együtt légiónyi társadalmi változás – beköszöntésével létrejött radikálisan új befogadói helyzetet. E szembeállítás szubjektívnak tűnhet föl ugyan, de alapja velejéig objektív.
Szóhasználatomban egyébként a szubjektív korántsem jelentette a társadalmi, általános, a közmegegyezés ellentétét, csupán arra kívántam a szóval utalni, hogy volt idő, amikor az autonóm állásfoglalásnak, belsővé lett és megszenvedett értékeken alapuló ítéletnek hitele volt. Az írástudó felelősséggel és biztonsággal szólhatott, s ha netán tévedett, új remekművek értékelésében félrefogott, erkölcsileg kikezdhetetlen maradt. Nem látom be, hogy miért volna antidemokratikus és antiesztétikus nézetek kiindulópontja egy olyan értelmiségi pozíció felidézése, amikor e poszt betöltése még nem pusztán elfoglaltság, foglalkozás, hanem hivatás volt. Szomorú szekuralizáció, mely kikoptatja a társadalomból ezt az autentikus értelmiségi szerepet, és a fatimai látomás csodájával rokonítja a tudás hitvallóit. Cikkem gondolatmenetének önkényes meghosszabbítása az időben, olyan korok és társadalmak felidézése, amikor az értelmiségi réteg mint társadalmi minőség szociológiailag nem jelentkezett, s az emberek a közösség kultúrájában tartottak maguknak lelket, szubjektivitásuk modern értelemben véve meg sem született. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a vitát ismerem, szeretem és elvárom. Ha mondataimon határozottság látszik, az a párbajozóé, aki nem hajlandó skizofrén módon saját mondandójába eleve az ellenfél álláspontját is belevegyíteni.)
Túlságosan szeretem a televíziót ahhoz, hogy bűneiről elfeledkeznék, de a vélemények uniformizálásában nem a televíziót, hanem szülőjét, a szükségképpen agyonszabdalt, a munkamegosztás árkaival elbizonytalanított alanyokra bontott társadalmat látom okozó tényezőnek. Cikkem arról szólt, hogy ebben a helyzetben az emberek csoportjaikhoz igazítják véleményeiket, s nem véleményeikhez keresik a megfelelő csoportokat. Elfogadom, hogy a televízió egyes műsorai, kommentárjai, ismert szereplői megoszthatják a közvéleményt. Az ily módon létrejött véleménykülönbségek azonban csak a felszín fecsegését idézik, a mélyáramok megnyilatkozás nélkül maradnak.
Arról is írtam, hogy miként lehetne ezt az állapotot elkerülni. Osztom Bernáth László álláspontját arról hogy „jó lenne, ha meggyőző érvektől legalább néha hagynánk magunkat befolyásolni. Vagy legalább türelemmel elviselni mások véleményét.” Szerintem a televízió akkor szolgálhatná hathatósan társadalmunk demokratizálódását, a nyilvános magánkommunikációk higiénéjét, ha üzeneteit nem elsősorban a „tetszik–nem tetszik” értékelméletileg is alig-alig hozzáférhető összefüggésében fogalmazná meg számunkra. Nem tagadván a televízió értékítéleteket generáló funkciójának fontosságát, a hangsúlyt az igaz és a hamis dimenziójára helyezném.
Mert ízlésekről ugyan jót lehet vitatkozni, de nem érdemes, főként akkor nem, ha korszakos cselekvések előtt áll társadalmunk. A televízió társadalmunk nyilvánosságának és ezen keresztül önmegismerésének ma még hatásaiban kellőképpen nem felmért eszköze, ha úgy tetszik, „csodalény”, ki nemcsak andalíthat, pihentethet, hanem ébreszthet, cselekvésre sarkallhat, a szó szoros értelmében távolba látva meguntathatja a jövőt, melynek formálása attól függ, tudjuk-e, mit kell tennünk a világban való megmaradásunkért, életünk méltó színvonalának megőrzéséért. Az igaz információkban levő energiák eltékozlása olyan pazarlás, melyért nagyon is valóságos energiákkal fizethetünk. Ebben talán egyetértésre juthatnánk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/04 63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6772 |
