Filmvilág

Fesztivál

Portugál filmhét

A kivonulás szomorúsága

A portugál városok terein megülő kortalan kultúra lassan elmúlik. Ami helyette jön: jólét és a hagyományos melankóliától élesen elütő modern depresszió.

Három nappal tragikus halála előtt Koltai Ágnes kért fel a portugál filmhétről készítendő beszámolóra. A választási kampány időrabló heteiben nehezen álltam kötélnek, de végül engedtem Ági szíves rábeszélésének. Nem utolsósorban azért, mert néhány éve együtt voltunk Figueira Fozban egy elvarázsolt, híresen rosszul szervezett és mégis kedves filmfesztiválon. A kaszinóból átalakított alkalmi vetítőteremben egy német feminista hölgy dögunalmas izzadmányait vetítették, s a filmkritikusokon kívül mindenki a közeli tengerpartra menekült a moziból. Este, két vetítés között, mi is kisétáltunk a partra. A parkolóban tucatnyi autóbusz állt, amelyeken a portugál szárazföldről szövetkezeti parasztok érkeztek egynapos, szervezett tengerparti kirándulásra. A buszok között tábortüzek égtek, az asszonyok halat sütöttek, a férfiak otthonról hozott bort töltögettek poharaikba, a fiatalok pedig táncoltak és énekeltek a tűz körül. Aztán néhány feketeruhás, kortalan öregasszony is táncolni kezdett egymással. Lassan, mezítláb táncoltak a homokban, néhány méterre az óceán felcsapó hullámaitól.

A látvány annyira intenzív volt, intenzív és archaikus, hogy szinte idegesen mondtam Áginak: inkább ezt kellene néznünk, s nem egy német feminista jóléti gyűrődéseit a moziban! Koltai Ágnes persze szorgalmasabb és becsületesebb kritikus volt nálam, s csak visszasétált a következő vetítésre. De valamit mégis megsejtett abból, miért rajongunk világszerte sokan – egyfajta titkos kasztként – Portugáliáért, a portugál hétköznapokért, mindazért az archaikus és melankolikus portugál életformáért, amelyet napjainkban emészt el lassan, de biztosan az amerikanizmus és az európai integráció.

A budapesti portugál filmhét vetítésein egyszerre kellett gondolnom Koltai Ágnes friss halálára és a régi Portugália csendesen szomorú, melankolikus elmúlására – amit egyébként a filmhét programja is pontosan dokumentált. Portugália lelki és kulturális hagyományai ellenére arra van ítélve, hogy szabályos nyugat-európai és kapitalista országgá váljék. Ez nem tragédia, sokaknak egyenesen jótétemény, mégis együttjár a régi értékek elvesztésével, a poézis elszürkülésével, a portugál városok terein megülő kortalan és eszköztelen kultúra lassú elmúlásával. Ami helyette jön, ez is kiolvasható a filmekből. Ideges hétköznapok, üzleti és technikai integráció a fejlett Nyugatba, jólét és a hagyományos melankóliától élesen elütő modern depresszió. A filmek nem váltak hollywoodi értelemben kommersz produkciókká, kitartóan és olykor görcsösen igyekeznek „művészi hatást” nyújtani. Ez azonban már nem annyira egy szuverén kultúra önkéntelen sugárzása, mint inkább tudatosan vállalt filmrendezői szerep. Nem a málló házfalakról csorgó melankólia ráérős rögzítése, hanem művészi szándékkal konstruált fikció.

Aligha véletlen, hogy a filmhét produkciói kivétel nélkül a kivonulásról, az elmerülésről, a múltról és a távolságról szóltak. A transzcendenciáról, az őrület felszabadító erejéről (Itt a földön; Isteni színjáték), a külvilág előli elzárkózásról és bujkálásról (Összetört szív; Elmaradt randevú) és az egykori távol-keleti és afrikai gyarmatvilág romantikájáról (Szerelem és...; Yonta kék szemei). Az archaikus falukép ugyanakkor már csak hangulatfestő elem a nagyvárosi értelmiségiek lelki problémáinak ellensúlyozására; a macaoi szerelmi dráma a századelőn játszódik; Bissau utcáin a fekete gyerekeké a jövő; s minél filozofikusabban beszélnek Istenről, annál feltűnőbb az igazi hit hiánya. Az új portugál film a múltba, a távoliba és az irracionálisba tekint, s éppen ezzel ad lemondóan őszinte véleményt a társadalmilag elkerülhetetlen, de lélektanilag feldolgozhatatlan modernizációról.

Legmesszebb ezúttal is Manoel de Oliveira, a portugál film nagy öregje és egyszemélyes intézménye megy. Isteni színjáték című filmje egy finom elmegyógyintézetben játszódik, amely a világból való kivonulás jelképes helyszíne. Az ápoltak különböző bibliai és irodalmi történeteket játszanak el. Az Evangélium szereplői mellett feltűnnek Dosztojevszkij hősei a Bűn és bűnhődésből és a Karamazov testvérekből. A hit és a szkepszis, a bűn és a megváltás reménye, a vallási, filozófiai és irodalmi utalások szép, bár kissé fárasztó allegóriává állnak össze. Oliveira mester most is sajátos hangulatot teremt. Az egyes epizódok hűen az evangéliumi, illetve irodalmi történetekhez, ugyanakkor szervesen illeszkednek az egész film miliőjébe. Különösen emlékezetesek a Dosztojevszkij-jelenetek, amelyek változatosságukban is a nagy orosz író iránti lelki affinitást tükrözik. A film újra felteszi a kereszténység alapvető kérdéseit, de választ nem ad rájuk. Nekünk magunknak kell eldöntenünk, hogy hisszük-e Krisztus és ezáltal a magunk test általi feltámadását, vagy sem? Az elmegyógyintézeti azilumot körülvevő mai portugál világra pedig semmilyen utalás sem esik a filmben: távolabb áll a történettől, mint a múlt századi Szentpétervár „Szonja” szavaiból kibontakozó utcaképe.

João Botelho Itt a földön című munkája hasonló kérdéseket vet fel, ám a rendező filmje végén válaszolni igyekszik a kereszténység alapkérdéseire. Az unatkozó üzletember megcsömörlik a modern élettől, és hosszú lelki szenvedés után eljut egy szent helyre. Itt találkozik egy fiatal párral, akik a közös bűn, a bűnt követő szenvedés és a gyermekszülés után a megtisztulás reményében érkeznek ugyanoda. A jászolban születő kisded, a bűnre és bűnhődésre érkező megváltás, a modern civilizációtól érintetlen őstermészet transzcendens békéje igazán közérthető utalás a hitben való feltámadásra. Mindez azonban annyira kimódoltan, hiteltelenül és didaktikusan jelenik meg, hogy a produkciót minden tudós ajánlás ellenére sem hisszük a „legkatolikusabb” portugál filmnek. Ha valami, a számítógépeken dolgozó üzletember depressziója látszik hitelesnek a történetben – a többi csak művi konstrukció. Krisztus drámája a korabeli világ egyik legnyüzsgőbb nagyvárosában, Jeruzsálem utcáin játszódott le. Igazi transzcendencia ott van, ahol hívő emberek vannak: a világvégi sziklák közé való kivonulás csak aláhúzza a film mesterkéltségét.

Mintha ugyanezek a sziklák térnének vissza az Elmaradt randevúban, Jorge Marecos Duarte munkájában. Itt is vannak feketeruhás parasztasszonyok, emancipált nagyvárosi hölgyek és sok vihar után egymásra találó szerelmesek. Az ősi természet felszabadító erejét ebben a filmben krimiszerű történet igyekszik még fordulatosabbá tenni. De a szereplőket már nagyvárosi feladataik kényszerítik az időtlen sziklák közé. A tudósok rovarokat gyűjtenek az archaikus luzitán tájban, a bérgyilkosok pedig áldozatukat követik egészen idáig. Némi sajátos ízt egyedül néhány fekete úriember megjelenése hoz a filmben (a hagyományos gyarmati történetekkel szemben már itt is a gyarmatokról érkezett feketék dominálnak): megölik a rossz fehér embereket, s megmentik a jó fehér fiú életét. De azért láthatóan őt is elég sápadtnak találják a maguk életvidám feketeségéhez képest. Így aztán elzavarják a fehér nőjéhez, maguk pedig vidáman énekelni és táncolni kezdenek. Éppoly önfeledten, mint az öreg portugál parasztasszonyok tették azon a régi nyáron az óceán partján.

S ugyanolyan önfeledten, ahogy Bissau fiatal feketéi élnek a portugál uralom alól felszabadult hazájukban (Flora Gomes: Yonta kék szemei). Zé, a fiatal fiú reménytelenül szerelmes a szép Yontába, aki viszont ugyanolyan reménytelenül szereti Vincentet, a függetlenségi háború egykori hősét és a mai Bissau befolyásos személyiségét. Vincent nemcsak férfi, hanem ugyanakkor elvtárs is, aki magának sem meri bevallani, hogy szíve mélyén csalódott az egykor felszabadítónak hitt marxizmusban. Akadozik a közellátás, sok a baj a tervgazdasággal, a kofákkal és a korrupcióval. Azért egyelőre még mindenki „jó elvtárs”, tisztelik a tegnapi hősökből lett mai vezetőket, és túlteszik magukat a mindennapi nehézségeken. Fiatal lányoké és fiúké a jövő, akiket a gyarmati múlt és a marxizmus helyett csakis saját szenvedélyeik érdekelnek. Szép portugál történet arról, hogy egy távoli nép milyen derűs tud lenni a portugálok nélkül.

Akinek azonban nincs módja elmegyógyintézetbe vonulni, aki nem költözhet ki a sziklák közé és nem lehet fekete fiatal a távoli Bissauban, annak jó öreg recept szerint a múltról kell romantikus történetet mesélni. Macao, a kilencszázas évek elején. A keresztény város szalonjai, játékbarlangjai, flörtjei és szenvedélyei. S az európai civilizáció vékonyka máza mögött az örök Kína, szegénységével és titkaival. A fehér fiatalember, akit egy gonosz tréfa miatt a kínai negyedbe száműztek, ahol kínaiak cselédjeként dolgozik és elrohad a lába. A vénlány, aki feláldozza jóhírét a reménytelen szerelemért. Bűn és bűnhődés, nem Dosztojevszkij, hanem a nívós limonádé szintjén. Jó színészek, látványos díszletek, igényes szakmai színvonal. Luis Filipe Rocha Szerelem és... című filmje már egészen olyan, mint egy átlagosan nyugat-európai, színes és szélesvásznú, Hollywooddal versengő produkció.

Nagy valószínűséggel ez a portugál film „jövője”. De egy bizonyos életkoron, néhány barát elvesztésén és sok régi utazáson túl megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy ne higgyünk a töretlen fejlődés és az egyre derűsebb jövő technicista álvallásában.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1994/07 34-35. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=677