Gáti Péter
Gary Cooper, ki vagy a mennyekben, szabadíts meg minden rossztól. Így szól az a gyermekkorból megőrzött profán kabalaima, amit a film hősnője élete fordulópontján segélykérésként újra elmond. Profánul mai, filmeken és irodalmi alkotásokban nagy előszeretettel és többnyire leegyszerűsítve ábrázolt konfliktushelyzet szülötte a filmbeli sorsdöntő pillanat. Andrea, a sikeres tévés személyiség megtudja, hogy terhessége komplikációkkal jár, mert nagy valószínűséggel rosszindulatú daganata van, és az elkerülhetetlen operáció bizonytalan kimenetelű. Ez a tragikus helyzet óhatatlanul számvetésre készteti, számára műtét előttre és utánra hasad szét az élet, a máskor oly szétbogozhatatlanul egységes időfolyam érzékelhetően megáll. Nem kétséges, hogy – már témaválasztása okán – a nézők előítéleteivel is meg kellett küzdenie a rendezőnőnek. Pilar Mirót nem csábította el a könnyfacsaró szentimentalizmus lehetősége. Valamit azonban nem tudott elkerülni. Az értelmiségi lét, pontosabban a tömegkommunikációs intézményekben dolgozó értelmiségi életének ábrázolási közhelyeit. Andrea például – hosszú riporterkedés után – filmet rendezhet, de hogy miért olyan fontos számára eddigi televíziós munkája és készülő filmje – rejtély marad. Egyáltalán van valami felszínesség abban, ahogyan Andrea életének nehéz pillanatát s az őt körülvevő embereket elénk állítja a rendezőnő. (A kollégákat kis flörtjeikkel, nagy riport-témákkal; az élettárs újságírót, aki miközben magányát és meg nem értettségét hangsúlyozza, egy friss szenzáció megszerzésétől megszédülve nem veszi észre Andrea végtelen kiszolgáltatottságát; a mamát, aki nagypolgári luxuskörnyezetében egyre a betegségtől és az öregségtől fél, és önzőbb már nem is lehetne.) Ennek következtében a hősnő kapcsolatainak ábrázolása kissé eltorzul, sőt erre a sorsra jut az eddig borzasztóan fontosnak tartott önmegvalósítási vágy és a nő „búcsúját” nem értő kívülállók rajza. Az általánosságokon kívül nincs elég fogódzónk Andrea igazi tragédiájának megértéséhez, vagyis annak megértéséhez, hogy mit hagyna itt egyetlen – esetleg balszerencsés – pillanat alatt. Vagyis hogy ki ő valójában.
A riporternőt alakító Mercedes Sampietro csodálatos játékával – amiért méltán érdemelte ki a legjobb női alakításért járó díjat 1981-ben Moszkvában –, megpróbálja pótolni azokat a rendezésből hiányzó hiteles emberi gesztusokat, amelyek hidat verhetnének lélektől lélekig.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/04 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6765 |
