El Rey

Bikácsy Gergely

Nem olcsó szójáték talán, ha azt mondjuk, Fernando Rey valódi király volt. Mindig nemeseket, hidalgókat, fejedelmi tartású nagyurakat játszott. Idősen is hódító lovagokat. Sőt, talán már idős hódítónak, kiábrándult nemesnek született.

A Viridianának akkor is ő a férfi főszereplője, ha a film első félórája után nincs több szerepe. Negyvenhárom évesen játszotta el az unokahúgába reménytelenül szerelmes Don Jaime szerepét. Délceg és férfias hatvanévesnek látszott. Aki csak ebben az életkorban döbben rá, hogy mi az élet legnagyobb értéke. Egy határozott férfi, aki idősödve egyre férfiasabb. S aki mégis veszít.

Már nem is csak a Viridianáról beszélünk. A Tristanáról is, A vágy titokzatos tárgyáról is. Hívják Don Jaimének vagy Don Lopénak, a nemesen őszülő hidalgó sohasem csupán Viridianába vagy Tristanába vagy Conchitába szerelmes, és nem azért szerelmes a nála harminc évvel fiatalabb nőkbe, mert léha vágyak foglya. Nem: a középkori trubadúr-érzelmek rabja, az örök (és talán ily szépen nem is létező) nőiség rabja.

Ha van égiek által elrendelt művészi-alkotói találkozás, Buñuel és Fernando Rey találkozása az volt. Buñuel vad és roncsoló indulattal törte-zúzta a szerelmet akadályozó buta társadalom védősáncait. Gyalázatos és nemtelen indulataihoz kellett egy nemes, lovagias hasonmás, aki talán a spanyol vagy provanszi középkor fényét hozta el. S ebben a fényben baljósan feltündökölt, hogy a boldog szerelmet, a betelejesülést nem is az ostoba társadalmi regulák akadályozzák, hanem valami más, bennünk lappangó sötét erő.

A nemes hidalgó ezért mosolyog minden film végén. Halálakor is.