Báron György
A honi filmforgalmazásnak, kritikának és – ezért – a nagyközönségnek nincs túlzott szerencséje a svájci filmmel. Bár aligha kétséges, hogy e hatmilliós országban a kontinens egyik legerőteljesebb filmes műhelye működik, iskolateremtő, ma már legendás alkotásai csak szórványosan, nagy késéssel, tompa bírálói részvétlenség mellett kerülnek a magyar mozikba. Az iskola-alapító Alain Tanner Jónás, aki 25 éves lesz 2000-ben című remekét, mely a hetvenes évek filmművészetének egyik alapműve, egy hétig játszotta mindössze a budapesti Filmmúzeum, teljes kritikusi csenddel kísérve. (Legutóbb a televízió is levetítette, s a Filmvilág 83/2. számában elemző Tanner-portrét közölt. – A szerk.) Nem járt jobban a másik ismert svájci mester, Claude Goretta sem. Legutóbbi opusza, az elragadó Vidéki lány nyomtalanul tűnt el néhány hét alatt a mozik műsoráról; a hivatásos filmzsürorok őt sem méltatták különösebb figyelemre. Pedig világhíres rendezők mindketten; milyen fogadtatást jósolhatunk akkor a jószerivel ismeretlen Yves Yersin első játékfilmjének, a Kis kiruccanásoknak? Elég-e e csöndes, filozofikus mű önértéke ahhoz, hogy a publikum és a szakma kegyeibe férkőzzön, dacolva a mozgalmas-harsogó amerikanizált mozi világhódító divatjával?
„Soutter, Tanner, Goretta, Moraz után íme a svájci film új fölfedezettje: Yves Yersin” – írta a Kis kiruccanások 1979-es premierje kapcsán a Télérama bírálója, s hasonlóan lelkes hangnem csendül ki a többi világlap kritikáiból is. Yersin műve sok tekintetben egyenes folytatása a genfi Ötös csoport – a Tanner-műhely – filmjeinek. A Kis kiruccanásokat ugyanaz a szelíd bensőségesség, meleg hang, csöndes líra, rejtőzködő, bújtatott filozófia, lassú tempó hatja át, mint Tanner, Goretta, Soutter munkáit. Jellegzetesen svájci film ez is: hősei pocsékul érzik magukat a tisztesen iparkodó, jólétben sütkérező Svájcban. Nem lázadnak ellene látványos gesztusokkal, elvágyódnak csupán, s megpróbálnak öntörvényűen élni, mint a Vidéki lány hősnője vagy a Jónás... kommunába tömörülő, bohókás, „szabálytalan” svájcijai. Markánsak persze az eltérések is Yersin és Tannerék között. Az Ötös csoport filmjei jellegzetesen városi problémákat ábrázolnak, hőseik értelmiségiek, diákok, s főképp hivatalnokok. Yves Yersin műve egy Vaud kantonbeli farmon játszódik, földművesek – gazdálkodók és (jobb szó híján) uradalmi cselédek – között. A Kis kiruccanások érzékenyen és érzékletesen mutatja be a svájci monoton mindennapjait, tájképeivel Jean Renoirt, a farm belső életének fölrajzolásával Marcel Pagnolt idézve emlékezetünkbe.
A film abszolút hőse, Pipe, afféle tanyasi öregbéres. Négy évtizede él és dolgozik a farmon, s szolgálja ki a változó gazdákat. Életének egyetlen, szűk színpada a ház, az udvar, a megművelendő széles földsáv: horizontja a tanyahatár. A filmben két, látszatra jelentéktelen dolog történik vele, s e két esemény a film tulajdonképpeni cselekménye: vásárol egy mopedet, majd egy motocross-verseny körüli zajos búcsúban véletlenül nyer egy Polaroid-fényképezőgépet. Ami azonban igazán fontos, az a film „belső története”: az öreg Pipe késői, szívós szabadságharca a világ birtokbavételéért. Ez a vágy, sugallja Yersin, kiirthatatlanul ott szunnyad mindenkiben, s elég egy apró, esetleges momentum, hogy előtörjön. Hősünk életében a szerény kis moped megvétele. A tanya határai kitágulnak, s Pipe lassanként fölfedezi a farmon túli életet. Nem nagy dolgokat: a mező tágasságát, a táj szépségét, az égbenyúló hegycsúcsokat, a várost, a búcsú vidám forgatagát. Kezdetben csak szabadidejében, később már munkaidőben is elcsatangol, hogy megnézze – például –, merre repül egy kecses vitorlázórepülő. „Van más is, mint a munka” – mondja, négy évtizednyi hűséges robot után a gazdájának, szelíd zsörtölődéssel. „Öregkorára meggárgyult” – néznek egymásra sokatmondón gazdái, sztereotípiával intézve el azt, ami ellentmond sztereotip életvitelüknek és gondolkodásmódjuknak. A nézőnek azonban az az érzése, Pipe-nek most jött meg igazán az esze. A film nagy leleménye, hogy ezt a változást, ezt a csöndes, de nagyon mély lázadást egy öregember sorsában mutatja meg; bebizonyítván, hogy e változás, e megváltás független a kortól, a helytől és az időtől. Bármilyen pillanat alkalmas rá, legyen akár az első, akár az utolsó; e felismerés és tett az időtlenségben gyökerezik. Pipe „kis kiruccanásai” ily módon többek egyszerű kirándulásoknál, a táj és az emberek megismerésénél: a világ és önmaga s vele a csehovi „valódi élet” megismerésének zarándokútjai. S ebből a szempontból esetleges, hogy ehhez az első lökést egy moped adja-e meg vagy valami más. Amikor a bohókás öregurat – ittas vezetés miatt – leparancsolják gépparipájáról, új eszközzel indul a belső utak bebarangolására. Frissen nyert fényképezőgépét kattintgatja sűrűn, megörökítve élete tárgyait és szereplőit. A fotó, tudjuk, ítélkezés: a leleplezés, a megőrzés, a birtokbavétel fölényét adja meg gazdáival s – mikor saját maga felé fordítja a kamerát – önmagával szemben.
Yersin filmjének igazi bravúrja, ahogy ezt a tisztán filozófiai közlendőt minden olcsó didaxistól mentesen, konkrét és érzékletes történettel jeleníti meg. Ritkán látható egyensúlyt tart irónia és dráma, metafizikus elvontság és tárgyszerű kisrealizmus között. Filmje egyszerre tragikus és megmosolyogtató, nyomasztó és – a szó csöppet sem sematikus értelmében – derűt sugárzó: a moped-kirándulások történetében az emberi lehetőségek és utak végtelenségét ragyogtatja fel. Az egyik képsorban Pipe egy dombra tolja föl, nagy erőfeszítéssel, a motorját. A meredek dombhát átlósan kettészeli a képmezőt; a cél – a dombtető – a képmező fölé kerül. A kép egyszerre köznapi és – minden erőltetés nélkül jelképes. E filmben azzá lesz a Matterhorn hófödte csúcsa is, melyet Pipe bérelt helikopterrel repül körbe, hogy megcsodálja a valóságban is, ne csak az ágya fölött őrzött fotón. A repülésről szól a Kis kiruccanások, a gravitáció legyőzésének örök vágyáról. Hősünk mulatságos jelenetekben próbálja meg kezessé tenni frissen vásárolt motorkerékpárját. Karcsú vitorlázógép siklik el fölötte. Pipa felül a mopedre, s imbolygón, semmivel sem törődve, követni kezdi a légies csodát. A felvevőgép – és a néző – az ő szemével látja az elsuhanó fákat, a kígyózó utat. Aztán ugyanabban a beállításban – ritka technikai bravúrral – a levegőbe emelkedünk: madártávlatból szemléljük a tájat: az erdőt, a hegyeket, az apró házakat. A szubjektív kamera használatának egyik legszebb, legfunkcionálisabb példája ez. Külső szemszögből fényképezve e jelent óhatatlanul fantasztikus, meseszerű volna, mint a Csoda Milánóban szárnyalása. Így azonban egyszerre szimbolikus és konkrét, valóságos és szürreális – mint Yves Yersin egész filmje.
Pipe mosolyt keltő és felemelő lázadása e film csak egyik – jóllehet legfontosabb – rétege. A filmbéli farm nem pusztán háttér, hideg és ellenséges környezet, hanem a Kis kiruccanások másik főszereplője; Yersin naturalisztikus precizitással mutatja be a tanyasi gazdaság mindennapjait, nagy lélektani beleérzéssel rajzolja fel az itt élők közötti gyakorlatias, sivár emberi viszonyokat. A folyamatot, ahogy az idős gazda patriarchális gazdálkodási modelljét a fia technicista-üzleti koncepciója váltja fel. Ahogy Pipe szelíd kihívása válaszra készteti és megosztja a tanyasiakat. A tágas ebédlőasztal egyik – valóságos és jelképes – végén ül a gazda, a felesége és a fiuk, a másikon pedig Pipe, az olasz vendégmunkás és a gazda velük rokonszenvező lánya, aki előző házasságából gyereket hozott a farmra. A rendes, iparkodó és a szabálytalan Svájc néz egymással farkasszemet az asztalnál, a gőzölgő ebéd fölött.
A hagyományos tanyasi értékrend, bár mély gyökerű, törékeny és instabil. Pipe néhány „kiruccanása” elég ahhoz, hogy az állóvíz felkavarodjon. Az összetartó formák felbomlanak, s mögülük előtörnek az elfojtott késztetések. Yersin kettős folyamatot mutat be. A tanya rendje egyre ellenségesebbé és erőszakosabbá válik, a másik póluson pedig megteremtődik Pipe, a lány és a vendégmunkás meleg emberi szövetsége. A lázadás, a világ birtokbavétele nem kizárólag Pipe belső ügye: e tett morális ereje új mércét, új viszonyítási pontot rajzol ki. A paraszti realizmus, a történet belső erejétől hajtva, ismét csak metafizikai dimenziókba szárnyal fel.
A lassú tempó – a film csaknem két és fél órás –, a paraszti rituálék pepecselő, komótos bemutatása itt ugyanúgy a – divatos szóval – alkotói „üzenet” része, mint Olmi vagy a Taviani-fivérek műveiben. Mégis, Yersin munkája, vitathatatlanul erényei mellett, túlkomponáltnak, önismétlőnek tűnik föl. Különösen a lassú felvezetés veszi igénybe a másfajta filmtempóhoz szokott néző türelmét, s a többszöri, hangsúlyos lezárás érződik fölöslegesnek, „túlbeszéltnek”. Yersin nehezen tud a maga teremtette képi világból elszabadulni: legszívesebben még hosszú ideig elidőzne az öreg béres társaságában, minden apró mozzanatban fölfedezvén az önmagán túlmutató jelentést.
Pipe-et Michel Robin játssza, aki ezért az alakításért teljes joggal aratta le nemzetközi fesztiváldíjak sorát és a filmkritikusok szuperlatívuszait. A tájékozott filmbarát, aki néhány korábbi Goretta-filmből – a tévében nemrégiben játszott Meghívás szombat délutánra és a Nem is olyan rossz ember címűekből – emlékszik Michel Robin kopasz nyárspolgárfigurájára, aligha ismeri őt fel borostás-ráncos együgyű öregbéresként. Többről van itt szó, mint ügyes elmaszkírozásról: színészi átlényegülésről. Blaszfémia ezt „jó alakításnak” nevezni. A színészi csoda ritka esetével állunk szemben: Robin eggyé válik a játszott figurával, s a néző eleinte nemigen tudja elhessegetni magától a gondolatot, hogy Yersin valódi parasztembert szerepeltet. Színész ezt nem tudja így „eljátszani”. Ha e filmnek más erényei nem volnának, mint Robin káprázatos játéka, már akkor is érdemes volna a nézők megértő figyelmére. De, talán az eddigiekből is kiderül, egyéb erényekben is bővelkedik. Költői invencióban, szellemi-lelki gazdagságban Tanner és Goretta műveinek méltó társa.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/04 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6754 |
