Létay Vera
Csaknem százötven év választja el a két időpontot, amikor a vidékről érkezett Lucien Chardon, későbbiekben de Rubempré körbetekint a párizsi Opera előkelő közönségén ezt gondolván: „Ez hát az én birodalmam, ez az a világ, amelyet meg kell hódítanom” és amikor film-ükunokája, Sárdi László farkasszemet néz a fővárossal: „Szóval ez Pest. Itt kell győzni.” Mindkettőjük előtt ott magasodik a megostromlandó, bevehető várnak hitt bűvös metropolisz. A restauráció Párizsa mindenható arisztokrata szalonjaival, a feltörekvő polgárság világmozgató pénzével, arszlánok és szépasszonyok édes életével, frakkok, redingotok, selyemmellények, drágaköves sétapálcák, csodálatos lovaktól vont hintók mesevalóságával, az irodalmi és újságírói siker délibábfényével. És az éppen hogy konszolidálódott 1968-as Budapest: nagy társasági esemény az új magyar film bemutatója a Puskin moziban, Trabantok, Skoda Feliciák, nyugati farmernadrágok, fogadások kaszinótojásainak kápráztató fényűzése, külföldi kiküldetésekről, lakáskiutalásokról döntő minisztériumi márkinők kegyosztó pillantása, zsíros kenyeres, viszkis házibulik nagyvilágiassága, fixfizetéses, SZTK-biztosításos Machiavellik, kiadói, szerkesztői állások, egyetemi tanszékek kollektív szerződéses hazardőrjei. Ez Pest. Itt kell győzni.
A XIX. század nagy kiábrándulás-regényének, Balzac Elveszett illúziókjának filmátültetése a 68-as magyar viszonyokra merész és szellemes ötlet. Pontosabban a könyv második része, az Egy vidéki nagyság Párizsban szolgált a forgatókönyv alapjául, amelyet a rendező Gazdag Gyula Györffy Miklóssal és Spiró Györggyel írt közösen; dramaturg a leginkább operatőrként ismert Ragályi Elemér volt. Az alkotók kaján leleménnyel magyarították, időszerűsítették az eredeti figurákat, helyzeteket, a szükséges dramaturgiai egyszerűsítésektől eltekintve valóságos hálórendszerrel másolták át a balzaci szerkezetet, cselekményvezetést, szórakoztató irodalmi társasjátékot kínálva ezzel az eredeti mű nagyszámú olvasójának. Ez az átrajzolási módszer, természetéből adódóan, az időben meghatározott filmlehetőség szűkösségéből következően, a leegyszerűsítés, a bagatellizálás, a karikatúra-ábrázolás felé terelte az alkotókat. A fantasztikus, buja regény-dzsungelt takaros, áttekinthető hétvégi háztelekké parcellázták. Ha az illúziók elvesztésének hatalmas tragikomédiáját a vígeposzok békaegérharcává kívánták törpíteni, jó úton indultak el. Az elkészült film azonban nem egyértelműen erről a törekvésről beszél. A fővárosba érkező, becsvágyó ifjú írójelölt, sporttáskájában a Martinovics-perről szóló regény és egy kötetnyi vers kéziratával, ebben a jobbára parodisztikus közegben az illúzióvesztés olyan tragikus válságát éli át – legalábbis az alkotók szándéka szerint –, amely Lucien bukásának megrázó emlékével vetekszik.
Valamennyien tudjuk, a mi korunk sem kíméli meg embereit az illúzióvesztés tragédiáitól, és itt most nem is arra a természetes folyamatra gondolunk, amely az idő múlásával járó szellemi érés, tapasztalás velejárója; olyan ez, mint az ízületek kopása, az erek fokozatos elmeszesedése. Bizonyos koron túl csak az érzelmileg és értelmileg zölden megaszalódottak vagy a fanatikusok őrzik meg korábbi illúzióikat. Az illúziók elvesztése nem vezet feltétlenül kiábrándultsághoz vagy cinizmushoz. Balzac gyönyörű megfogalmazásban: (akiknek) „szívük még a tapasztalás hótakarója alatt sem hűlt ki egészen – azok az emberek ritkák ezen a földön...”, de azért ma sem kevés a számuk, tehetjük hozzá. S ha már korábban egészségügyi hasonlatot hívtunk segítségül, folytassuk azzal. Vannak korszakok, élethelyzetek, amikor az illúziók elvesztésének drámája hevenyen és alattomosan tör rá az emberre, akár a hetek alatt pusztító rák, vagy azok a titokzatos betegségek, amelyek rémületes tempóban gyorsítják fel az öregedés folyamatát a kikerülhetetlen halálig. Ilyen tragédiákról is tudnánk beszélni. László-Lucien esetében azonban – a film tanúsága szerint – nem erről van szó.
A tehetséges, de gyönge jellemű fiatalember, az eddig természetellenes védettségben élt, nagyra nőtt bébi, a szükséges antitoxinok oltalma nélkül, naiv gátlástalansággal veti bele magát a pesti irodalmi és sajtóélet nyüzsgésébe, könnyű áldozata lesz a kitanult, virgonc bacilusoknak. Bukása egy heveny lefolyású lelki influenza története.
Azt a hatalmas társadalmi mozgást, amely az igazi Lucient hátára emelte, a francia kapitalizáció tektonikus ereje vitte fölfelé. Mint Lukács György írja: „Balzac az eredeti akkumulációt rondaságának egész komor pompájában ábrázolja”. A sajtó nagyhatalommá lesz, a gondolat nyilvánosházává, az irodalom és eszmék áruvá, írók, újságírók szókereskedőkké degradálódnak. Egy-egy, ügyesen szolgáló könyv vagy újságcikk beláthatatlan karriereket röpíthet magasba.
Százötven évvel később, amikor a művelt, több nyelven beszélő, huszonvalahány esztendős Sárdi László életében először a fővárosba érkezve (van-e, aki ezt elhiszi?) feltekint a pesti égboltra, már csak az alkotmánynapi tűzijáték szokásos petárdáit láthatja felrepülni. Ez nem a karriertörténetek eszményi kora. A szociológusok szóhasználatával: a társadalmi mobilitás folyamata lelassult, talán még nem annyira, mint később, a hetvenes években, de a heves társadalmi változások már ekkor nyugalmasabb, rejtettebb és bonyolultabb folyamatoknak adták át helyüket. A sajtó, legalábbis az írott sajtó nem nagyhatalom többé. Aki egy ilyen vagy olyan állásfoglalású könyvkritika megjelentetésétől komoly pozíció-emelkedést, érvényesülést remél, mosolyognivaló naivitásról árulkodik. Az irodalmi szenzációknak, mondhatnánk, nagyobb a füstjük, mint a lángjuk, de ez sem igaz. Még a füstjük sem látszik messzire.
Lucien Chardon újságírói pálfordulása nem csupán egy esztétikai vélemény hitehagyását jelentette akkoriban, hanem a nagy port felverő politikai szerepváltást is, a szabadelvű újságíró a remélt érvényesülés érdekében átállt a királypártiak táborába. Sárdi László sorsa nem hordozhatja a politikai illúzióvesztés drámáját. A kiugrott teológus, aki a nálánál idősebb, befolyásos barátnő Trabantján Pestre érkezik, feltehetően nem is rendelkezett ilyen természetű illúziókkal. A film csupán az egzisztenciális, morális válságot ábrázolja; természetesen ez önmagában sem nélkülözi a politikai tartalmat.
Balzac, a nagy erkölcsrajzoló, gyűlölt, megvetett újságíró figuráitól sem tagadta meg a szellem adományát, a tehetség és műveltség fegyverzetét, ezzel is lázítóbbá fokozva az eltékozolt életek drámáját. Csak az érdekesség kedvéért említjük meg, hogy amikor a cinikus Blondet az ámuló Luciennek tartott előadásában Janust téve meg a kritika mítoszává bebizonyítja, hogy véleményt és ellenvéleményt az újságírói szofizma egyazon hevületével és pompázatos érvrendszerével lehet alátámasztani, olyan magasröptű elmélkedést rögtönöz az eszmények és a képek irodalmának két irányzatáról, hogy Balzac ezt később beleépíti Stendhal Pármai kolostoráról írott tanulmányába. László-Luciennek, ha egy mákszemnyi emberismeret szorult belé, nyomban észre kell vennie, hogy a film újságíró-társasága képesség nélküli, kisszerű helyezkedők olcsó gyülekezete, amely a vonzás semmiféle kisugárzásával nem rendelkezhet. Félreértés ne essék, itt nem a szakmai érdekvédelem jól vagy rosszul leplezett aggodalma szólal meg; jól tudjuk, a mai sajtó szerkezete sem „Az én újságom” mesemorálja szerint épül, és Gazdag Gyula filmje nem sajtónapi köszöntőnek készült. Sőt, azt is hozzátehetnénk: a hierarchia külsőségei általában merevebbek, kevésbé családiasak a filmben látottaknál. Kiadóigazgatók, főszerkesztők, művészeti rangidősek ritkán járnak haveri magától értetődőséggel pályakezdő újságírók, kis színinövendékek zsíros kenyeres, fesztelen házibulijára. És itt nem is elsősorban a valóság és filmi másának összeméréséről van szó, inkább arról a belső dramaturgiai átrendeződésről, amely a gúnyrajzszerű, tendenciózus ábrázolás és László-Lucien tragikus meghasonlása közötti erőtérben megváltoztatja az arányokat, s hiteltelenné teszi a válság melodramatikus felfokozottságát.
Lucien sorsa egy angyal bukása. Az őrangyalok hiába nyújtják utána kezüket. Daniel d’Arthez padlásszobája, a szellemi és erkölcsi magasrendűség mennyországa mindig fájdalmas mérték marad számára. László-Lucien egy intellektuális verébfészekből esik ki. A magyar Dániel, a nyugati nyelvészeti irányzatok tanulmányozója, fura, bizonytalan tartalmú baráti társaság középpontja már csak szegényesebb és prózaibb morálleckét adhat védencének: „Az ember válogassa meg, kikkel issza le magát.”
Gazdag Gyula nyilvánvalóan szándékosan törekedett az eredeti hősök és helyzetek liliputizálására, a szárnyak megkopasztására, a dolgok prózaizálására, mint ahogy a XIX. század nagy társadalmi és szellemi energiáival összehasonlítva az utóbbi évtizedek valóban kisszerűbb lehetőségeket kínálnak korunk fiataljai számára. Ez az általános értékcsökkentés azonban a film belső értékválságát is létrehozza: a lefokozott érzelmek, gondolatok, képességek, az összezsugorított eszmények, a takaréklángra állított életerő az esztétikai élményt is elgyengíti.
A fentebb elmondottakhoz persze hozzátartozik, hogy Gazdag Gyulának ez az új filmje is rendelkezik azzal a nem hatásvadászó, de mégis provokatív elevenséggel, amely minden munkájára jogosan ráirányítja a figyelmet, iskolát teremtő dokumentumfilmjeitől kevésbé sikerült játékfilmjeiig bezárólag. A filmtabló, amelyre a balul sikerült modern újságíró-karrier jeleneteit hol bravúrosan, hol hevenyészve fölfesti, meglehetősen vegyes ábrákat mutat: szellemes vagy fölületes torzrajzok váltakoznak a realista, lélektani portréábrázolás kis remekműveivel. Egy-egy bonyolultabb beállítását tanítani lehetne: a mindenkit ismerő, üdvözlő Dániel „bennfent-körútját” például a Széchényi-könyvtár olvasótermében – olyan ez, mint egy jellem-táncjáték a kamera muzsikájára. A film képi világa egyébként nem különösebben érdekes (ifj. Jancsó Miklós fényképezte az Elveszett illúziókat); célszerű és áttekinthető, maradandó vizuális nyomot azonban nem hagy az emberben.
Ellenben a színészek! Máté Gábor, a fiatal színésznemzedék e kiemelkedő képviselője a naiv, vidéki fiú ártatlan gátlástalanságát, az észrevétlen belső könnyűséget, ahogyan jó és rossz iránti fogékonysága egymásba olvad, minden külső erőfeszítés nélkül hiteti el. Talán csak a hódítás megmagyarázhatatlan varázsát nem tudja közvetíteni – istápolásra szoruló, szappanillatú iskolásfiú; inkább meghat, mint hat. Udvaros Dorottya immáron nevezetes jelenetében, amikor a szerepéből kisemmizett, kezdő színésznő a tükör előtt lesminkel, érett, nagy művészként marad meg emlékezetünkben. Először a színészmesterség fegyelmezett kiskatonájaként veszi le felső műszempilláját, majd az alsót, felkeni a krémet, és a papír zsebkendővel letörölt színpadi festék újabb és újabb rétege alól egyre meztelenebbül tűnik elő a megsebzett, kiszolgáltatott emberi arc. Különleges léleksztriptíz.
És a külföldiek: Robert East, a kedves, cinikus újságíró-cimbora, a titokzatos Dánielt megszemélyesítő lengyel Boguslaw Linda hihetetlenül laza, szuggesztív játéka, a magyarok közül Margittay Ági finoman megoldott felkínálkozása a közben „karriert” befutott korábbi szeretőnek árnyalt és mélyen átgondolt ábrázolás.
Kevésbé mondhatjuk ezt el az újságíró- és művésztársadalom egyéb képviselőiről. Karikatúrák, de nem Daumier-rajzok.
Egyvalami nyilvánvaló. A film alkotói máig időszerűnek érzik Balzac meggyőződését, aki imigyen fordította ki Voltaire híres mondását („Ha nem volna Isten, fel kellene találni”): „Ha nem volna sajtó, nem kellene feltalálni”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/04 14-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6752 |
