Szilágyi Ákos
A dokumentarista filmművész, a dokumentarizmus bármely irányzatához tartozzék is, ma paradox helyzetben van: nem az élettel, közönségével néz farkasszemet. Mert míg az irodalomtól azt várja ez a közönség, hogy „tényszerű”, „szociografikus”, „dokumentarista” legyen, hogy fikció helyett a való élet képét nyújtsa, addig a filmtől éppen megfordítva, azt követeli, hogy történeteket meséljen, kalandokat találjon ki, látványosságokkal traktálja. Nos, a dokumentarista, akinek feje körül ez az ízlésolló csattog, nem lehet irigylésre méltó helyzetben, s nem csoda, ha a „dokumentum” fikciószerűsítésének útját kezdi járni. Egyre kevesebben maradnak, akik makacsul ragaszkodnak eredeti elképzelésükhöz és a filmszociográfia nyelvét műalkotások létrehozásához használják fel. A kevesek között is a legmakacsabbak egyike egy szerzőpáros: Gulyás Gyula és Gulyás János. Hogy mit ér a szociografikus módszer a filmben, ha „Gulyás”, azt eddig is tudtuk. Mégis, a maga útját járó szerzőpárosnak most bemutatott Ne sápadj! című „filmszociográfiája” alighanem legérettebb alkotása. Annak, aki alkotói útjukat figyelemmel kísérte és hajlamos volt szenvedő hőseik sorát más szerzők „cselekvő hőseivel” szembeállítani, most meglepve kell tapasztalnia, hogy ezúttal „cselekvő hős” áll filmjük középpontjában, olyan hős, akinek legfőbb üzenetét a film címe így foglalja össze „Ne sápadj!” Azaz: merjél élni! Azaz: ne nyavalyogj annyit, és ne siránkozz, hanem tedd a dolgodat és tudd, soha nem kerülhetsz olyan rossz helyzetbe, hogy semmit sem érdemes már csinálni. De hát ki beszél itt? Ki mondja ezt kinek? Honnan meríti a bátorságot, hogy így beszéljen? Az persze azonnal kihallatszik az üzenetből, hogy megfogalmazója nem egy mai magyar értelmiségi. Gulyásék „cselekvő hőse” csakugyan népi alak: Medve Alfonz, domaházi parasztpolgár. Értelmiségi nézőpontból tekintve valójában még „cselekvőnek” sem nevezhető. Mert „cselekvő” és „szenvedő” hős szembeállítása maga is értelmiségi doktrína, ilyen „alternatíva” sohasem állt igazi népi hősök előtt. Medve Alfonz szenvedve cselekszik és cselekedve szenved. Sohasem bánja meg tetteit, nem retten vissza az élettől, a pokol fenekére is elmegy, ha sérelem éri. Ez azonban nem egyéni vonás, hanem egy létező népi típus és népi világkép lényege. A „népi” azonban mégsem egészen szokványos értelemben jelenik meg Gulyásék filmjében. Mikor a szerzők hősüket „parasztpolgárnak” nevezik és éppen polgári erényeit (becsületesség, mértékletesség, szorgalom, a személyes méltóság érzése, versenyszellem, vállalkozó kedv és erő, szakadatlan tevékenység, pénzszerzés, piacra termelés) emelik ki, akkor a népi-paraszti nézőpontot polgári nézőpontként, egy félbemaradt és ma újra lehetséges magyar polgárosulás nézőpontjaként értékelik át. Ma már tudjuk, hogy a polgáriasság, a polgári erények és értékek, melyek eredetileg a felemelkedő népi osztályok szemléletét és erkölcsét tükrözték Nyugat-Európában, nem azonosíthatók egyszerűen a kapitalizmussal, és a legsajátabb szocialista célok szempontjából is létfontosságúak kultúrában, erkölcsben, termelésben. Ezzel egész sor hamis és ma is viruló szellemi konstrukciót söpörnek félre, többek között: „nemzeti” és „polgári”, „paraszti-falusi” és „polgári-városi” szembeállítását. A „népi” ebben a felfogásban nem a hős paraszti eredetére, etnikai leszármazására utal, hanem azt az élet- és világszemléleti módot testesíti meg, amely szemben áll a mindenkori „hivatalosság” szellemével. Medve Alfonz megtörhetetlen életkedvében, vásári nyelvezetében, kópés humorában az úgynevezett karneváli népi kultúra világszemlélete jut kifejezésre (gondoljunk familiáris vásári beszédére a vásári alkudozás jelenetében vagy a helybéli újságíró és a szlovákiai pártmunkás „hivatalos” észjárását leleplező replikáira). Ezt az életvidámságot, magabízó derűt az igazságtalan börtönbüntetés sem töri meg: „Ott aztán kipihentem magam úgy, hogy egy kilót híztam is. Tudtam, hogy az igazság győz, csak miért kell ennyit várni rá.”
Éppen a hősnek ez a szerzői értékelése határozza meg a film kompozícióját, ezért lesz az epikus és nem drámai felépítésű. A hangsúly nem a főhős kálváriáján, Kohlhaas Mihály-i gyötrődésein, vagyis a filmben bemutatott drámai kollízión van, hanem Medve Alfonz sorsának, egész életformájának totalitásán. Ha ugyanis a szerzők a drámai kollíziót állították volna filmjük középpontjába, akkor vagy állandóan interjúhelyzetben kellett volna tartani hősüket (emlékezés, kifaggatás), és ebben az esetben éppen a hős egyéniségének tipikuma, parasztpolgársága sikkadt volna el; vagy pedig „játékfilmesíteni” kellett volna a hiteles történetet, újrajátszatva az igazi hőssel életének ezt az epizódját. Ez utóbbi megoldás nemcsak a szerzői manipulációk szempontjától rejtett volna magában veszélyeket, hanem ideológiai szemponttól is. A drámai történet tanulsága ugyanis egy apologetikus közhely lett volna: „ami 1972-ben bűn volt, azért ma kormánydicséret jár”. Ez az örvendetes változás legfeljebb egy alkalmi riport témája lehetne, Gulyásék azonban tudják, hogy egy gazdasági ügylet jogi minősítése nem változtatja meg a Medve Alfonzban testet öltő népi-polgári típus helyzetét, nem változtatja meg a helyi társadalom helyzetét a mai Magyarországon. Medve Alfonz nem a gazdasági életben bukik el a 70-es évek elején, amikor mint „botcsinálta” téeszelnököt koholt vádak alapján börtönre ítélik, hanem a közéletben. Mert éppen ekkor és éppen ebben mutatkozik meg a helyi társadalom gyámoltalansága: nem képes felismerni legbensőbb érdekét, nem mer és nem akar kiállni saját vezetője mellett. Medve Alfonz magára marad, a faluban csak jóval később ismerik fel az összefüggést Medve Alfonz letartóztatása és Domaháza lassú tönkremenése között. Akkor, amikor már késő. Medve Alfonz „elbukása” jól mutatja e közemberi szféra mélységesen antidemokratikus felépítését és működését: a helyi szintű döntéseket nem a helyi érdekek képviselői tartják kezükben, nyoma sincs a falusi társadalom demokratikus önkormányzatának. Itt mindig a „központnak”, a „tanácsnak” stb. van igaza, az egyes ember legfeljebb arra jó, hogy példát statuáljanak rajta, akár megjutalmazásáról, akár megbüntetéséről legyen is szó.
Medve Alfonz sorsának epikuma azonban éppenséggel nem a passzivitásban rejlik. Nemcsak elszenvedi azt, ami vele és Domaházával történik, hanem győz is: talpon marad. Ő verhetetlen a maga parasztpolgárságában. De igazi változásról csak akkor lehet majd beszélni, ha Domaháza is verhetetlen lesz, ha Domaháza is talpon marad, és a Medve Alfonzban megtestesülő „polgári minőség” közemberi minőséggé válik. Márpedig ez csak akkor következik be, ha a gazdasági döntések a helyi társadalom alulról választott képviselőinek kezébe mennek át, ha nemcsak ügyes „kiskirályok” magánteljesítménye lesz a helyi érdekek kiszakítása az állam által monopolizált összérdekből. A filmben felvetett társadalmi kérdések legfontosabbika ez: a 70-es években kibontakozó úgynevezett decentralizálási hullám nem a helyi társadalom autonómiáját, hanem a helyi bürokratikus apparátusok függetlenségét, a „kiskirályoskodás” lehetőségét növelte.
Medve Alfonz élettörténete azt mutatja meg, hogy a gazdasági modernizálódás nem lehetséges bizonyos ethosz, bizonyos polgári erények kialakulása, ez utóbbi pedig a helyi társadalom autonómiája és önkormányzata nélkül. Medve Alfonzot látszólag egyetlen dolog érdekli: mit kell csinálni ahhoz, hogy egy vállalkozás jövedelmező, tehát gazdasági szempontból racionális legyen. S kétségtelen, hogy az ideológiából kiinduló gazdaságszervezés abszurditásainak tagadásában van egy pont, ahol a gazdasági szakszerűség és a „józan paraszti ész” találkoznak.
Végül is e polgári racionalitást Medve Alfonz csak saját családi gazdaságában, saját „farmján” képviselheti sikeresen. Az ő esetében azonban ez a visszatérés, visszaszorulás a magánemberi lét szférájába nem jelent privatizálódást. A „parasztpolgár” nem képes nem törődni a helyi ügyekkel, nem képes nem gondolni az ország gondjára-bajára. Szinte szenved a parlagon heverő termőföld látványától, kétségbeesett dühvel tölti el a pazarlás, az irracionális gazdálkodás ezernyi megnyilvánulása. Mindennek hátterében az áll, hogy a hagyományos, gazdasági egységként működő parasztcsalád nem tekinthető privátszférának. Megvan a maga hagyomány szabta rendje, közösségi világképe, erkölcsi hitvallása. Medve Alfonzzal együtt járjuk be mindazokat az életszférákat, amelyek egy epikusan teljes élet színterei: a természetet (a legeltetés, a vetés, a gallyszedés képei például); a vásárt vagy piacot, a családot, az udvart, a népi mulatság mai színhelyeit, az ünnepi szertartásokat (gondoljunk például a halottak napi jelenetsorra). A szokások, a népi hiedelemvilág, a vallás, a család értékei egy konzervatív nemzeti ethosz körvonalait rajzolják ki. Úgy tűnik, hogy Gulyásék filmjében van egy ilyen nosztalgikus, a tradicionális közösségek és értékek pusztulását elsirató árnyalat is. Bizonyos azonban, hogy nem egyszerűen e tradicionális értékeket állítják (erre utal néhány, a távolságot érzékeltető epizód is, például Medve Alfonz fejtegetései a nő szerepéről vagy a „szentkoronáról”, melyekben nem maguk a kijelentések, hanem a bennük feltárulkozó, létező népi mentalitás és társadalmi problémák lényegesek). A tradicionális értékek közül azokat emelik ki, melyek nem annyira megőrzésre, mint inkább megteremtésre, megújításra, polgáriasult újrafogalmazásra szorulnak. A tradicionális paraszti világkép zártsága, harmóniája, teljessége nem eszmény önmagában. Ilyen részletes, epikusan gazdag bemutatásának értelme sem önmagában van, hanem a szembeállításban. Mert éppen e zárt világkép, értékrend hátterén értjük meg egy olyan modernizálódás veszélyét, amely csak az atomizált magánember szférájában igényel polgári erényeket, ám képtelen ezeket átvezetni (vagy fél átvezetni) az erkölcs, a kultúra, a politika szférájába, magát a szocializmust alapozva újra ezzel.
Medve Alfonz népi típusa azt mutatja meg, milyen polgári (de nem egyszerűen: kapitalista) erényekre lenne szüksége mai paraszttársadalmunknak (és mutatis mutandis: egész nemzettársadalmunknak) ahhoz, hogy kilábaljon a gazdasági-szellemi válságból; azt mutatja meg, milyen mentalitásra, értékrendre, attitűdökre van szüksége társadalmunknak a gazdasági és politikai reformok megvalósításához, hogy csakugyan el tudjuk kerülni azt a zsákutcát, amelybe például a lengyel modernizálódás futott (s amire oly kísértetiesen figyelmeztet a film végén az autórádióból felhangzó közlemény). Ebben az értelemben beszélhetünk Gulyás Gyula és Gulyás János filmszociográfiájának katartikus hatásáról. Medve Alfonz művészileg megformált alakjában ugyanis a tisztán gazdasági mozzanatról – Antonio Gramsci megfogalmazását idézve – a politikai-etikai mozzanatra való átmenetet éljük át. Megértjük, hogyan válik a tisztán gazdasági érdek (a szükségszerűség) szabadsággá, „új etikai-politikai formák megteremtésének eszközévé, új kezdeményezések kiindulópontjává”. Feltéve, hogy mindnyájan akarjuk is ezt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/04 12-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6751 |
