Bikácsy Gergely
„Emésztő szerelem támadt bennem a Független Színház iránt, oda voltam szögezve hozzá, mint féreg a horogra, minden áldott este végignéztem az előadást...”
Bulgakov Színházi regénye végződik így, s bizonyára nemcsak vele (az ő hősével), hanem számtalan íróval megismétlődik ugyanez. Gál-Szabó a Hatásvadászok író-figurája például el sem akarja hagyni a kisvárost, ahol darabját próbálják. Pedig nem is próbálják igazán, csak viccből. Vagy kegyes csalásból. Vagy mégis, halálos komolyan. Mindhárom minősítés igaz: hogy „halálos komolyan” próbálják, az ráadásul tragikomikus módon is igaz, hiszen Gál-Szabó, a Jakobinusok írója gyógyíthatatlan beteg, ezért is nem szabad elárulni neki, hogy darabját mégsem adják elő, a színészek tulajdonképpen a Három a kislányra készülnek, s a guillotine-t meg a kék-fehér-piros trikolórt csak szemfényvesztésül hozatták ki a raktárból, arra a délelőttre, amíg a beteg író a Kútvölgyi kórházból meglátogatja őket.
De a beteg írónak nincs kedve visszamenni, a beteg író itt akar maradni. Talán meghalni is itt akar, a színházban, ahol húsz éve írt s csak most előadható drámáját próbálják. Csakhogy a Jakobinusok most sem előadható. Illetve előadható, de nem a nagyszínházban, viszont a kamarateremben a rendező nem akarta megcsinálni, hiszen egyszer már engedélyezték a nagyszínházban, csak az utolsó pillanatban fújták le.
Úgy látszik, nemcsak Gál-Szabó beteg, valami a színházzal sincs rendben.
Persze a színház nem súlyos betegségben szenved: leginkább az unalom vert benne tanyát, a tisztes középszer jellemzi; nincs láza, nem is hűlt még ki teljesen, csak langyos, menthetetlenül langyos.
Szurdi Miklós, a Hatásvadászok elsőfilmes rendezője nem „elsődarabos” színházi rendező: tíz éve van a pályán, két vidéki városban is dolgozott, azt a bizonyos „közeget”, melyben filmje játszódik, kiválóan ismeri. Azt sem tagadja, hogy – bizonyos áttételekkel – akár kulcsfilmként is felfogható a film: nagyrészt a szolnoki színház művészei játsszák el a történetet, s nyilván akad olyan bennfentes, aki elmondhatja, melyik valóságos esemény adta az alapot a forgatókönyvhöz. Szurdi egyébként komolyan vette a forgatókönyvet, mielőtt még Várkonyi Péter Endre és Verebes István társaságában megírta volna, s komolyan vette a megírás után is: ebben az eltökéltségében bizonyára színházi gyakorlata vezette. Igaza lett: ha már „önvallomás”-jellegű történetet mond el, ellenpontozza ezt pontos, feszes, kerek cselekménnyel, hegyesen professzionista dialógusokkal, kívülről s nemcsak belülről is érthető és átélhető drámai helyzetekkel.
Józan önvallomás? Ritka dolog, nem biztos, hogy sikerülhet, van benne valami fából vaskarika jelleg. Szerencsére azért a Hatásvadászok nem annyira „józan”, mint amennyire annak látszik. Van benne valami jótékony őrület is. Majdhogynem burleszk-alaphelyzetet, könnyed, a való életben egy délelőttre, színházban-moziban tíz percre szóló komikus szituációt fordít át tragikomikumba, elhiteti a fordulatokat akkor is, amikor azok már rég elrugaszkodtak a köznapi értelemben, sültrealistán vett: mindennapi valóságtól.
„Vidékiek” volt a film tervezett címe. Szörény Dezső Boldog születésnapot, Marilyn! című alkotásában már láthattunk – még keserűbb iróniával ábrázolt – vidéki színházat, s a lengyel Agnieszka Holland is értékes filmet készített ebből a témából. A főváros-centrikus magyar kulturális életben a vidéki színész helyzete egyértelműen periférikus, még a kaposvári vagy szolnoki sikerek ellenére is. Tehetséges és fiatal színész vagy rendező valamelyik pesti színháznál folytatja. Addig pedig korrekten, tehetségét lehetőleg nem eladva dolgozik, előkészül, felkészül a későbbi, nagyobb feladatokra. A világot jelentő deszkák száz (vagy háromszáz) kilométerrel odébb vannak.
Közhelyesen kiábrándító valóság. Ebben kell élnie Ádámnak, a Hatásvadászok rendező-hősének is. A Három a kislány próbáján ismerjük meg, miként a társulatot is. Ádám alig múlt harmincéves, de már olyan okosan cinikus, mint egy megyei kultúrpolitikus vagy mint saját színházának negyven év körüli igazgatója. Általában itt mindenki okos a maga módján és józan, a tehetségesek éppúgy, mint a tehetségtelenek. A periféria mintha élesítené az elmét, sajnos egyetlen irányba: a túlélés, a kivárás, az okos kompromisszumok művészprofesszorai éneklik a színpadon, hogy: „Árva a ház, nincs kacagás...”
A próba csüggesztő. Kacagás valóban nincs, csak kisszerű veszekedés. Valahogy nehéz elképzelni, hogy ez a színház, ez a rendező, ezek a színészek eljátszhassanak olyan darabot, mint a Jakobinusok. Unatkoznak a színpadon s szenvedélyesen pókereznek előadás után.
S aztán mégis eljátsszák. Igaz, csak egy jelenetét, s csak „falból”, hogy fedezzék Ádámot, a rendezőt, aki íróbarátjának nem merte elmondani, hogy még sincs bemutató, hogy fedezzék igazgatójukat meg a megyei vezetőket. De eljátsszák úgy, mintha pályájuk, sorsuk, életük állna rajta. Mint ahogy Ádámnak talán ezen is áll. Életében először mást tesz, mint tenni szokott. Nem menekül el, nem hazudik. Vagy legalábbis másként hazudik, mint eddig, úgy hazudik, ahogy a művésznek (vagy a művészet szerény szolgáinak) hazudni kell: a tehetségével. Teremtve hazudik, hogy kicsit patetikus, ám a film második feléhez pontosan illő kifejezést használjunk. Ez a hazugság nemcsak „kegyes”, mert a beteg író még láthatja halála előtt színpadon művének egy részét, nemcsak „hasznos”, mert megmenti a színház vezetőit és feletteseit, hanem egy környezetébe fakuló fiatal rendezőből valaki mást csinál.
Szurdi nagy érdeme, hogy a keserű, sőt komor históriát, melynek itt-ott tételes, példázat-íze is van, végig bírja humorral, feledteti a morális példázat tételességét. Azt már mondani sem kell, hogy mindent a színészekre bíz. Filmnyelve – ha van – merőben funkcionális, a kamera nem talál ki semmit, a kamera csak annyira él, amennyire a színészek engedik.
A maradandó filmekben persze mindig „él” a kamera, akár, mert kápráztató bravúrokra képes, akár, mert kegyetlen voyeurként majdhogynem mozdulatlan a háttérten. A Hatásvadászok felvevőgépe nem ilyen, a Hatásvadászokban csak a színészek élnek. „Csak?” E sorok írója a kamerával írt filmeket szereti, mégis, egyértelműen dicsérni szeretné Szurdit a megoldásért. Dicsérni, mert Szurdi pontosan arra vállalkozott, amihez ért, s pontosan annyit – sőt, tán többet is – teljesített, mint amit ígért. Filmje az igényes és gondolatébresztő szórakoztatás magyar filmvásznon nem túl gyakori példája.
A rendezőt, Ádámot játszó Szakácsi Sándor kitűnően oldja meg a feladatot. Számomra eleinte kissé mesterkéltnek tűnt, hogy mindig és mindenütt komor, mintha a mosolyt a főiskolán feledte volna. Nyilván más néző is rádöbben majd, hogy nem ő, hanem Ádám, a színházi rendező feledte a mosolyt a Vas utcában. A film éppen erről szól. Udvaros Dorottya, Ádám szeretőjének szerepében szintén nagyon jó. Számára is tartogatott önéletrajzi emlékeket a szerep, hiszen Szolnokon, Mrożek Tangójában tűnt fel először, egy rendkívül nehéz és hazai szemmel nézve szokatlanul megírt s elképzelt szerepben. Bár a filmbeli Jakobinusok más jellegű írásnak látszik, mint a Tangó, lesz majd néző, aki arra gondol, hogy ha sok-sok Három a kislány mellett néha egy-egy Jakobinusok is színre kerülne minden vidéki színházban, a merőben más jellegű feladathoz mindig felnőne egy-egy fiatal rendező és addig ismeretlen színész...
Végvári Tamást meglehetősen ritkán látjuk filmen. Jelentős és nehezen feledhető alakítás az övé. A színházigazgató szuper-kaméleon: szürkébb annál a szürkeségnél is, amiben él. Ez a fáradt és nyájas Szürke azonban fenyegető is tud lenni, mintegy túlnőve önmagán: a Szürkeség világot irányító jellegére villant kis fényt itt Végvári.
Kitűnően megoldott Töreky Zsuzsa és Szakácsi kulcsjelenete is, de az összes epizódszerepben jók a színészek, hadd emeljük ki közülük Hollósi Frigyest és Kézdy Györgyöt s a sunyi dramaturg szerepében Verebes Istvánt.
A színház és a színészek filmje a Hatásvadászok. Szurdi Miklósnak talán még abban is szerencséje van, hogy nem kell mottóul filmje elé írnia, amit Bulgakov megtett a Színházi regény elején: „Jól ismerem M. színházi életét, és ennélfogva kezeskedem érte, hogy sem olyan színházak, sem olyan személyek, amilyenek... [itt] ...szerepelnek, nincsenek, és soha nem is voltak.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/04 10-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6750 |
