Dániel Ferenc
A középkorban töltöttem a gyerekkoromat. Az anyagi lét fájdalmas volt. A szellemi lét kifinomult. Épp fordítva, mint ma.
„Minden, ami nem a hagyományban gyökeredzik, plágium.”
„Ugye, a mortadellát vakok gyártják?”
„Nem szeretem az igazság letéteményeseit.”
Mindhárom idézet a nagy öreg, Don Luis Buñuel életsummázatából, az Utolsó leheletemből való, s a vénember hozzá is fűzi, hogy hosszú élete során gyakran meghányta-vetette magában a paradox igazságokat, s még egy sor hozzájuk hasonlót. Figyelmünkbe ajánlja: időnként csináljunk számvetést, vegyük csokorba, mit szeretünk, mit gyűlölünk. Világosan tudtunkra adja: utálja a tudálékosságot és a szakzsargont. Amikor kinevezték a mexikóvárosi filmfőiskola tiszteletbeli rektorává s találkozott néhány tanárral, köztük egy decensen öltözött, piruló, félénk fiatalemberrel, megkérdezte tőle, mit tanít. „Ezt válaszolta: »a klónikus kép szemiológiáját«. Meg tudtam volna fojtani.” A „szeretet”-rovatban sorjáznak: kolostorok, a pontosság, Wajda filmjei, az eső dobolása, az álmok és képzelgések, az apró szerszámok, az alkohol, a dohány, a munkások, a titkos átjárók, a fegyverek, a patkányok... és a homály, a felejtés, a semmibe vetett méltóság.
Ahányszor tehetem, újra nézem Don Luis filmjeit. A könyvébe is bele-belelapozok enyhületért, jótanácsért, vigasztalásért, noha jól tudom, esze ágában sem volt életútmutatással szolgálni. Félig vakon, majdnem süketen, tehetetlenségre kárhoztatva, lassú halálra várakozva, paradoxonokon, csikorgó vicceken törte a fejét. A jezsuita fegyelem neveltje, kőkemény ateista, nem spanyolként, hanem érdes aragóniaiként definiálta önmagát, akiben szikrája nincs az önsajnálat-hivalkodás korunkra oly jellemző művészlélektanának, az örökös panaszáradatnak. Ez persze alkat és vállalt tortúra kérdése. 1929. Az andalúziai kutya besúgói szerint: „ez a betiltandó, obszcén, kegyetlen film” – nyolc hónapja megy Párizsban sikerrel. Gallimard-ék megveszik a forgatókönyvet. Buñuel gyanútlanul adja oda. A szürrealista mozgalom házitörvényszéket hív össze. Aragon az ügyész. André Breton még keményebb: „A rendőrséggel van, vagy mivelünk?!” Buñuel: „Ez volt életem első lelkiismereti válsága. Otthon nem tudtam elaludni, folyton az járt a fejemben: igenis, azt csinálok, amit akarok. Ezek az emberek nem parancsolhatnak nekem. A pofájukba vághatom a forgatókönyvemet, és kész, nem vagyok köteles engedelmeskedni nekik. Semmivel sem különbek, mint én. Egy másik hang viszont azt súgta: igazuk van, el kell ismerned. Azt hiszed, hogy csak a lelkiismeretednek kell felelned, de nagyon tévedsz. Hiszen szereted ezeket az embereket, megbízol bennük. Befogadtak maguk közé. Nem vagy szabad, hiába hangoztatod. Szabadságod csak szellemkép, csak kísértet, mely ködlepelben rohan végig a földön…” Mozgalmi döntések: Eluard és Buñuel visszaszerzik Gallimard-tól a kéziratot. Késő. A szöveget már kiszedték. Határozat: kalapáccsal szétverni a szedőgépet. Buñuelék viszik a kalapácsot. Késő. A folyóiratpéldányok már az utcai árusoknál vannak. Határozat: „az aljas burzsoá manipuláció áldozataként Buñuel felháborodottan tiltakozik” – az újságok közlik a levelet. Még a film kópiáit is hajlandó volna elégetni!
Buñuel következtetése ötven év távlatából: „Most már látjuk, hogy a szürrealizmus olyan jelentéktelen helyet foglalt el a világban a történelmi valóság kiszámíthatatlan és mindig megújuló erőivel szemben. Világmegváltó, kozmikus álmok gyötörtek bennünket, de közben semmik voltunk, egy arcátlan értelmiségi csoportocska: pofáztunk a presszóban és kiadtunk egy folyóiratot... bátran vállaltuk ezt a mozgalmat, amely hatalmas erővel tört felszínre, és amelyet a szokatlanság és a pimaszság, a játékszenvedély jellemzett... és ami megmaradt ezeki az évekből, és ami mindenféle művészi felfedezésnél fontosabb – fontosabb az ízlésem és a gondolkodásom kicsiszolódásánál is – az a világos, kérlelhetetlen morális állásfoglalás, amelyhez mindig, mindenhol megpróbáltam hű maradni. Egy pontos erkölcshöz való hűség nem olyan könnyű, mint hinnénk. Állandóan beleütközik az önzésbe, a hiúságba, a kapzsiságba, a magamutogatásba, a kényelmességbe, a feledékenységbe. Néha én is engedtem a csábításnak, és megszegtem saját szabályaimat, bár csak jelentéktelen dolgokban. De legtöbbször megóvott a szürrealizmushoz való kötődésem. És talán ez a legfontosabb.”
Posztmodern világunkban hitvallónak maradni egy, köztudottan meghaladott, szétesett, eljelentéktelenedett avantgárd mozgalom erkölcsi imperatívuszai iránt: ásatag magatartásnak tűnhet. Miről papol az aggastyán, amikor ő is számontartja, hogy a régi harcostársak egy része süllyesztőben végezte, más része múzeumi főtárlókban mumifikálódott vagy pénzintézeti értékké jegecesedett? Amikor a filmipar nagyüzemileg állítja elő a kozmikus álmokat, az obszcenitást, a minden képzeletet felülmúló kegyetlenséget? Olyan erővel, hogy az ezredvégi posztmodern tudálékosság rohanvást gyártja hozzá kompatibilisnek vélt kategóriáit, elméleteit? S az új szakzsargont a plágium feletti örömujjongás/borzongás élteti? A formák védelméül pedig – eredeti módon – a hallgatást javasolják: „ha a festők nem állítanak ki többé, a zeneszerzők és a költők nem adják közre műveiket, a táncokat pedig a sötétben járják el. Ez volna csak a tartalmas tagadás, a valóban nyomatékos »nem«” (William H. Gass: Az avantgárd viszontagságai. Nappali Ház 1993/3).
Olcsó tanács ez olyanoknak, akik elsőrenden „csak” avantgárd mozgalmárok, másodrenden művészileg nem vérbeli eretnekek, harmadrenden impotensek. Szerencsénkre filmtörténeti tény, hogy Luis Buñuel, függetlenül irányzatoktól, elméletektől, mozgalmi megfontolásoktól, élete úgymond alkonyán! – hatvanéves korától hetvenöt éves koráig – fiatalos hévvel forgatott, létrehozva életműve legmaradandóbb alkotásait. Szám szerint: kilencet. „Ez csoda!” – mondanám, ha nem kísértene az aggastyán gúnyos mosolya.
„Minden, ami nem a hagyományban gyökeredzik, plágium” – bizonyítható, hogy az öreg mester, mint konok európai, végigelemezte: 1. a modern értékválság kulturális tradícióinkban gyökeredzik; 2. minden túlzó eredetieskedés valami idegen szellemi termék eltulajdonítása: üresség; 3. a hagyomány, a gyökérzet támasztéka nélkül nincs mit támadni; 4. másoktól kölcsönzött eszközökkel nem lehet eredetien, hatékonyan támadni. „Nekem megadatott az a szerencse, hogy a középkorban töltöttem a gyermekkoromat, ebben a »fájdalmas, kifinomult korban«, ahogy Huysmans mondja. Az anyagi lét fájdalmas volt. A szellemi lét kifinomult. Épp fordítva, mint ma.”.
1960-at írunk. Buñuel és barátja, Julio Alejandro elkészülnek a Viridiana forgatókönyvével. A másik jóbarát, Gustavo Alatriste producer (dúsgazdag bonviván, művészféle, a ravaszság és ártatlanság különös keveréke) gyanútlanul előáll tervével: „a filmet Spanyolországban fogjuk felvenni.” Franco kései diktatúrájában, ahol az anyagi lét és a szellemi lét már javában fortyog, főzete a modernitás, de a katlan körül mindenképp számolni kell a barokk katolikus egyház tradicionális hatalmával. Viridiana másodrendű szent (jelentése: zöldecske, éretlen, fiatalka, frissecske). Viridiana „teljesen egyszerű története” – Buñuel interpretációja szerint – azt meséli el, hogy egy novícia kiválik az egyház kötelékéből, és alámerül a profán világi lét sűrűjében. A hazai forgatás tétje hihetetlenül megnövekszik. Politikai értelemben is. Ádáz vita robban ki. Árulás ez, vagy sem? Van-e joga Buñuelnek, a köztársasági emigránsnak Franco-cenzúra árnyékában forgatni? Barátok, harcostársak, ellenlábasak vádolják, védelmezik az öreget.
Őneki nincsenek kételyei. Egyetlen biztonsági kikötése az, hogy a filmet a Bardem stúdióban forgassák le. Igényei szerények: kell egy régi udvarház, zárdabelső, műteremsarok, kisvárosi tér, néhány külső helyszín. Szereposztása is takarékos: öt főalak, tucatnyi infernális koldus, epizodisták, csendőrök, parasztok, munkások – akár egy kisfilmben.
Conchita, Buñuel húga jegyzi föl: Luis szemlátomást boldog az otthoni környezetben, hajnalonként lesi a madridi napkelte fényeit; vendégeket, régi barátokat, új ismerősöket fogad; ha ideje engedi: kávéházba jár, a „törzsasztalhoz”. S angyali türelemmel forgat, meghitt, sőt baráti viszonyban a spanyol stábbal.
A caudillo cenzúrája szőrszálhasogató, de ostoba: „észrevételezi” a film erkölcstelen végjelenetét, Buñuel színleg enged a tilalomnak, majd sokkal ravaszabb változattal rukkol elő. Minden rendjén megy. Mindenkit kifizetnek. A botrány késleltetve, a cannes-i fesztivál nagydíja nyomán robban ki. Betiltás itt. Betiltás ott. Franco állítólag kétszer is megnézi a filmet, de semmi kivetnivalót nem talál benne (Buñuel: „azok után, amit életében láthatott, igazán ártatlannak találhatta...”).
Harmincöt év távlatából, bennünket késői utódokat mégiscsak az izgat, hogy mitől olyan friss, robbanékony hatású Viridiana „egyszerű története”? Például a gazdaságos, célratörő fogalmazásmódtól. Mindjárt a film expozíciójában Buñuel nem különösebben árnyalgatja, hogy vajon a szűz novícia, közvetlenül felszentelése előtt, miért enged (engedelmeskedik) a hazulról érkező hívásnak? Ahol nincs létmagyarázat, ott kérdések sokasodnak. Hogy Jézus menyasszonyaként elvágja a múlthoz fűződő utolsó köteléket? Nosztalgiából? Kíváncsiságból? Kötelességtudatból? Valami titkos invitációnak engedve? Önmagát tévesen tesztelve végső erőpróbaként? Netán az ő génjeiben is lappang valami rendellenesség? Öröklött szépsége rejtett szerep-adottság?
A felvevőgép célratörően leképez, de nem letéteményese az igazságnak. Leképezi, hogy Viridiana röpke szabadságot vesz ki a zárdától, de nem sugalmaz időre vonatkozó célzásokat. Miért is tenné, amikor a rákövetkezendő szekvenciákban, mint sajátos labirintusban megmutatkozik a Fernando Rey-övezte családi otthon, amely fülledt légkörű és morbid, álomszerűen kifinomult és sejtetésektől terhes. Itt, mondhatni, több irányban nyílik meg az idő. Fernando Rey, a ház ura, Mozart Rekviemjét hallgatja s alkalmazza hangkulissza gyanánt. A bútorok, a tárgyak, az evőeszközök, a ház titokzatos átjárói, környezete túlélt múltra utalnak. Fétis-imádatra. Maga Fernando Rey bámulatos hozzáértéssel teremt e házban ódondad patriarchális légkört; úr-szolga-szerető-cinkos-leskelődő-szemtanú viszonylathálót, amelynek van gráciőz bája, sőt, vonzása; de ahhoz már nem elég erősszövésű, hogy foglyul ejtse a zárdaszüzet. Ezért a jövő felé mutató idő kétes. Viridianából aligha lehetne – szemben az egyház hatalmával – háziúrnőt csinálni. A játékot mégis végig kell játszani.
A hagyomány nem ideológiai szólamok kérdése. A hagyomány pontosan azt jelenti, történetesen Buñuel szemszögéből, hogy „a vén kerítő és a fiatal virgo” című póruljárási szatírjáték mozzanatait naprakészen kell megjeleníteni, hogy eljuthassunk a szentségtörésig. Ennek eredete, mint az már köztudott, a filmrendező egyik kedvenc álma: narkotikum segítségével magáévá tenni a spanyol királynőt. Ha az erotikus álmot megfosztják történelmi jelmezeitől, felelőtlen pompájától, s tárgyszerű filmképre váltják (mert ez történik), a bűn lopakodik a vászonra. Tisztátalanság. Már a defloreálás kísérlete is jóvátehetetlen cselekedet, amely nem maradhat megtorlatlanul. Buñuel kaján tekintettel figyeli, amint Viridiana szembenéz fáról csüggő bácsikája altestével, ingó lábaival: a látvány végzetesen egymásba mocskolja sacrum és profanum értéktartományait. Hol a határ, ha a gyarló világ ennyire szenvedélyes, kegyeletsértő, önvádat ébresztő?
Nincsenek határok, nincsenek korlátok. A zöldecske szűz, mint magántanuló lemaradott, sorra veheti a leckéket a modernitásból, amely fütyül a tradíciókra, hiszen mások a törvényei. Hagyatékot oszt és követel. Átrendez, átépít, gépesít. Termőre fordítja a parlagföldeket. Fürkész tekintettel fölméri és korszerűsíti a patriarchális viszonyokat. Viridiana unokafivére gyakorlott modernizátor, még azt is beméri, hogy a sarjúhajtásnak érlelődnie kell, de – a jövő adott pontján igazodni fog az új világrendhez. Mindezt a mi öreg róka rendezőnk prózai modorban, magátólértetődően adagolja: épületanyagot válogatni ugyanaz, mint az örökhagyó szeretőjét birtokba venni; az örök-parasztkordé alá kötözött kutyák közül egyet eloldani nem több, mint élettársunkat kiutálni, és így tovább.
Zenei ellenpontként a költészet Viridiana s kolduscsapata számára van fenntartva. E jótékonysági emberbazárban mindenki erős egyéniség, lázadó, erőszakos, anarchista. Kirívóan alkalmatlanok a megváltásra vagy a jámbor közösségi életformák elfogadására. Szociológiai értelemben páriák volnának, a léttörvények szerint besorolhatatlan élősködők, de telivér élősködők. Buñuel úgymond „festői” képzeletét az foglalkoztatja, hogy hol van a határ, amikor ez az alulról zsivajgó népség szétfeszíti a szakrális eredetű gondoskodás kereteit. Ama bizonyos, sokszor idézett utolsó vacsora – pamfletben. A jelenet, mint minden vérbeli filmszcéna, szavakban megidézhetetlen. Egy mozzanatát említem csupán. Az orgia végkifejletét. Recsegve újra megszólal Mozart zenéje. Az egyik koldus a kárpitszoba mögül előjön Fernando Rey fétisként imádott nászi ereklyéjével: egy fűzővel. A damasztabroszon bortócsák, ételhulladékok, ripityára tört edények. Kirobban a torz maszkabál. Majmolja a múltat. Kegyeletsértőn gúnyt űz az emlékekből, a hajdani életből – akármi volt is. Magyarán, nem vagyunk urai sem emlékezetünknek, sem legféltettebb titkainknak. Nincs hatalmunk a jövő felett. S Isten jámbor szolgálója túl gyenge ahhoz, hogy a hajdani Santa Hermandad lovagjai (ma: csendőrei) nélkül a fékeveszetteket megjuhászítsa.
„A film első változata egyszerűen úgy végződött volna, hogy Viridiana bekopogtat az unokafivére ajtaján. Az ajtó kinyílik, ő bemegy, és az ajtó becsukódik mögötte. A cenzúra nem engedélyezte ezt a befejezést, úgyhogy újat kellett kigondolnom, és szerintem ez sokkal sikamlósabb, mert egyértelműen azt sugallja, hogy ezentúl hárman fognak együtt élni: Viridiana leül kártyázni az unokafivérével és a férfi szeretőjével. Az unokafivér azt mondja: »tudtam, hogy egyszer beállsz közénk«..”
Mi, mai nézők – ha fogékonyak volnánk még – nem vagyunk ennyire biztosak a dolgunkban, mint ez a kőkemény fickó. Számunkra, a film láttán, még mindig az a tét, hogy a szép novícia nagykorúvá is érhetne, világgá mehetne, a maga életét élhetné. Végtére is az idős mester nem híve a pándeterminizmusnak. Lelkesen mesélt arról, hogy a film egyik vak koldusa vakon, nincstelenül nekiindult Párizsnak és útközben halt meg. Anélkül, hogy életében akárcsak egy rőfnyi mortadellát csinált volna.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/07 26-30. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=675 |
