Hermann István
Minden filmszemle pusztán mozzanatot jelent a filmművészet fejlődésében. Mozzanat volt ez is. Jellege szerint a történeti tudat alakulása került a középpontba. Talán még nem volt filmszemle, mely ennyire ezt tette volna, s mely ennyire tudatosan hajtotta volna végre a programját ebbe az irányba. Még a mai magyar valósággal foglalkozó filmek is történetiek voltak. Nem általában történetiek, hanem az utolsó ötven év történetére koncentráltan mutatták be a históriát.
A különböző filmalkotások nagy hivatástudattal igyekeztek megváltoztatni vagy továbbfejleszteni a történeti tudatot. Az is előfordult, hogy ez a történelmi tudatváltozás mint cél, mint tendencia általában megvolt a filmekben, általában jellemezte a filmeket, s talán maguk sem tudták az alkotók, hogy a történelmi tudatnak milyen mozzanatait veszik célba. Mert a látszat az, hogy például a Pergőtűz I. valami másféle ítéletet akarna alkottatni az emberekkel a Don-kanyari tragédiáról, mint ami az emberekben él. A valóságban a Don-kanyart mindenki tragédiának látta, már akkor is, érezte már akkor is, és ez azóta sem változott. Ebben a tekintetben nincs szükség az ítélet megváltoztatására. Ami újat nyújt a film, az viszont már olyan történeti gondolat, ami egyúttal nagyon is konkrét, mai gondolat. Nem véletlenül hozza azokat a híradókat, melyek különböző időpontokban a magyar hadsereg felkészülését mutatják be. Ugyancsak szükségszerűen villantja fel az úgynevezett országgyarapítás képeit, mert mindezek valójában a Don-kanyari és a II. világháborús magyar tragédiába torkolltak. Elválaszthatatlan egymástól az úgynevezett hadi dicsőség, a nemzeti erő és nagyság fitogtatása és 200 000 magyar ember halála. Mélyen összefügg ezzel az, hogy évtizedeken keresztül a legyőzhetetlen, a bátor, a nagyszerű hadseregről szóló dicshimnuszokat hallgatták az emberek, és így a valóságos katasztrófa talán még megdöbbentőbbé vált. Gábor Andor fogalmazott így a Szózat parafrázisával: „Hazudnak rendületlenül”. S ez a díszmagyaros, romantikus szólamokba öltöztetett hazugságáradat vezette el a II. magyar hadsereget Urivhoz és a Don melletti állásokhoz.
Emellett azonban van a filmnek egy nagyon érdekes, rejtett motívuma is. Amolyan csehovi második szólam. Tudniillik teljesen igaz az, hogy két évtized irredentizmusa, sőt, maga Trianon is hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország tragikus szerepet játszott a háborúban. De van valami más is, amire a film nem egyszer második szólamban utal, holott – s ez nem a film hibája – a valóságban csaknem első szólammá kerekedett. Miről van szó? Arról a jelenségről, amit még Szekfű Gyula állapított meg, és amely arra utalt, hogy Magyarországon az ország erkölcsi egyensúlya, erkölcsi szintje bomlott meg. Szekfű ezt annak idején a Gömbös-kormányzat bűnének tudta be, amikor is szerinte elkezdődött az a tendencia, mely magas állásokba juttatott méltatlanokat, állítólagos hazafias érdemeik alapján. Az igazság az, hogy ez a folyamat már sokkal régebben elkezdődött. Gömbösnél legfeljebb felerősödött. De mindenesetre Sára filmje igen sokat mutat meg ebből is. Azt látjuk, hogy üzérek jelennek meg az országban, akik megrendeléseket adnak fel ikonokra és szőrmékre. Azt látjuk, hogy az egyik tizedes elmondja: ha valaki a magyar katonák közül durvábban viselkedett vagy másvalami meg nem felelőt tett, akkor ő azt állította ennek a katonának védelmében, hogy ez nem is magyar, hanem sváb vagy valami más.
S ekkor még nem is beszéltem arról, hogy a munkaszolgálatosokat miképpen rabolták ki a tábori csendőrök, hogy az emberek ha kétségbeeséssel is, de általában kénytelen passzivitásban nézték végig zsidók, lengyelek és mások kiszolgáltatott sorsát, és hogy még a legemberségesebb, az előbb említett tizedes is voltaképpen bizonyos melankóliával, de tehetetlenül nézte azt, hogy az ukrán lakosokat miként vitték ki egy telepre, ahol embertelen körülmények között éltek; s nyilvánvaló, hogy házaikat a megszálló seregek rendelkezésére bocsátották. És Sára filmje éppen ezért, mivel erről szól, mivel nem azt mutatja, hogy a magyarság fasizálódott nép volt, és nem is azt mutatja, hogy a magyarság ártatlan nép volt, hanem azt, hogy történetileg, erkölcsileg aláásott szituációja következtében még ott is tehetetlenné vált a magyar honvéd, ahol különben ellenérzései voltak.
Árnyaltság ez? Valószínűleg nemcsak árnyaltság, hanem valami olyan gondolati és szituáció-felmérési probléma, melyről a történelemkönyvek igazi képet nem adhattak. Nem is lehetett volna, hiszen mélyen emberi problémák villannak fel, szubjektívek, portrészerűek, és éppen ezért a művészet nyelvét kellett felhasználni kifejezésükhöz. Valami Berzsenyi-szerű hangzik ki ebből a filmből, valami olyasmi, ami összecseng a hazafias nagyotmondás Tarjagos Illéseinek bírálatával, ami a hazafi Verai Jánosok költészetét is a helyére teszi, és ami végül is azt sugallja, hogy az ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs s nem a fennhéjázás.
S ezek a morális problémák nem csupán Sára filmjében bukkannak elő. Az Együttélés című film is végeredményben második világháborús film. A bukovinai székelyek, akiket a II. bécsi döntés alapján hazatelepítenek, és akik Újvidéken először szerb házakat foglalnak el, végül is a svábok helyére kerülnek Baranyában. Amennyire szörnyű dolog, hogy egy politikai döntés embereket megfoszthat vagyonuktól, életformájuktól, kiszakít környezetükből, annyira megdöbbentő az is, hogy az ilyen borzalmakat mint láncreakciókat kell végigélni másoknak. Gyarmathy Lívia filmje, mely véleményem szerint a fesztivál egyik legérdekesebb alkotása volt, az innen fakadó ellentéteket állítja a középpontba. Már 35 év után a sebek behegedtek, már a gyilkosságokra sem emlékeznek sokan, de ennek ellenére a két réteg idegenségben való együttélése csak most kezd oldódni. Egy magyar fiú és egy német lány házasságáról van szó, de e mögött a házasság mögött ott izzanak még a régi ellentétek is. Az, hogy voltak volksbundista németek, hogy voltak olyan magyarok, akik a németeket egyszerűen idegenségük miatt gyűlölték, hogy akadtak olyanok is, akikben a gyűlölet azért parázslott fel, mert az adott helyen valóságos osztályellentétek alakultak ki – szükségképpen –, s ezek öltötték a nemzeti ellentétek formáit. Hiszen világos, hogy a helyben lakó, a helyi körülményeket jól ismerő, a felszereléssel rendelkező, a termelési feltételeket már évtizedek óta kipróbált és kitapasztalt sváb gazda és a most betelepült magyar közül az előbbinek volt szükségképpen előnyösebb helyzete. S ez nem emberi értékmérő, hanem társadalmi viszony. S abban a pillanatban, ahogy a svábokat kitelepítik, a „vagyok olyan legény, mint te” gondolata hirtelen – minden személyes ok nélkül ismét – betelepült magyar javára dől el. De az ottmaradt német még mindig jártasabb, még mindig verzátusabb, s így a szociális problémák keverednek a nemzetivel, és eltarthatnak nemzeti problémák formájában évtizedeken át is. S mindegyik ragaszkodik a maga kultúrájához, a maga hagyományaihoz. S ebben össznemzeti értelemben semmi hiba sincs. De elkülönít, de nehezíti az együttélést.
Gyarmathy Lívia filmje már előrevetíti a megbékélés, mégpedig az ellentmondásos megbékélés lehetőségét. Most először nőtt fel egy olyan új generáció, melynek esetében már nincsenek meg az említett szociális ellentmondások, vagy legalábbis elhalványultak, és éppen ezért van az együttélésre lehetőség. De itt két kérdés keveredik össze. Az egyik az, hogy a német Capuletek és a magyar Montague-k többé már nem Montague-k és Capuletek az eredeti értelemben, hogy az új nemzedék összebékülése végső soron a régi nemzedékeket is meghajlítja. Ez igaz. De történetileg azért az a fontos, hogy a német kitelepítés és magyar betelepítés, annak helyenkénti brutalitásai, melyet emberek néztek el és melyet emberek helyeseltek – vagy legalábbis eltűrtek –, még mindig összefügg azzal a Szekfű Gyula által megállapított erkölcsi rendmegbomlással, mely a magyar történelem egyik jellemzője volt. Ezért volt az a II. világháború eseménye, hogy a holland matrózok sikeresen megvédelmezték az amszterdami zsinagógát, és ezért volt lehetséges a magyar csendőrség példátlanul durva és mindenki szeme láttára elkövetett brutalitás-sorozata a magyarországi zsidóság ellen. Ezért volt ennek még mindig láncreakciója nemcsak a németek kitelepítése, hanem az ötvenes évek budapesti kitelepítései is. S ezért van összefüggés A látogatás című B. Révész László által készített dokumentumfilm, a Pergőtűz és az Együttélés között.
De menjünk tovább az időrendben. Ezúttal kimaradt a filmekből a magyar történelem „fényes szelek”-korszaka, kimaradt történelmünk Angi Vera-i időszaka, A ménesgazda-korszak, sőt, formálisan maga 1956 is. 1956-ot sem úgy látjuk ezen a fesztiválon, mint ahogy például irodalmilag Karinthy Ferenc a Budapesti őszben próbálta ábrázolni. Nem látjuk a döntő összeütközést, hanem helyette csupán az „après”-t. S ezt az „après”-t is egy kis kamaszfiú, pincértanuló, valamint katonabarátja szemüvegén keresztül. Nem akarom most kiemelni azt, hogy ez a film elsősorban hangulati egysége miatt kapta meg a zsűri fődíját. Hiszen a filmben voltaképpen egy disszidáló-vonat, és a disszidáló-vonaton kívül egy határ menti városka szállodája – melyben a vonat utasai szálltak meg –, kerül a filmvászonra. Csupán az első képek mutatják meg, hogy az utasok egy része hogyan és miként került a vonatra. De azért Sándor Pál, a Szerencsés Dániel rendezője mégis kapcsolódik annak a morális bomlottságnak az ábrázolásához, amelyet az új korszak a múltból örökölt ugyan, de amelyet továbbfejlesztett.
Nézzük sorban. Szerencsés Dániel, valamint édesanyja és nagyapja talán éppen azok közül a kisemberek közül valók, akik nem hazudtak, hanem élték a maguk életét. De már Szerencsés Dániel kamaszszerelme és a kislány családja, akik egész életükben arra vágytak, hogy mint magánkereskedők tevékenykedhessenek, nyilvánvalóan hazugságban éltek. De ugyanígy hazugságba kényszerült az az államvédelmis, aki a film másik főhősének, Dániel barátjának apját feljelentette; és ugyanígy hazugságba kényszerült ennek a barátnak, Angeli Gyurinak az apja, amikor kiengedték, amikor mérnökből kocsimosóvá degradálódott – és hallgat, ahogy az előbbiek. És Szerencsés Dániel néhány ékszerdarabbal a nyakában és Angeli Gyuri, az ellenforradalmárokhoz átállt katona társaságában nekivág az útnak. S a meglepő az, hogy minden konkrét konfliktus nélkül (szerintem a filmművészet igazi eszközeivel), egymást érő hangulati hatások következtében – Dániel visszafordul.
Elhangzott a zsűriben az a mondat: Radnóti óta nem láttam ilyen szép hazaválasztást. – Csakhogy bizonyos szempontból Radnóti választása nehezebb is és könnyebb is volt. Nehezebb, mert olyan időben történt, midőn az egész világ válaszút elé került, és a morálisan tiszta a morálisan rossztól világosan vált el. Szerencsés Dániel nehezebb választás elé kerül, s bár kisebb kataklizmában, de sokkal tisztázatlanabb szituációban kell döntenie. Döntése hangulatilag motivált. S végső soron egy hatalmas jajkiáltásba torkollik. A becsületes elhatározások ebben a korszakban valóban jajkiáltásként történtek meg, és talán éppen ez indokolja, hogy nem logikailag, hanem érzelmileg motivált elhatározásról van szó.
Azt mondhatnánk tehát, hogy a filmszemle szinte nemzeti erkölcstörténet. Legalábbis ilyen szempontból is vizsgálható. Éppen ezért szinte szükségképpen tartozott hozzá a fesztiválhoz az Egymásra nézve című film is. Ez a film (Makk Károly rendezése) annak a morális szituációnak, mely 1956 után közvetlenül kialakult, egyik következményét mutatja. Itt derül ki az, hogy az érdemtelen és a történeti helyzet kihasználásából származó pozíciók ideológiát is szülnek, még akkor is, ha ezek a pozíciók végső soron és távlatilag megrendültek immár. Másfelől az ideológia, a zárt és szektariánus ideológia szüli a pozíciókat is, és kivet magából minden embert, és kivet a társadalomból is mindenkit, aki önmagát akarja megvalósítani. Önmagát megvalósítani, de nem a szokott módon, de nem a beilleszkedéssel, hanem valamiféle elvont ideológia, de konkrét emberség alapján.
Erős bírálat-e ez az 56 utáni időszakról? Úgy gondolom, igen. De még a társadalmi és történeti kontinuitásban sem szabad elfeledkezni arról, hogy ez az időszak valóban újra fellendítette (nem történelmi ok nélkül, mint láttuk) azokat a tendenciákat, melyek éppen a társadalom erkölcsi egyensúlyát borították fel. Ez a korszak ismét visszahozta a politikai érdemek szerint történő értékelést, és ha már hely jutott benne azoknak, akik valóban értékes dolgozók, gondolkodók és társadalmi emberek voltak, ez a hely bizonytalanná vált, vagy a pozícióba emelt ember lett tehetetlenné. Így történik meg, hogy az a rendkívül jóakaratú, becsületes, a Rákosi-korszakban üldözött ember, aki most a lap főszerkesztője, végül is tehetetlennek bizonyul, mikor igazmondó munkatársát kellene támogatnia.
Semmiképp nem szabad tehát átrajzolni a történelmet. A történelem átrajzolása azokat a morális egyenlőtlenségeket támogatja, melyek hosszú ideje jellemezték a magyar társadalmat, s melynek nyomai – mint látni fogjuk – ma is érezhetők. Mindenesetre az Egymásra nézve két szálon is megmutatja, miként veti ki magából a magát monolitnak hívő társadalom mindazokat az embereket, akik a maguk módján óhajtanak boldogok lenni, akik nem alkalmazkodnak a társadalom kimondott és ki nem mondott szokásvilágához. Ha a szokásvilág szabályrendszerré válik, ha például a leszbianizmus – s ez a jelenség sem nem bűn, sem nem deviancia, mely elítélendő, hanem egész egyszerűen emberi tény – nem tartozik a társadalom szokásvilágába, akkor nyilvánvaló, hogy kivetendő. Az a gondolat, melyet annyit ismételtek, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van, hosszú ideig pusztán gyakorlat volt, de olyan gyakorlat, melynek még elméleti megfogalmazása után is megmaradtak az előítéletek. A társadalom szokásvilága mai napig úgy érzi, hogy aki nincs ellenünk, de nem velünk egy szokású, az feltétlenül, objektíve gyanús. A gyanú légköre hazugságvilágot intonál. A gyanú ki nem mondható, mert nem bizonyítható. A gyanú éppen ezért transzponálja a kifogásokat, és megteremt egy sajátos atmoszférát. S ez az atmoszféra olyan, mint a tégla Hegelnél, amikor is Hegel nem minden humor nélkül megjegyzi, hogy akit a leeső tégla ütött agyon, azt tulajdonképpen a tér és idő pusztította el. Itt téglák nincsenek. De van gyanú, és van idő, és van olyan tér is – lezárt határok –, melyek áldozatot követelnek. Az Egymásra nézve című filmnek éppen az a fő érdeme, hogy ilyen általánosan és ilyen összefogottan mutatja meg: a társadalom nem szívesen tűri a nem sematikust.
S így jutunk el a fesztivál mai témájú filmjeiig. Egyikük, a Hatásvadászok Szurdi Miklós rendezésében. A Hatásvadászok sztorija igen egyszerű. De e mögött a sztori mögött szinte szimbolikus tényként áll a magyar valóság. Leleplező erejű-e, ha a magyar valóságról azt mondjuk, hogy olyan, mint a filmbeli vidéki társulat, mely megígérte ugyan egy írónak, hogy színre hozza 1950-es évek elején írott jakobinus tárgyú darabját, de valójában Schubert Három a kislányára készül. S az a kérdés, hogy tényleg szimbolikus-e a magyar társadalom vonatkozásában: állandóan a Három a kislányra készülünk. A Három a kislány tematikailag kétségtelenül összefércelt mű ugyan, de mégis a schuberti zene hangzik fel benne. Vagyis nem a legértéktelenebbel foglalkoznak. Hanem azzal, amiben érték is van. S azért ezzel, mert ez nem vet fel problémát, ezen nem lehet sem politikailag, sem ideológiailag, sem művészileg igazán nagyot bukni, vagyis félig-meddig színvonalas, de tartalmilag veszélytelen.
Véleményem szerint ez a magatartás tényleg létezik. S éppen így létezik a Végvári Tamás által alakított vidéki színigazgató, aki hagyja magát sodortatni az árral, aki nem vállalkozik semmire, de nem is akar megakadályozni semmit, aki azon igyekszik, hogy fenntartsa a társulatot, hogy ne hibázzon, hogy ne kockáztasson, de ugyanakkor azon is, hogy ne nyomja el az igazi tehetséget. Így mindent hagy, de mindent kicsit ellenez, ami túlmegy a szokványon.
S van ennek a filmnek a főhősében, a rendezőben – akit Szakácsi Sándor, ennek a fesztiválnak egyik színészi felfedezettje alakít – valami Babits Mihály Jónásából is. Döbbenten hallja, hogy a haldokló írónak utolsó reménysége: darabját, ezt a régi drámát színházuk előadja. És megpróbál menekülni a feladat elől. Senki nem volt elég erős ahhoz, hogy az írónak is elárulja: nem az ő darabját próbálják, hanem a Három a kislányt. És az író megérkezik, de előtte a rendező, akárcsak Jónás, menekülni igyekszik a feladat elől, az elől, hogy neki kelljen megmondania az igazat, de ez a menekülés nem sikerül, s ekkor nincs mit tennie: előszedi a darabot. S a társulatból egyszerre együttes válik. Azok az emberek, akik eddig ímmel-ámmal csupán végezték munkájukat, hirtelenében közösséggé szerveződnek, lelkesedni kezdenek, éjszakába nyúlóan próbálnak, pedig tudják, hogy előadás nem lesz.
S ez ismét szimbolikus. Ha Magyarországra valami jellemző, akkor az az, hogy adott pillanatban, amint az emberek konkrét célját érzik a munkának, hirtelen nem kell a közösségeket formálisan megalakítani, hirtelen nem kell prédikálni az egyéneknek, mert a munka szinte spontán módon megteremti az új és alkotó egységet. Igaz, a filmbeli író néhány próba után meghal, igaz, hogy a társulat ismét hozzálát a Három a kislány próbájához, mégis valami változott. Nem azért, mert a rendező, aki eddig a szokásos művészéletet a szokásos felszínességgel élte, most házassági ajánlatot tesz eddigi szeretőjének. Nem is azért, mintha a Három a kislány hirtelenében más színvonalon kerülne színre, mint ahogyan előbb került volna. Hanem azért, mert az egyszer megteremtett közösség élménye még ott van az emberek idegrendszerében.
S ha az előbbiekben a társadalom erkölcsi egyensúlyáról beszéltünk, akkor meg kell említenünk még két filmet, melyek erről a kérdésről szóltak, és melyek igen sok művészi értéket vonultattak föl. Már a Szurdi-filmnél is az tűnt fel, hogy ez az egyensúly vagy kezd helyreállni – mégpedig egy furcsán torzult formában a mindennapok átlagszintjén – vagy pedig, mint a másik két film vitatja, ez az egyensúly egyelőre legfeljebb csak személyes küzdelmek árán teremtődhet meg, vagy így sem. Az Adj király katonát! című film a dokumentum műfaj határán mozogva egy Budapestre toborzott munkáslány életét mutatja be. Ez a lány mindenképpen meg akarja teremteni életének értelmes alapját. Erdőss szerint az emberi élet tartalma az, hogy megtaláljuk azt az embert, azt a lényt, akiről gondoskodni akarunk és tudunk, s talán különösképpen a női lét tartalma ez. Anyagilag és emberileg is úgy tetszik, hogy megoldás lenne a lány számára a férjhezmenetel egy autószerelő fiához, de a fiú – a lány erkölcsi ítélete alapján – nem alkalmas arra, hogy vele éljen.
S az is jellemző, hogy miért. Egy orgiasztikus estén a fiú lerészegedik, és barátai megerőszakolják a lányt. S az az ember, aki képtelen gondoskodni – aki saját hibájából képtelen megvédeni a társát –, nem élettárs s nem lehet házastárs sem. A lány ismét egyedül marad, miután kísérletet tett arra, hogy a „gond-mentesség” látszatmorálját áttörje. Mert át akarta törni azt a magatartási módot, mely összetartozást hazudik ott, ahol a határhelyzetekben az emberek gond nélkül sorsukra bízzák a másikat, legyen az szerető vagy gyerek, szülő vagy unoka. S ez az egyensúly-helyreállítás persze egyéni kísérlet. De létezik, éppen úgy, mint ahogy van a közösség hirtelen megteremtődése is.
S végül egyetlen filmet láttunk ezúttal, amely az etikum mai létét totálisan tagadja, elvileg kételkedik a társadalmi egyensúly, a morális egyensúly megteremtésének lehetőségében. Ez Bódy Gábor szép filmje, A kutya éji dala. Itt a tartalmatlan házasság, a tartalmatlan egyházi és vallási szféra, a tartalmatlan punkság, és az ugyancsak üres szektarianizmus mind-mind abba az irányba mutat: nincs kiút. A kutya éji dala szerint az élet folytatható tartalom nélkül is. S az élet folyik is. Persze kérdés, hogy Bódy problémafelvetéséből mennyi az igazság. Vajon csakis ilyen utak adódnak-e a mai társadalomban, vajon nincs-e valóságos tragédiákhoz és valóságos megoldásokhoz vezető út? Vajon nem igaz-e „az én haza megyek” kijelentés Szerencsés Dániel szájából, vajon nem igazabb-e az Adj király katonát! hősnőjének magatartása? Mi ezt ne döntsük el. Hiszen erről a történelem fog dönteni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/04 03-05. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6747 |
