Lalík Sándor
A Talpra Győző! című új magyar filmet fogadó „kritikusi” össztűz késztet írásra. Nem ritkán előkerülő alapállás fogalmazódott újra: „nem értem – nem akarom érteni – szemétre vele!” A napisajtó útszéli, gúnyolódó és személyeskedő hangon szólalt meg. Az erős érzelmi felindultságtól fűtött támadás mellőzte a higgadt elemzést, de még a „mi látható” megfelelő interpretálásáig sem jutott el (segédanyagok birtokában sem!). A teljes és frontális elutasítás így hát egyszerre szólhatott a film megélt gondolatainak, formai újszerűségének, a nézőt provokáló előadásmódjának. (...)
A Talpra Győző! valóban nem adja magát könnyen a felületes mozi-élményre számító nézőnek. A filmi látszatbonyolultság és sokszólamúság feldolgozása többszöri megtekintést igényel; emiatt talán elmarasztalható is a rendező. De igazi kritikát írni lehetetlen a szükséges ráhangolódás, a szerzői koncepció elfogadása nélkül. Csak a film élményvilága alapján, belülről, értőn és érvekkel lehet vitatkozni. (...)
Alábbi, a filmmel kapcsolatos néhány személyes megjegyzésemmel azt szeretném erősíteni és kézzelfogható közelségbe hozni: kell egy fórum, szükséges, hogy az úgynevezett szakmán kívüliek is elmondhassák – akár egymásnak és a „hivatottaknak” ellentmondó – véleményüket, érveiket egy-egy film kapcsán. Amivel oldható lenne a „kritikusi” réteg zárt céhszerűsége, esetenkénti teljes egyoldalúsága a megítélés tekintetében. A részvételi demokrácia szélesítésével az alkotók többoldali visszaigazolást kaphatnának, kiszolgáltatott helyzetük, s ezzel a két tábor (csinálók és bírálók) közötti káros és ma még jogos feszültség is enyhülhetne.
Szörény filmjében a játék, a keserűen felszabadult, túlgesztikulált, egymásnak és a nézőnek szóló játékosság: fundamentálisan meghatározó. Erre épül minden, ezt igazolja vissza a film. Film, azért, mert celluloidszalagra készült. De ha ugyanezt színházban látnánk, már kevésbé tűnne fel stilizáltsága, nem-valódisága, túljátszottsága. A rendező filmi álvalósága, blőd játékossága sokkal mélyebbre mutat, a kinematografikus valóságillúzióval szemben a viszonyok, állapotok, érzések tudattenyészetek valódiságára. Szalay Lajos – a legnagyobb élő magyar grafikus – szerint a művésznek kiabálnia kell, hogy az eldugult fülek, bepárásodott szemek rányíljanak a valóságra, a jelenségek rejtette lényegi valóságra.
Ennek egyik eszköze a szatíra, amely attól az, hogy túlrajzolt. Szörény műve is az, karikírozott. Szereplőinek „idétlenkedése”, nem életrevalósága mégis nagyon reális, közismert élettérben, viszonyrendszerben zajlik.
A Talpra Győző! a műfajok, hangulatok, érzések ritkán látott széles skáláján játszik, a groteszken keresztül egészen a melodrámáig. Sőt, ami szóval már nem mondható el, ott az érzelmes, szívhez szóló dal veszi át a szerepet. És a film egész kontextusától nyer igazi tragikus mélységet.
Budapest
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/04 . old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6745 |
