Molnár Klára
Tisztelt Szerkesztőség!
Talpra Győző! Talpra mozinézők, legyünk önállóak! Határozottak. Ne hagyjuk, hogy mindenfélét ránk aggasszanak s elhitessenek velünk. (...) Milyen szép lenne, ha egyszer összefognának a mozinézők, felrohannának a vetítővászon elé, s együtt kiáltanák: Nem! Ezt már nem! Ám ehelyett lassan nyikordulnak a székek, s csak a félrehúzott függöny mögül bevillanó fénycsíkokról lehet megállapítani, hogy valaki távozott. Sajnos a közönség még nem elég felnőtt, pedig szegény rendező azt nyilatkozta egyszer, hogy ebben hisz. Ezért is szánta el magát ennek a műnek megalkotására ekkor és így. Hiszek a jó szándékában. Sokmindent fölöslegesnek talált kimondani – ebben is igazat adok neki. A film elején halványan körvonalazódik egy ígéretes, még ki nem merített stílus a filmvásznon, de aztán kiderül s egyre érezhetőbbé válik, hogy valami hiányzik belőle (...).
Ebben a játékban a jeleneteknek gyorsan kellene peregniük, hogy a néző az egyik meglepetésből a másikba essen, ami az első félórában majdnem létrejött, de aztán kifáradt a film is, a néző is, az ötlet is, s az ember csak csodálkozik, ha néha lát egy szép képet.
Igazán jó lett volna egy kis játékos-komoly lecke némi fejtöréssel, hiszen olyan nagy hiány van belőle. Na nem a fejtörésből, hanem a játékosból. Ebből a filmből pedig csak a fejtörés marad, a fejtörés arról is, hogy miért vesznek minket, mozinézőket mindig palira, holott már-már felnőttünk.
Budapest
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 1983/04 02. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6744 |