Csala Károly
A milánói filmkritikus (Mel Brooks és Woody Allen munkásságát tárgyaló könyvek szerzője), Giannalberto Bendazzi hősiesnek és egyben reménytelennek mondható vállalkozással megkísérelte történeti rendbe szedni a világ animációs filmjeinek csak nagyon kis részben föltárt, számontartott, értékelt halmazát. Mintegy 1100 szerző körülbelül 1300 munkáját említi meg könyvében, amely a „blickfangos” Topolino e poi címet viseli (magyarul hozzávetőleg: Miki egér és mások), s alcímében is gondosan elkerüli a „történet” szót: Az animációs film 1888-tól napjainkig; persze ez a megfogalmazás is történeti áttekintésre utal. Nagyon is érthető ugyanakkor a szerző óvatossága, hogy ne ígérjen olyasmit, amit lehetetlen teljesítenie (tehát bárminemű teljességre törő animációs filmvilágtörténetet). Még arról sincs tudomásunk, hogy az effajta munkához a szisztematikus anyaggyűjtést megkezdte volna valamilyen intézmény valahol a világon. Bendazzinak sincs róla tudomása; s épp ezért – mit tehet mást? – saját, nem csekély fáradsággal járó gyűjtőmunkájának eredményét összegzi könyvében. Nem tévesztve hát szem elől azt a tényt, hogy úttörő munkával állunk szemben, mégsem hallgatható el, hogy nagyon ingadozó színvonalon kalauzolja olvasóit ez a könyv az animációs film történetében. Mert bár helyesen törekszik arra, hogy irányzatok, iskolák mellett egy-egy kimagasló személyiség életművébe is bevezesse az olvasót, jószerint sehol sem vállalkozik rá, hogy igazi értékelését adja akár irányzatnak, akár életműnek. Az előbbiek esetében többnyire a külső körülmények, tényezők, tehát a puszta eseménytörténet dominál előadásában (mikor, ki, milyen vállalkozásba fogott stb.), az utóbbiaknál pedig jobbára az adott rendezőtől származó idézettel – vagyis önértékeléssel – éri be elemzéssel alátámasztott, objektivitásra törekvő, önálló esztétikai értékelés helyett. (Némi kivétel azért akad, például George Dunning esetében – Sárga tengeralattjáró –, aki szemlátomást Bendazzi egyik kedvelt alkotója.) Annál furcsábban hat, hogy sokszor sommásan ítéletet mond a megemlített művekről, de csak ilyen szinten: „jó”, „rossz”, „viszonylag érdekes”. Ez a módszer – szubjektivitása miatt – okkal kelt bizalmatlanságot az olvasóban. A szubjektív ítélkezés, mellesleg megjegyezve, a magyar animációsokat is érinti: Bendazzi egyedül csak Reisenbüchler Sándort tartja nagyra, a többiek mind a „futottak még” kategóriába kerültek nála. Megoldatlan dilemmája a könyvnek a kommersz tömegtermelés és a művészi kísérletezés viszonya az animációs film történetében: Bendazzi nyilvánvalóan az utóbbival foglalkozna szívesebben, de hát – például az amerikai animáció dolgait tárgyalva – az előbbit sem mellőzheti. Ám a két ellentétes pólus viszonyát, kölcsönhatását nem tárja föl sehol, ezért a kettő közti csapon-gása puszta módszerbeli heterogenitásban mutatkozik meg: hol művészi személyiségeket próbál jellemezni, hol meg cégek, bizniszek, csődök krónikásaként lép föl. (A reklám- és gazdasági propagandafilmeket pedig eleve kirekeszti vizsgálódása köréből.) Mindamellett az animációs filmtörténet néhány nagy egyénisége – Starewitch, Alexeieff, McLaren, Fischinger, Trnka – az átlagosnál érdekesebb és tartalmasabb fejtegetésre késztette Bendazzit; sajnálatos „ellensúlya” ennek más fejezetek telefonkönyvre emlékeztető (nevek, címek, dátumok és más semmi) tárgyalásmódja. Röviden: egy kissé unalmasra sikerült ez az úttörő filmtörténeti munka. Giannalberto Bendazzi: Topolino e poi. Cinema d’animazione dal 1888 ai nostri giorni. Edizioni Il Formichiere. Milano. 1978. 252 o.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/12 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6743 |
