Csantavéri Júlia
Jancsó Miklós egy kicsit az olaszok rendezőjének is számít, hiszen több évig élt Olaszországban, és számos filmet rendezett ott. Ez is egyik, bár korántsem egyetlen oka annak a közönségigénynek, amely az Olaszországot behálózó filmklubok vetítéssorozatain is megnyilvánul, hogy tudniillik a néző, túl az egyes filmek körül fellángoló napi vitákon, átfogóbb képet kapjon a jancsói életmű egészéről. Ez az igény hívta életre Giulio Marlia, a firenzei filmklubok támogatásával megjelent monográfiáját.
A könyv értékét az adja, hogy a szerző a célnak és a terjedelemnek megfelelően nem törekszik a rendező életrajzának, az életmű kronológiájának vagy maguknak a műveknek a részletező bemutatására. Ezeket az adatokat az olvasó megtalálhatja Giovanni Buttafava néhány éve megjelent kötetében. Giulio Marlia fő törekvése a jellegzetesen egységes jancsói életmű belső szerkezetének a bemutatása, azoknak az alapgondolatoknak a kiemelése, amelyekre ez a szerkezet épül, s amelyek egyben az életmű gondolatiságának is meghatározói.
A stílus problémái felől közelít, elsőként Jancsó Miklós technikájának egyik legszembetűnőbb jellegzetességét elemezve: a gyakori vágás, a „külső” montázs felcserélését a hosszú beállításokban mozgó kamera belső montázsával. így Jancsó szemléletének olyan döntő vonásai kerülhetnek tüstént az előtérbe, mint a film valóságának, mint „egyedül érvényes valóságának” a visszavonása, meg a látvány többarcúságának a néző szabad választási lehetőségének a megteremtése, valamint alapvető autoritásellenessége. Giulio Marlia lépésről lépésre ütközteti ezt az eszközt a filmnyelv más jellegzetes vonásaival. Külön foglalkozik Jancsó térkezelésével, a nyitott tér és a szereplők keményen irányított mozgásának összefüggéseivel. Nyomon követhetjük, hogyan épül fel egy alapvetően realisztikus, szemléleti szabadságra törő módszer, és a szerző által „elidegenítő”-nek nevezett stíluselemek összeütközéséből a hatalom metaforája.
A stílus dialektikájának elemzése vezeti el aztán az olvasót a Jancsó Miklós filmjein végigvonuló alapgondolathoz, az elnyomás és forradalom konkrét összefüggéseiben ábrázolt hatalom mechanizmusának vizsgálatához. A szerző Jancsó néhány más elemzőjétől eltérően a filmek gondolatkörét nem szakítja el megszületésüknek konkrét körülményeitől. Az életrajzra és Magyarország közelebbi és távolabbi múltjára tett rövid, de igen pontos utalásokkal érzékelteti, hogyan kapcsolódik mindez a magyar társadalom jelenidejéhez, illetve hogy hogyan válhatott ez a probléma meghatározóvá a magyar szellemi élet egy egész generációja számára. Ez az alapvetés egyben válaszlehetőséget is kínál mindazokra a régi és újabb kérdésrekre, amelyeket Jancsó életművével és egyes filmjeivel kapcsolatban a kritika is felvetett, s amelyeket a szerző is felsorakoztat. Történelmi vagy ál-történelmi filmek ezek? A magyar történelem konkrét valóságát ábrázolják vagy puszta absztrakciói az elnyomás és az erőszak szüntelen ismétlődésének? Szimbolizmus vagy realizmus? Van-e különbség az elnyomó és a forradalmi erőszak ábrázolásában? Állást foglal-e a rendező? Vagy minden erőszakot egyaránt elvet? Esetleg pusztán tobzódik az erőszakos jelenetek bemutatásában? És így tovább. Giulio Marlia nem válaszol minden kérdésre egyértelműen, sőt az egyes álláspontok bemutatása során, azok meghatározott filmekhez kötésével érzékelteti, nem is bizonyos, hogy ezek a kérdések egyértelműen eldönthetők. Csehovot idézi, aki szerint a művész feladata nem a válaszok, hanem a kérdések megfogalmazása. Jancsó filmjeinek ereje sem a válaszokban van, hanem abban a sajátos szemléletben és módszerben, amellyel a hatalom kegyetlen színjátékát megjeleníti és ezzel leleplezi. Giulio Marlia a Szegénylegényektől az Elektráig nyomon követi, hogyan változik Jancsó filmjeiben az elnyomás és ellenállás viszonya, hogyan válik a hatalom problémája a forradalmi hatalom kérdésévé, s hogyan születik végül érzelmi válasz a mindennap elpusztuló és mindennap újjászülető tűzmadár legendájának felelevenítésével.
Külön fejezetet szentel a rítus szerepének. Ennek jelentősége igen nagy, hiszen a rítus, a látványos liturgiáktól egészen a magatartás formális szabályozottságáig a hatalom megjelenésének egyik legbelsőségesebb formája. Az egyéni magatartás formális szabályozottsága kiemelkedő hangsúlyt kap ezekben a filmekben, s az ábrázolásmód szinte egyenes vonalúan fejlődik a Csend és kiáltás direkt szabályozásától A zsarnok szíve rafinált irracionalitásáig. De másfajta rítusok is helyet kapnak a filmekben, s Giulio Marlia erről sem feledkezik meg. Hiszen a rítus nemcsak formalizál, de összekapcsol, erősíti a közösséghez tartozás tudatát, erőt ad. Ebben az értelemben ábrázolja Jancsó a parasztmozgalmak rítusait a Még kér a népben, s a Fényes szelekhen, pedig a rítus kétféle funkcióját egyazon mozgás fejlődésének különböző fázisaiban figyelhetjük meg.
A könyv középső részében kapott helyet négy film, a Csend és kiáltás, a Fényes szelek, a Még kér a nép és az Elektra részletesebb elemzése. Ezek tulajdonképpen illusztrációi az első részben elmondottaknak. Nagy kár, hogy maga a tanulmány is csak az Elektráig kíséri nyomon az életmű alakulását. Vannak ugyan elszórt utalások a Magyar rapszódiára és A zsarnok szivére, ezek azonban periférikusak maradnak. Hiányérzetünk csökkentésére a könyv harmadik részében a szerző közreadja Jancsó Miklóssal épp az említett két filmről készített interjúit. Igaz azonban, hogy így a legújabb filmek kicsit elszakadnak az életmű egészétől, s ez nem használ az egyébként rendkívül érdekes, egységes hangvételű kötetnek.
Giulio Marlia: Lo scher mo liber ato. Il cinema di Miklós Jancsó. Firenze. 1982. Ed. Liberoscambio. 134 p.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/12 63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6742 |
