Bajor Nagy Ernő
Szerencsém lesz! Ugyanis mielőtt belépnék a filmgyár kapuján, hogy megnézzem egyik barátom fesztiválra szánt kisfilmjét, kéményseprő vágódik mellém. – Moziból vagy vala-honnét ismerem magát – száll le kerékpárjáról és már nyújtja is szelíden kormos kezét. – Nahát, az isten küldte.
Rögtön ki is derül, miért ez a bemutatkozás. A koravén, fonnyadt férfiarcból bizalomkék szem tekint rám.
– Filmes, nem filmes, behozhatna a mozgóképhez.
– Miért? – mérem végig csodálkozva. – Ott akarja hagyni a szakmáját?
Göcögő kis nevetés.
– Semmiért uram, semmiért. De minden jobb amerikai filmben futkoznak a felhőkarcolók tetején. Nálunk meg senki sincs, aki fölmerészkedne a kémény magasába... Én hat üveg Kinizsi után is úgy futok fönn, mint az agár... Velem lehetne olyat csinálni... Micsoda vígjáték lenne, szaladnék egyik tetőről a másikra.
Csakhogy, ha erőtlenül is, de ellentmondjak:
– Ezt a szövegét is alig értem. A színésznek beszélnie is kell.
– Úgy? – nevet az arcomba gúnnyal. – Hát mondom is. Nem színész, statiszta szeretnék lenni. Az pedig, tudhatná, leginkább néma szereplő. Csak nyüzsög a tömegben. Vagy áll szótlanul mint fegyőr, bakter, komornyik. Esetleg kéményseprő a tetőn... Színész!... Menjen már uram!...
... Ez a „menjen már” indít, hogy megírjam ezt a riportot. Pedig már akkor motoszkált bennem a gondolat, hogy egyszer a statisztákat is szemügyre kéne venni közelebbről, amikor láttam Nanni Loy olasz rendező Nápoly négy napja című művét. Annak főcímében közölték a nézővel, hogy a produkcióban szereplő világhírességek, a filmben szereplő nápolyi nép iránti tisztelettől vezéreltetve névtelenül kívánnak közreműködni. Ezzel szavak nélkül is érzékeltették: a sokaság mozgatja a történelem lendkerekét.
A filmekben is forgatja? Nem tudom. De arra határozottan emlékszem, hogy tizenegy éves koromban volt egy Hlavács nevű osztálytársam, akinek az édesapja rendszeresen statisztált magyar filmekben. Nos, Hlavács bácsi – ő mindenkivel Hamvainak szólíttatta magát, mert az volt úgymond a művészneve, melyen Újhartyán, Dabas és Örkény községekben mint vándorszínész Noszty Ferit is játszotta –, szóval Hlavács bácsi maga volt a megtestesült toprongy. De arca néha fölvillant a helyi mozi előtt kiállított úgynevezett standfotók némelyikén s ez kivételezett státust biztosított még az iskolában is a fiának. Oktatóink tudták, hogy Kabos Gyula a kedves papát zavarta ki az irodájából, mint használhatatlan altisztet; Jávor egy másik képen belekarolt; Rózsahegyi Kálmán pedig vele gyújtatta meg a szivarját egy alkalommal. Tudom, mozirajongó testnevelő tanárunk kifaggatta, hogy Gózon Gyula valóban tud-e fütyülni vagy azt a hangot külön veszik föl, német tanárnőnk azt szerette volna tudni, milyen rúzst használ Turay Ida, én pedig esetlenül arra kértem, hozzon nekem autogramot bálványomtól, Mály Gerőtől.
Ma már meg nem mondom, teljesítette-e nagyratörő óhajomat... Csak azt tudom, sokkal később –bár természetesen semmi befolyásom arra, hogy ki kerüljön filmvászonra és ki nem – akaratlanul statisztát csináltam valakiből. Ha jól emlékszem, Bacsó Péter keresett Nyár a hegyen című filmjéhez egy hatalmas parasztembert. Mint utazóriporter, emlékeztem egy Badacsonytördemicen élő falusi Toldi Miklósra. Mi tagadás, eléggé fölbolydította Herkulesem életét a forgatás... Aztán egyszer engem is elkapott a gépszíj.
Késő éjjel fölhívott lakásomon Makk Károly. Kábulatomban alig tudtam fölfogni, hogy mit mond. Arra invitált, hogy Örkény Macskajátékának filmváltozatában legyek a Gizát játszó Bulla Emma fia. Ami félúton volna a statisztálás és a szereplés között. Ijedten húzódzkodtam, de Karcsi parancsadáshoz szokott hangon bátorított, hogy semmi az egész, ő majd mindent eligazít, hisz tudja, nem vagyok színész, meg egyáltalán jó marhaság lesz, két barátom, Kaján, a karikaturista és a színészettel beoltott Mészöly Dezső szintén részt vesznek a mókában... És csináltatnak ruhákat is a szerepléshez, mert pipec gyáros leszek.
... És megcsinálták a két öltönyt. Nem tudom, hány napon át szerencsétlenkedtem Tóth János türelmes kamerája előtt. És napról-napra statiszták tucatjaival voltam együtt. Egykori táncdalénekessel és aktív úszómesterrel, nyugati csomagokból élő földbirtokos özveggyel és leszázalékolt repülőgép-vezetővel, fodrásszal és sekrestyéssel. Az utóbbin sem lepődtem meg, mert nem sokkal annak előtte hallottam, hogy valamelyik új magyar filmben szakszervezeti elnöki néma szerepben sikerrel mutatkozott be egy vidéki város római katolikus plébánosa.
Szóval ment ez a Macskajáték – játék s egyetlen intelem maradt meg emlékezetemben statisztálásommal kapcsolatban. Nem Makk mondotta, nem is valamelyik fullajtárja. Egy zsémbes statisztanő tanítgatott imigyen:
– Ne hagyja magát eltakarni, mert ez mind tolakszik, hogy előtérben legyen, mert akkor látják a fejesek, hogy nem hiába hívták, tapasztalni fogja, a bemutató után már szebb gyümölcsöt kap a boltban, nem pimasz a szomszéd, jobb kávét visznek ki magának a presszóban.
Tutyi-mutyi voltam és mindenki elém állt. Néha arra gondolok, az én ügyetlenségemnek is része volt abban, hogy a rendező nem sorolja élete nagy művei közé együttműködésünk szülöttét.
„Menjen már!”... De kihez? Talán a néma szereplők egyik szervezőjét keresem meg legelőbb.
Harminchat éves, modern férfi, aki azzal kezdi, hogy megkér: le ne írjam, hogy ő szimplán statisztaszervező.
– Kilencesztendős korom óta vagyok kapcsolatban a szakmával – hadarja. – Macskássy Gyula mellett rajzolgattam a Pannóniában, használtak mint szinkron gyermekszínészt, jártam reklámpropaganda suliba, melóztam nyomdában mint kéziszedő, végeztem film-gyártásvezetőit, mondjam még?...
– Ne mondja! De sorolja tovább:
– A legtöbbet Szinetár tanár úrnak köszönhetem. Örököltem egy zseniális szervezői készséget. Én vagyok a legszélesebb skálájú ilyen ember. Többször felvételiztem a főiskolára, de...
Sóhajtva belekortyol a kólába.
– Magyarországon nagyjából három és félezer ember statisztál filmen és a tévében. Közülük mintegy nyolcszázán szabadfoglalkozásúak.
– Tehát valóságos szakma.
– Majdnem – és odébbpöccint valamit az asztalon. – A többség lecsúszott ember. De van, akit komoly foglalkozásából is ide vonz a film varázsa.
Büszkén sorolja, hogy a Wagner-produkcióban öt napig háromezer embert foglalkoztatott. Hat évig ő szervezte a TV Jogi esetek című műsorához a statisztákat.
Itt megjegyzem: sokan nem tudják, hogy nem a dramatizált esetek valódi szereplői szólalnak meg az adásban.
Rosszkedvűen helyesel:
– Előfordult, hogy egy negatív figura alakítóját az adást követő napon a villamos utasai majdnem meglincselték. Egyszer egy igazgató szerepére olyasvalakit kértem föl, aki valahol valóban igazgató volt. Mit mondjak, kára származott belőle, szóbeszéd kezdte ki a fellépés következtében.
– Adódnak nehezen teljesíthető óhajaik a rendezőknek?
Úgy hallgat, mintha az volna a nyelvén, csak ilyenek fordulnak elő. Aztán mosolyra készteti egy emlék.
– Egy alkalommal nyolcvan olyan öregasszonyra volt szükség, aki nyolcvan év körül van. Ráadásul a Salamon tornya tetejére kellett fölvinni őket... Szorultságomban a helyi papot kértem meg, hirdesse ki a szószékről, hogy idős nénik kis pénzhez juthatnak ilyen módon. Meglett a nyolcvan. Közülük az egyik mamóka, aki ezernyolcszáznyolcvankilencben Visegrádon született, azóta is ott él, bevallotta, még soha nem járt a torony tetején.
– Honnan tudja, kiket ajánlhat a rendezőknek?
– Színes diafelvételeken rögzített statiszta-katalógusom van. Ezt bármikor be tudom mutatni. És százhúsz névből álló listám azokról a nőkről, akik vetkőző szerepet is vállalnak.
– Százhúsz? – füttyentek.
– Százhúsz – és belepirul.
... Az az egyetlen, akivel találkozom ama százhúsz közül, viszont nem pirul el. Őzikeléptű teremtés, lobogón vörös frizurával. Lakóhelyéről, Budaörsről érkezik, és a sietség verítéke, meg ezerforintos francia parfüm illata lengi körül. Könnyű kezét ráejti a presszó sörfoltos asztalára.
– Huszonnégy éves vagyok. A MINI együttes valamelyik koncertjén voltam. Ott akadtam össze a filmesekkel. Többeket is behívtak a gyárba válogatásra. Utána egy sima statisztálás jött.
Tanácstalanul néz szét a helyiségben, ahol a szomszéd asztalnál örömlányok négyfőnyi osztaga foglalkozik harsány vidámság közepette ugyanannyi olajbarna külföldivel. A statisztanő fordít a székén, ne is lássa a hacacárét.
– Aztán jött, amivel most gyakrabban foglalkoztatnak.
– Könnyen megszokta a filmesek világát?
Kínlódva mondja:
– Eleinte gátlásos voltam. Aztán megismertem az embereket is, a munkát is. Lett valami betekintésem. Oldódtam.
A kezére pillantok. Jegygyűrűt visel.
– Mikor ment férjhez?
– Már a pályán voltam. Gondolom, az érdekli, vajon mit szól ehhez a férjem. Azt hiszem, néha féltékeny. De nem szól. Ha teheti, eljön a forgatásra.
Tudom, a rendezők a forgatásnak ezt a részét igyekeznek megszabadítani a nyálcsorgató bámészkodóktól. A kényszerű várakozások idején köpenyt dobatnak a pucér lányokra. De mégis...
– Nem akar színész lenni? – kínálom az asszonykának a mentőövet.
– Nincs hozzá tehetségem – mondja határozottan. – De csinálom ezt, mert sehol nem lehet ennyit keresni mellékesen. Tudja, mibe kerül az, hogy most modernizáljuk a lakásunkat? Se a férjem, se a magam fizetéséből nem futná.
– Mi a szakmájuk?
– A párom előadó a házkezelőségen, én pedagógus vagyok.
Érdekes lehet, amikor a fekete tábla előtt kibomlik vörös haja és diákjai a moziban egy tízesért a matekórainál is idegborzolóbb helyzetben láthatják oktatójukat.
... Ő ellebeg életének e kettős kötöttségével és még ki sem hűlt helyére lehuppan a középvállalat számviteli osztályvezetője. Kopasz dendi, a Hilton éttermében svájci pénzembernek nézném.
– Végre – sóhajt. – Huszonegy év küszködés után most lesz először sajtóm.
– De a neve nélkül – hűtőm le örömét.
Beszédstílusa már kevésbé választékos, mint az öltözéke.
– Ez a rohadt névtelenség itt is... A szürkeségből akartam kitörni, amikor filmezni kezdtem. Tudja, mit jelent számszaki embernek lenni? Klimaxos vénkisasszonyok dumájában hülyülni napról napra?...
Megtörli izzadt fejebúbját.
– Egy kis flottság... Engem a törzspresszómban nem doktor úrnak szólítanak. Azt mondják: művészkém... Engem földob a forgatás... Megyek az utcán és némelyik ürge bámul bele a pofámba, mert nem tudja, hol az istenben látott... Engem már Ipper Pálnak is néztek.
Ám mivel e beszélgetés mégsem kínálja számára a névszerinti ismertséget, egy átlátszó ürüggyel búcsúzik és lohol vissza irodájának klimaxos hölgyei közé, akik nyilván rajonganak érte.
Másnap a magyar filmek ügyeletes szakállas öregurával találkozom. Mintha a tizenkilencedik századból érkezne a körútra egy olyan asztaltársaságból, ahol azon tépelődtek, vajon Richard Wagner, a zeneszerző, miért pártolt át Wesendonk úr feleségétől Liszt Ferenc Cosima nevű lányához... Külseje családtörténeti folytonosságot hirdet. Minden férfiőse bajuszt, szakállat viselt. Egyik elődjének maga Thököly Imre fejedelem volt a keresztapja. Tanár. De pedagógus volt az apja-anyja, nagyapja-nagyanyja is. Hatvannyolc esztendős.
Rajztanár. Korábban festett. Majd három évtizedig Csepel gyermekeit oktatta. Sok ismeretterjesztő könyvet illusztrált, részt vett a magyar– koreai rajzi szótár elkészítésében.
– Hat éve statisztálok – simít végig bajuszán. – Mindjárt az első egy kosztümös film volt, saját szmokingomban szerepeltem. Főleg történelmi produkciókban foglalkoztatnak. Egy koprodukciós filmben például professzor voltam, akit Dimitrov vitában meggyőz.
– Ad valamit önnek ez a mellékfoglalkozása?
Szemérmes pillarezdülések után:
– Nyugdíjas vagyok, havi három-ezerháromszázzal. Nagy családot neveltünk föl, a feleségem nem mehetett állásba... Jó az a kis pénz... De szellemiekben is gyarapítanak a forgatások. Látom, milyen kemény az irigyelt színészek munkája. Hogyan magolnak az utolsó pillanatokig is. Hogyan töprengenek akár olyan apróságon, miként menjenek be a díszletek közé és hogyan jöjjenek ki egy ajtón. Csak ilyen közelről érzékelheti az ember, hatalmas munka testesül meg egy játékfilmben. Azóta másképp ülök be a moziba.
Ezt halkan közli, majdnem mellékesen, és úgy suhan ki a helyiségből, akárha abba a társaságba menne vissza, ahol a szintén szakállas Wagner ügyeiről folyna a szó.
... És a zárótalálkozás. Erre Budán kerül sor, egy körfolyosós bérház legfelső emeletén. Aki fogad – bármily paradox is a tény – a legnevesebb névtelen. Azzal is kezdi beszélgetésünket, hogy kezembe adja a Ki kicsoda? legújabb kötetét, melyben hosszan írnak róla. Természetesen nem mint statisztáról, hanem mint kardvívóról, aki csapattagként olimpiai és világbajnok is volt annak idején.
Annak idején, mert most már egy híján hetvenéves. De még mindig daliás, fürge léptű és a szelleme is élénk.
Otthona csak szordinóval hirdeti hajdani sportdiadalait. Néhány serleg egy vitrinben, négy-öt díjul kapott szoboralak, a falon pedig a házigazda olajportréja. Amiatt még mentegetődzik is, hogy nem önnön személyének fölmagasztalásaként helyezte el ott, hanem mert egy kedves barátja lepte meg a képpel. Inkább a festőnek szól a gesztus, mint a vívócsaták régi csillagának.
Hivatásos katonatiszt volt. A fővárosért folyó harcok idején mint páncéltörő-század parancsnok a legendás Budai Önkéntes Ezred tagja, szembefordult a fasisztákkal és Ausztriáig jutott előre alakulatával. Az akkori százados a későbbi huszonkilenc évben kétszer jutott előre a ranglétrán, hetvennégyben mint alezredes került nyugdíjba.
– Nem nagy a távolság a hadseregben megszokott rend és fegyelem meg a filmcsinálásban tapasztalható munkastílus között?
– Nem tekintem magamat filmszínésznek. Mert – és egy igazolványformájú úgynevezett előadóművészi működési engedélyt ad a kezembe. A nevére szól és az áll benne: kaszkadőr.
– A hadseregben fiatal koromban vívótanárképző intézetet végeztem. Tizennégy sportágból kellett vizsgáznom. Egyebek közt síztem, lovagoltam, hadipisztolyban még céllövő magyar bajnok is lettem, megismerkedtem az ökölvívással, birkózással, azok között voltam, akik Magyarországon elsőként tanultak cselgáncsozni.
– Tehát sportfilmekben hasznosítja?
Derűsen ellentmond:
– Dehogy... Vagy huszonkét, többnyire történelmi filmben vállaltam kaszkadőri feladatokat. Néhány évvel ezelőtt még lovascsatában bukásokat is. Az Egri csillagokban pedig én képeztem ki hatvan cselgáncsozót a várfalakon való küzdelemre. Nem volt izgalom nélküli munka, mert kilencméteres mélységbe kellett zuhanniuk. Szerencsére mindössze egyetlen lábficam fordult elő forgatás közben. Pedig ötezer ember rohamozta a falakat, közéjük kellett hullaniok... Szép próbatétel számomra az is, amikor Sinkovits Imrét fölkészítettem, hogyan verekedjen meg egyszerre három törökkel, ő pompásan megoldotta a feladatot.
Ami nehéznek tetszett: a Képek és képtelenségek című filmben a kerékpár ősén, velocipeden kellett üldöznie egy autót. Egyesek fogadtak is: nem sikerül neki, mert nagyon nehéz arról a szerkezetről leszállani. Kaszkadőrünk még bukfencezett is az ódon közlekedési eszközzel.
Milyen filmekben láthattuk?... Hát a Budapesti mesékben (a forgatókönyv szerint a „századosképű” volt); az Erődben (mint magyar tábornok jelent meg); az Arcban (de-tektívként mutatták, s a film utolsó kockáin ő volt látható). A Mephisto-ban mint szárnysegéd állt a tábornagy mellett. Még idegen filmben is igénybe vették képességeit. A Koldus és királyfi című angol filmben korabeli kosztümbe öltözött gyalogos kaszkadőrként dolgozott.
Ha rajtam állna, a mozgástól húzódozó fiataloknak imigyen mutatnám be emberünket: ez az edzett élet fizetsége, a hetvenedik év pitvarában is lehet valaki kaszkadőr.
De búcsúzom, előkészített teniszütője arra figyelmeztet – interjúalanyom ma még a vörös salakon mozog valamennyit.
Kinn az utcán – mintha csak az előbbiekre rímelne – egy hirdetőtáblán rostirónnal rótt szöveg követeli magának a figyelmet:
„Clark Gable, Lollobrigida, Sophia Loren is statisztált kezdetben. Jöjj statisztálni a Móka-bóka amatőrfilmes stáb új munkájához. Kajakos húszéves srácokat keresünk.”
... Sajnáljam-e, hogy én se kajakos, se srác, se húszéves nem vagyok?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/12 19-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6725 |
