Csepeli György
A nagy königsbergi bölcselő szerint az esztétikai élmény szükségképpen szubjektív, az enyém vagy a tied. Mióta a televízió lett a társadalom fő esztétikai élményszállítója, az ítélet alanya áttevődött a személyről a csoportra, az énről a mivé. A tetszés egyéni döbbenetből, értelmiségi magánvallásból társadalmi méretű ítélkezéssé szélesedett. A szubjektív ítéletek eltömegesedése társadalmi eredetű objektivitásnak vetette meg ágyát. Napról napra mindenki gyakorolhatja az elutasítás, elfogadás cézári gesztusát, de furcsa módon ezzel nem nőtt, hanem csökkent ítélkezési szabadságunk.
Elveszett az esztétikai ítéletek megfontoláson alapuló magabiztossága, leomlottak a hajdan oly metszőén pontos tetszésítéleteket vázazó értékek. Ma esténként mindegyikünk Kantként ül tévéje előtt s nyomban mondja is társának, ha valami tetszik vagy nem tetszik neki. Ezenközben szomjúhozza a másik véleményét, mert csak addig biztos saját magában, míg amaz nem mond ellent. Az értékelés másnap a munkahelyen folytatódik.
Az előző esti tévéműsorról beszélgetve észrevétlenül tárggyá válunk alany voltunk helyett: nem véleményeink szerint válogatunk beszélgetőtársaink között, hanem véleményeinket igazítjuk mindenkori csoportunkhoz. Fontosabb számunkra az oda-tartozás, mint az önálló különbözés. A más vélemény ugyanis ellentámadásra ingerelné környezetünket, fölös bosszúságot keltene bennünk, ezért mielőtt eldöntenénk magunkban, hogy mi is ment végbe bennünk a szóbanforgó műsor láttán, előbb megtudakoljuk a várható helyi közvéleményt.
Szociológiai vizsgálatok szerint a szokványos hétköznapi tereferék javarészt a tévé körül folynak, hiszen tévét mindenki néz, s mondanivalóját a látottakról mindenki következménymentesen kifejtheti. Hajdan az időjárás volt ez a kapcsolati kötőanyag, de abban nem élhettük ki önnön szubjektivitásunk feladásának mámorát, eltárgyiasodásunkra nem volt mód. Az időjárás eseményei a maguk szenvtelen esetiségükben nem adtak lehetőséget önálló ítélőerőnk elgyámoltalanodásának megtapasztalására, s így nem volt ok arra, hogy a csoportítélet biztonságos csigaházában keressünk menedéket. A televíziós műsor persze hasonlít az időjáráshoz. Mindkettőt külső-természeti rendként éljük meg, mit csak elszenvedhetünk de alakítani rajta nincs esélyünk. Ám a műsorban megnyíló világ csupán utánozza a természet változásokkal tarka örök változatlanságát, eseményekkel zsúfolt eseménytelenségét. Voltaképpen a televízió megjelenése szakította meg végleg kapcsolatunkat a közvetlenül megtapasztalható természeti valósággal, a műsorra meredve olvad ránk második természetként a kultúra páncélja, hogy ezután minden inger természeti voltából kivetkezve, társadalmi jelentésében érkezzen el hozzánk.
Korábban életművek kellettek, hogy valaki értékek birtokosává, s ezen keresztül értékítéletek termőjévé válhasson, mára az értékelés mindenkié lett. Az esztétika demokratizálódásának ünnepei is lehetnének a tévéműsorokkal kapcsolatos szüntelen vélemény-hasonlítgatások, ha eszmecseréink során nemcsak tetszésünket, nemtetszésünket, hanem meggyőződéseinket, hiteinket, kiérlelt nézeteinket is nyíltan megmutatnánk. De sietnünk kell, mert az előző esti programot kitörli emlékezetünkből a rákövetkező, és ha sokat töprengünk, akkor lemaradunk a véleményvásárban, hallgatásunk talán az egyet nem értés jelévé válik. Így napról napra feltöltekezünk tetszési ítéleteinkkel, hogy másnap adhassunk, ha venni is akarunk.
Nem a szép, a jó, az igaz iránytűje kormányoz bennünket, pusztán a rettegés, hogy a másiknak is tetszett-e vajon az, ami nekünk tetszett? Olykor viadal alakulhat ki közöttünk, de mindvégig ingoványos talajon mozgunk, mert csupán a bizonytalanság közössége köt össze partnerünkkel, így azután sosem az értékekben, mindig csak az aznapi értékelésben vajúdjuk ki a közmegegyezést.
Mivel a tetszés indoka a testi örömhöz hasonlító élvezet vagy a többiek helyeslése által kiváltott elégedettség, a műsor többnyire nem vált ki belőlünk „élményvalóságot”, nem indít „belső várkastélyunk” csinosítására. Bele kell hát nyugodnunk, hogy a televízió tömegtermelése felfüggeszti a forma bizonyossága által kiváltott izgató bizonytalanság szubjektumot borzongató hatástörvényének érvényét. A magárahagyott néző ezért kénytelen a zsigeri jellegű szükségletek, a konformitás okozta közvetlen bizonyosságokhoz fordulni. Tetszése és nemtetszése tétnélküli, nincs benne önállóság, az értelmezésért vívott gondolati erőfeszítés, békétlenség. Tetszésünkkel béke költözik a lélekbe, az eltemetett ítélőerő békéje.
Nem valószínű, hogy ezt a társadalmi okok folytán létrejött helyzetet a „széppé” váló televízió megváltoztathatná. Lezárultak az esztétikai élmény fenséges magányába vezető utak. A panellakások, sátortető alatti összkomfortok szűk tereiből örökre elszöktek a múzsák. Megmarad persze a jövőben is a televízió gyönyörködtető, örömre ingerlő funkciója és változatlan lesz az öröm, a kielégülés elmaradása miatt érzett gyermeki bosszúság. Lesz min rágódnunk egymás között továbbra is tévéműsorok ügyében.
Pozitív és negatív érzéseink társadalmi jelzőszáma marad a tetszési index, mely közelebbi vizsgálatkor a Húsvét-szigeti szörnyszülött szobrok rejtélyeivel terhes. Ősi emberi reagálást mér ez az index, azt, ami mindig is kijárt a természeti történéseknek, csak akkor a tetszést még áldásnak, a nemtetszést átoknak hívták. Ám a reakcióból sosem vált akció.
Mit tehetünk akkor a tetszés vizsgálatán kívül? Azon gondolkozhatnánk, hogy a televíziós közlések a megváltozott társadalmi körülmények között milyen egyéb funkcióik lehetnének a tetszés-szükségletek kielégítésén kívül? Ha a második természeti környezetté változott televíziót vissza akarjuk társadalmasítani, időjárást helyettesítő ingerzuhatagból beszédes képmezőként kellene kezelnünk. E feladat végrehajtása azt igényli, hogy lemondunk a tetszés kereséséről és inkább a megismerés nyomába eredünk.
Rosszmájú filozófusok állítják, hogy a tetszés óhatatlanul épít a hazugságra, mivel velünk született romlottságunknál fogva magát a hazugságot szeretjük. Az igazság sosem tetszhet maradéktalanul. Még a leghízelgőbb igazság is nehezen adja magát oda, hiszen gondolkozni, töprengeni, sokszor tenni kell érte. Az ily módon megkövetelt erőfeszítés eleve versenyképtelenné teszi az igazságot az azonnali kielégüléssel kecsegtető hazugsággal szemben.
Az igazmondó televízió kibírhatatlan volna. Mi nézők azonnal összetörnénk a tükröt, mely szemünkbe mondaná, hogy kik vagyunk. Tetszeni vágyunk és tetszésre áhítozunk. A televízió mesterien elégíti ki e szükségleteinket. Ha egy-egy este éppen balfogásokban marasztaljuk is el, a bosszúságot keltő műsor nyomán felhangzó össznépi „nem tetszik” kórus akkora társadalmi erőt sugároz, hogy ez az élmény bőven kárpótol bennünket a nem kedvelt műsor okozta pillanatnyi kellemetlenségérzésért.
Meg lehetne azonban próbálni az olyan műsorok készítését is, amelyek klinikai gondolkodásra nevelnének. Talán sokak számára csábító volna, ha ezeket a műsorokat negatív jelenségek bemutatására használnánk föl, keményen megmondva a nézők szemébe a fájó igazságot. Ezzel szemben azt a stratégiát javaslom, hogy a kellemes igazságot mutassák meg ezek a műsorok, s ha igazuk van, akkor elvégzik a magukét.
Mit lehetne bemutatni? Társadalmunkban nem kevés a jól működő szervezet, rendeltetésének megfelelő cselekedet. Csak éppen a sok rossz, célját tévesztett működés és tett közepette úgy éljük meg e jó mozzanatokkal való találkozást, mintha szerencsecsillag vezérelt volna aznap.
Társadalmi környezetünket mint érett természeti környezetet látjuk, s innen az illúzió, hogy tehetetlenek vagyunk, mint az esőt váró paraszt. Amennyire hibás a tetszési igények kielégítésére redukálódott televíziós program abban, hogy ez a szemlélet kialakulhatott, annyira nagyok az esélyei, hogy e látásmódot felszámolja bennünk.
A jót nem erkölcsi értelemben, s különösen nem mint szenzációt kellene két-három perces szeletekben feltálalni. Erre ott a tévéhíradó. Arra lenne szükség, hogy a jót, mint helyesen elgondolt cél és jól megválasztott eszköz egységét, mint tudatos, mérnöki józansággal megtervezett és végrehajtott értékes társadalmi cselekvést lássuk viszont a képernyőn. Ez már a „híradótlanított” megközelítés, mert a jó lényegét nem a rossz mezején folytatott reménytelen hősies harcban, hanem a folyamatos és rendeltetésszerű működésben látja.
A jóra hagyatkozó mutogatási stratégiát gyakran éri a feldicsőítés, a kritikátlan azonosulás vádja. Ez így is van, ha a jót nem igazságában, hanem pusztán tetszési reakciót kiváltó ingerként mutatják be. Ha a bemutatásban a jó működés társadalmi igazsága, megbecsülést érdemlő méltánylása, a szerkezet feltárása kerül előtérbe, akkor az igaz módon tálalt jó sokakban a nemtetszés reflexét váltja majd ki. Az igazságában megmutatott, nem a tetszésre, hanem a megismerésre hagyatkozó jó láttán ugyanis óhatatlanul felteszi magában a kérdést a néző, hogy másutt, az ő környezetében miért nincs jó működés, miért annyi fölösleges munka, annyi dúsan fizetett henyélésre alkalmat adó poszt? Az igazul bemutatott jóban a rossz ismerszik meg. A leghevesebb ellenérzők, a nemtetszés verdiktjét hangoztatók éppen azok sorából kerülnek ki, akik a rossz működéseknek nem csupán áldozatai, hanem okozói. A tetszés és nemtetszés által megosztott közönség jelzi ilyen esetekben a valódi sikert, mely sokkal jelentősebb társadalmilag, mint a mindenkori tévésorozat hőse által megdobogtatott szívek milliós nagyságrendű száma. Van a nemtetszésnek tehát egy válfaja, melyet a bátrabb műsorkészítők felvállalhatnának.
Televíziónkban a kellemetlen, otromba hazugság elvétve sem fordul elő. A kellemes, hízelgő, önigazolásunkat fürdető rózsaszínű hazugságokból már jóval több akad, ezek nem mérgezik, csak zsibbasztják a lelket. A kellemetlen, fájó igazságok kimondhatók éppen a televízióban – példaként Újhelyi Szilárd gyónását említhetjük –, de ez az igazságfajta nem alkalmas mindennapi bemutatásra. Túlságos terhelést jelentene ez a műsorkészítőnek és nézőnek egyaránt, értékéhez a ritkaság is hozzájárul. A nem kellemetlen igazság hátránya a nyájas hazugság okozta élvezettel szemben csupán annyi, hogy gondolkodásra, jó működések létrehozására és fenntartására, a rendeltetésellenes működések kiiktatására késztet, s ezáltal kiváltja a rossz működések fennmaradásában, elleplezésében érdekeltek ellenszenvét. Ezt a hátrányt vállalni lehet.
A dilemma abban van, hogy ha már a televízió nem lehet „szép”, akkor mire szánja el magát? A társadalom-meteorológiai eszközökkel mért szubjektivitáshiányos tetszési szükségletet elégítse-e ki pusztán, vagy építsen föl legalább néhány szigetet műsorperc-áramában, hogy az is megvethesse lábát, megtalálja örömét, aki a televízióban nem egyszerűen gondűző eszközt, hanem megismerési módot lát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/01 60-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6717 |
