Várkonyi Tibor
Ford elnök a Carterrel vívott tévévitában elérte, hogy a háttér kék színű legyen, mert így nem látszik olyan hátrányosnak a kopaszsága. Azt is megkövetelte, hogy mindketten álljanak, és pulpitusuk legfeljebb 2, 75 méterre legyen egymástól, mert akkor kitűnik, hogy ő a magasabb.
Ha választás – televízió, ha napi politika – ugyancsak televízió. A kettő olyannyira hozzánőtt az életünkhöz, annyira összeilleszkedett, hogy nem is tudjuk elképzelni másképpen. Pedig a hagyomány nem is olyan régi, nincs fél évszázados sem. A műfaj természetesen az Egyesült Államokban honosodott meg; az amerikai krónikák 1952-re teszik az első igazi televíziós választást, holott az sem volt még a valódi. A családi otthonokban már csaknem mindenütt ott volt a rádió (az ellátottság 97 százalékos volt), de képládával a háztartásoknak még tíz százaléka sem rendelkezett. Öt esztendőnek kellett eltelnie, míg a televízióból megszokott használati tárgy lett: 1957-ben a tengerentúliaknak már 82 százalékát marasztalta esténként a program, általános szórakozásnak volt vehető.
További két évtized, amíg meghódította Nyugat-Európát is, a televízió a politika elválaszthatalan része lett. Ekkor, az elsők között ismerte föl korszakos jelentőségét Roger-Gérard Schwartzenberg, párizsi jogászprofesszor és hivatásos politikus, a Mitterrand szocialistáihoz közelálló Baloldali Radikálisok mozgalom hajdani elnöke. Sikerkönyve, a L’État spectacle (A látványosság-állam), a mai napig megőrizte időszerűségét.
Schwartzenberg nem elégszik meg a fölületes vizsgálódással, mélyen beleszánt a történelembe. Kimutatja, hogy a külsőségnek, a rendezettségnek milyen szerepe volt már az ókori közéletben is; a hőskultusz, a személyes hatalom elképzelhetetlen volt bizonyos ünnepélyesség nélkül, az emberekre hatni kellett. Ezt ismerte föl és alkalmazta a maga módján Hitler, monumentális náci pártnapjaival, és vette hozzá kisegítő eszközül a rádiót, a helyszíni közvetítéseket. A rádióban visszhangként harsogó „Sieg Heil” kiáltások megtették a hatást; így lett annak idején a német nép a náci politika eszközévé.
Kandalló mellett
Természetersen nem Hitler nyomdokain, de vele csaknem egyidőben egy zseniális és őszinte demokrata is eszközként használta föl a rádiót, a televízió elődjét. Franklin Delano Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke, aki 1933 és 1945 között meghonosította híres kandalló melletti csevegéseit. Enélkül valószínűleg nem vihette volna sikerre a New Dealt, a nagy válság után a gazdasági föllendülés politikáját, nem tudta volna meggyőzni az amerikaiakat választásának a helyességéről. Ezeket a kandalló melletti beszélgetéseket 1936-ban alkalmanként már átlag 33 millió kíváncsi hallgatta.
Amikor aztán megérkezett a televízió, egyebet sem kellett tenni, mint átplántálni a képernyőre a megszerzett tapasztalatokat, kitalálni a műfajnak jobban megfelelő, vonzóbb külsőségeket. Mert a kezdet bizony csalódás volt. Nagy államférfiak sem szoktak bele nyomban az újba; azt hitték, a kamera előtt ugyanúgy kell folytatni, mint a mikrofonnál. A monológ, a néphez intézett szózat hamar túlhaladottá vált, alkalmazkodni kellett a sajátosságokhoz.
Nyugat-Európában az első, aki rádöbbent erre, Charles de Gaulle tábornok volt. Hogyne, hiszen első történelmi győzelmét a rádiónak köszönhette. Amidőn 1940. június 18-án Churchill jóvoltából megjelent a londoni BBC mikrofonja előtt, rövid, néhány perces beszédével kibontakoztatta a francia ellenállást, fordulatot idézett elő a második világháború menetében. Hitt személyisége és egyénisége nagy erejében, és tizennyolc évvel később, már mint az Ötödik Köztársaság megteremtője, azt hitte, ez töretlenül érvényesül. 1958. június 13-án, két héttel kormányfői beiktatását követően a televízióstúdióban jelent meg, fölolvasni új kiáltványát. Mekkora csalódás! Föltette fekete keretes, vastag szemüvegét, papírról olvasta az előkészített szöveget. A varázs tovaszállt. A néző egyebet sem látott, mint két széles pápaszemet, a mondanivaló elsikkadt. De nem telt bele néhány hónap, és de Gaulle kitanulta a mesterség minden csínját-bínját, idős kora ellenére is mesterien alkalmazta a televíziót mint a politika elsőrendű eszközét.
Tanulnia másnak is kellett; Eisenhower tábornoknak, mármint az Egyesült Államok elnökének, rendelkezésére bocsátották az olvasógépet, ezt az alapjában egyszerű masinát. Az előre megírt szöveg a kamera mellett jelenik meg, a szónok onnan betűzi ki; a politikus nem rideg, maga elé fektetett papírról beszél, egyenesen a kamerába néz, így azt a látszatot kelti, mintha csakugyan közvetlenül a nézőjéhez szólna. Igenám, de a technika sem mindenható. A gép elromlik, ráadásul éppen adás közben, és ott a baj. Ez történt meg éppen Eisenhowerrel, a szöveg megakadt. A tábornok kizökkent a szerepéből, morogva megjegyezte: „Hát, hogy az ördögbe működik ez a nyavalyás masina?”. A káprázat nyomban szertefoszlott.
Műfajok
A gikszerek, tanulságok vezettek arra, hogy tökéletesítsék a televízióban a politikai műfajt, megkeressék változatos kifejező eszközeit, minél sokszínűbbé tegyék az adásokat. Ebben is természetesen az Egyesült Államok volt az úttörő és kezdeményező.
Nixonnak, aki ekkor még csupán alelnökjelöltként indult, 1952. szeptember 23-án kitalálták a vallomást. Anyagi viszonyairól, jövedelmeiről kellett beszámolnia: hol van háza, nyaralója, miből vette, milyen hitelt kapott és kitől, milyen a kocsija? Nixon igen talpraesett volt. Azzal kezdte: „Akár hiszik, akár nem, Patnak, a feleségemnek nincs szőrmebundája, télen közönséges szövetkabátot visel, mint önök, amerikai asszonyok javarésze”. A legnagyobb hatást mégsem ezzel érte el. „Fogadott-e már el politikusként bárkitől is ajándékot?” – kérdezték tőle, mire elmondta: igen, kislánya nagyon szeretett volna egy kutyát. Másnap, hogy ez elhangzott a televízióban, egy dobozt kapott, és benne Chekers, azóta is a család kedvence. Az adást követően az újságok azt írták, hogy azon az estén „minden családanya a szemét törölgette”; az amerikai politikai televízió történetébe ez a vallomásos műfaj „The Chekers Speach”-ként vonult be, a kutya szinte híresebb lett a gazdájánál.
Nixonnak azonban nem mindig volt ilyen szerencséje a televízióadásokkal. Elnökválasztás előtt az első igazi párbaj ideje 1960-ban érkezett el; a két főszereplő Richard Nixon és John F. Kennedy. Három adás volt, mindegyiket más csatorna közvetítette: a CBS, az NBC, majd az ABC. A három vitát összesen 70 millió néző kísérte figyelemmel. Az volt a szabály, hogy kérdéseket csak az újságírók tehetnek föl, a két vetélytárs egymásnak sohasem. A válaszokra így csak közvetve volt mód.
Nixon már az elején nagy hátránnyal indult. Sápadt volt, a szakálla erős, a feketeség a képernyőn erősen kiütközött. Ráadásul sminkelni sem hagyta magát, mert a púder ingerli az arcbőrét. Egyszínű szürke öltönyt viselt, amely teljesen elveszett a dekoráció hátterében. Ezzel szemben Kennedy kipihenten, napbarnítottan érkezett, divatos szabású ruhában, végig uralta a mezőnyt.
Ez a történelmi, mert első választási televíziópárbaj aztán föltárta, hogy mi a képernyővitának a nagy hátránya. A mondanivaló elsikkad, a nézők nem a programra, a politikus hitvallására figyelnek, hanem mindenekelőtt a megjelenésére. Robert Fabre francia politikus jegyezte meg később: „Ha meghívtak a tévéstúdióba szerepelni, másnap az ismerőseim, barátaim mind azzal fogadtak: láttam tegnap este. Mindig csak láttak, és soha nem hallottak. Még azt is hozzáteszik: a nyakkendője nem ment jól az öltönyéhez”. Mást észre sem vettek.
Az első amerikai politikai tévépárbajnak a tanulságait jóval később, tizenhat év után vonták le. Ekkor már Gerald Ford és Jimmy Carter volt az ellenfél.
Fordba beleszuggerálták, hogy miközben Carter beszél, ne a teremben hordja körül a tekintetét, mintha oda sem figyelne ellenfelére, hanem inkább a kérdező újságírókat nézze, vagy akár Cartert. Maga Ford betanítóként alkalmazta Don Penny színészt, aki kitűnően tudta utánozni Carter déli kiejtését, a próbákon a komikus volt a partnere.
Mindkét fél aztán arra is ügyelt, hogy a külsőségek inkább neki kedvezzenek.
Ford elérte, hogy a háttér kékszínű legyen, mert így nem látszik olyan hátrányosnak a kopaszsága. Azt is megkövetelte, hogy mindketten álljanak, és a pulpitusuk legfeljebb 2,75 méterre legyen egymástól, mert akkor kitűnik, Ford a magasabb, nagyobb a vonzereje. Carter viszont azt igényelte, hogy Ford ne használhassa a Fehér Ház címerét, és az emelvény hagyja teljesen szabadon a felsőtestet. Azért ragaszkodott ehhez, mert tanácsadói szerint az ő kézmozdulatai élénkebbek és meggyőzőbbek, mellkasát is bedobja mondanivalójának az alátámasztására. Az aranyszabály megint érvényesült: ha a televíziót politikára használják, minél többet a szemnek, és minél kevesebbet a lényegnek, az elhangzott szövegnek.
Bumeránghatás
Föltalálták aztán a tengerentúlon a politikai tévéadások módszereként a telefonos párbeszédet is: a néző kérdez, a politikus, az elnök- vagy szenátorjelölt válaszol. Csakhamar elvesztette azonban a hitelét, mert a közönség rájött a manipulációra: a tanácsadócsapat válogat a beérkezett kérdések között, csak azt adja be a stúdióba, amire a szereplő alaposan fölkészült. Ennél sokkal hatásosabb a „spot”, a rövid, húsz, harminc, legföljebb hatvan másodperces hirdetés. A politikusok nem igazán szeretik, „vízcsepp” módszernek nevezik. Csurran egyet, annyi fér bele mindössze, mint egy vízcseppbe. Más azonban, ha élni tudnak vele. Egy ilyen spotban 1952-ben Eisenhower egyetlen kérdést kapott. „Mr. Eisenhower, mit gondol az életszínvonalunkról?”. A válasz: „Mamie, a feleségem, sokat panaszkodik. Mondtam is neki, ha jövő januárban hivatalba lépünk, a mi dolgunk ezen azonnal változtatni”. Ennyi.
Hamilton Jordan, Carter egykori kampányfőnöke szerint legalább öt percre volna szükség, hogy a néző komolyan vegye az elhangzottat. De erre nincs mód. Mert, ha a mondanivaló túllépi a negyven másodpercet, a néző föláll, és kimegy, hogy fölhörpintsen egy pofa sört. A spotban rejlik más csapda is. John O’Toole, az egyik legnagyobb amerikai hirdetési vállalkozó 1972-ben kijelentette: „Arra kérem a szakembereket, hogy az elnökjelöltet ne tévesszék össze egy dezodorral”.
A leghosszabb és a legdrágább televíziós politikai műfaj a körülbelül félórás dokumentumfilm. Leggyakrabban nem is országosan alkalmazzák, hanem az egyes államok kormányzóválasztásain. Csak óvakodni kell, mert a remélt hatás az ellenkezőjébe fordulhat. Így járt Edward Pat Brown, Kalifornia lelépő kormányzója, amidőn 1966-ban Ronald Reagan lépett föl ellene. Filmet rendelt, azzal a címmel: „Egy férfi, szemben a komédiással”. Nemcsak az egykori western-jeleneteket vágatta bele, amelyekben Reagan valaha is szerepelt, hanem a reklámfilmeket is, amelyekben Reagan tisztítószereket ajánlott a nézők figyelmébe. A végszó úgy hangzott: „Igazi kormányzóra szavazzon, és ne csepűragóra!”.
Szegény Brown végzetesen tévedett. El akarta tántorítani a választóktól a nála „alacsonyabbrendű” színészt, de inkább rokonszenvet ébresztett iránta. A néző ízléstelennek találta az alkalmazott módszert, éppen az ellenkező érzelmek támadtak föl benne, és Reaganre szavazott. Vagyis a bumeránghatás érvényesült. Így lett az ügyetlen propagandistával szemben Ronald Reagan előbb Kalifornia kormányzója, majd néhány év múlva az Egyesült Államok elnöke. Reagan bevonult az amerikai történelembe, Brown nevére pedig úgy emlékeznek, mint aki kétbalkezes választási kampányt folytatott a tévében.
„Hideg” és „meleg” média
A televíziónak talán nem a legnagyobb, de mindenesetre az egyik legismertebb elméleti kutatója a kanadai Marshall MacLuhan. Ő siratta el a Gutenberg-galaxist: nézete szerint a tévé csakhamar kiszorítja a nyomtatott betűt, elfelejtet még olvasni is. Borúlátó jóslata nem teljesedett be ugyan, de van néhány maradandó megfigyelése. MacLuhan alapvetően kétféle mediumot tart számon: a hideget és a meleget. A televíziót természetesen hidegnek tartja. Nem teljes, csak fölvillant, befejezetlen és szuggesztív. Ezzel szemben a „meleg média” szerinte a rádió és az újság, mert gazdag az információkban, teljes és befejezett üzenetet tartalmaz. Hozzátenni már keveset lehet. Mégis, mint vallja, a televíziónak éppen tökéletlensége miatt megvan az az előnye, hogy a befogadót aktív részvételre kényszeríti. Vagyis ha teljesebb képet akar kapni a nem teljes és nem befejezett mellett, kénytelen együtt gondolkodni a látott jelenséggel. Az érvek szembesítése, az eszmék párviadala rosszul megy át a képernyőn, de éppen ez kényszerít az agysejtek szaporább működtetésére. Márcsak azért is, mert a televízió leleplez, mindent fölnagyít. A legkisebb hibát is szembetűnően, nyomban észrevehetően mutatja meg, megnövekszik a kritikai érzék. Ha történetesen Hitler idejében van már televízió, nem szolgált volna a javára a náci diktátornak. Éppen ellenkezőleg. Nevetségessé tette volna, külleme inkább riaszt, taszít, mint vonz.
A politikai televíziózás amerikai szakértői rámutatnak aztán egy olyan hatásra is, amellyel a hiú politikusok és a hasonlóképp hiú pártok nem számolnak eléggé. Ezt a jelenséget overexposure-nak, vagy a kábítószerezésből kölcsönvéve overdose-nak nevezik. Ez az eltúlzott jelenlét, a túlzásbavitt magamutogatás, a túladagolás. Ha valaki minden lépésnél, minden kockánál jelen van a híradóban, nemcsak megszokottá, megunottá is válik. Nyugat-Európában ezt az elsők között Valéry Giscard d’Estaing ismerte meg francia elnökségének első esztendejében. Megválasztásának az első évfordulóján reggeltől estig, és még a következő napokban is csaknem minden műsorban ott szerepelt a képernyőn. Amikor kezdte, a francia választók 59 százaléka elégedettnek nyilatkozott államfői teljesítményéről, és csak 41 százalék volt elégedetlen vele. A maratoni szereplés után az elégedettek aránya 42 százalékra csökkent, és 58 lett az elégedetleneké. Giscard nem tanult meg bánni a televízióval, ott akart lenni minden utcasarkon. Rajtavesztett.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/07 10-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=671 |
