Boros István
Elsőfilmesnek hívják azt a fiatal – vagy már nem egészen fiatal – rendezőt, aki eddig forgatott ugyan esetleg húsz filmet, csak ezek között éppen egyetlen egy sem volt játékfilm.
Ez évben – eddig – Erdőss Pál, Sólyom András, Szurdi Miklós és Vészi János jutott bemutatkozási lehetőséghez. Eltérő vágyak, a legkülönbözőbb szemléletmódok villannak föl a velük folytatott beszélgetésekben. Talán a rendezők megismerése révén képet kapunk a pályakezdők törekvéseiről, s részben a magyar filmművészet némely jelenlegi és jövőbeni irányzatáról.
Erdőss Pál: Adj király katonát!
– Talán nem egészen szokványos pálya az enyém. A Vörösmarty Gimnáziumban érettségiztem 1965-ben. Utána a tévéhez, illetve a filmgyárba kerültem, mint asszisztens. A filmgyárban első asszisztensként dolgoztam Kardos Ferenc, Gyarmathy Lívia, Dárday István és Vitézy László mellett. 1972-ben készítettem első önálló munkámat a Balázs Béla Stúdióban. A szakmát menet közben tanultam meg... Úgy érettségink táján mutatták be a mozikban az olasz és a francia új hullám filmjeit. A hatvanas évek határozták meg, hogy filmes leszek. Filmcsinálónak gondoltam magam. Tehát 72-ben a Balázs Béla Stúdióban elkészítettem a Valami más... című filmemet. Öt vidéki lány életéről szól. Egyébként ehhez kapcsolódik játékfilmem is. Eddig vagy 30 dokumentumfilmet forgattam. A hetvenes évek alkotásait a dokumentarista irányzat határozta meg – Gyarmathy, Dárday működése –, amely a valóság feltárásának koncepcióját tükrözte. Mindez a BBS-nél tendenciaként érvényesült. Kétszer jelentkeztem a főiskolára, de nem vettek föl. Később már magam sem ambicionáltam. A mozi és a tévé ekkorra már sorban vetítette a filmjeimet. A szakma elég jól fogadta ezeket. A főiskolai felvételin azt mondhatták: „Ennek már megvan a saját stílusa, s azon úgysem lehet változtatni. Inkább olyan embert vegyünk föl, aki még formálható.” Nem, nem volt bennem keserűség. Inkább értetlenség. Bizonytalanság-érzet... Szeretem a dokumentumfilm műfaját. De ezt nálunk nem becsülik túlzottan. A játékfilmnek van puvoárja. Az erkölcsi elismerés is ehhez kapcsolódik. A dokumentumfilmeknek ugyanúgy megvannak a maguk művészi fogásai. Sőt. Néha komolyabb felkészülést igényelnek. Mindenképpen nagyobb felelősséget. Nálunk a dokumentumfilmet igazán még a kultúrpolitika sem becsüli. Ez a szokás. Öntörvényű okok és folyamatok láncolata. Ma akkor lesz valaki”a rendező”, ha játékfilmet készít... Nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy játékfilmet csináljak. A nívódíjak, jó kritikák ugyan megvoltak, ennél tovább azonban nem jutottam. Aztán 1980-ban megalakult a Társulás Stúdió, s Dárday, az akkori stúdióvezető azt mondta, hogy csináljak játékfilmet a Valami másból. Szerencsém volt. Nem kellett a filmért megharcolnom... Vannak dolgok, amelyeket nem lehet dokumentumfilmes módszerrel megmutatni. Egy emberi rezdülést. Egy gondolatot... Nem tudok úgy dolgozni, hogy leüljek egy szobába és ragyogó fikciókat gyártsak. Csak úgy tudok, ha a forgatókönyvírást alapos valóságélmény előzi meg... Föl kell oldani a dokumentumfilm és a játékfilm között mesterségesen szított ellentétet. Csak film van. Filmemben amatőrök játszanak. 16–18 éves lányok. Mai világunkban az amatőrök megélt életükkel mindenképpen gazdagítják a filmet. Félelmetes színészi képességgel rendelkeznek. Szerintem egyébként rengeteg, színészi tehetséggel is megáldott ember él körülöttünk. A hetvenes években még a társadalmi mozgások, ennek okai érdekeltek. Most, a nyolcvanas években mindebből az ember izgat. Milyen az ember? Hogyan éli meg ezeket a mozgásokat? Így viszont – éppen a két filmkészítési mód különbözőségéből adódóan, a lehetőségek ismeretében – az eddigi gyakorlattól eltérően, játékfilmeket szeretnék készíteni. Természetesen a dokumentumfilmek mellett. Ezekhez semmiképpen sem akarok hűtlen lenni. Persze, az egyáltalán nem biztos, hogy még valaha is kapok lehetőséget játékfilm készítésére... Az egyre nehezedő gazdasági feltételek ismertek... De azért optimista vagyok. Eddig mindig és állandóan dolgoztam. Szeretnék minél több filmet csinálni... Hiszek abban, hogy sikerül fölhívnom a figyelmet filmjeimmel bizonyos gondokra. Hátha hoznak valamilyen változást. A valóságfeltárás persze ütközhet bizonyos nehézségekbe, tabukba. Ezzel számolnia kell minden rendezőnek, aki a mai magyar valóság feltérképezésére, visszatükrözésére vállalkozik. Azt hiszem, tudni kell, hol állnak a falak, s hogyan lehet ezek mögé pillantani. Lehet, hogy ehhez amolyan Don Quijote-i hit kell... Szeretnék minél több igaz filmet készíteni. Filmem forgatása előtt száznál több mélyinterjút készítettem. Végigjártam a textilipari munkásszállásokat. Majd az elkészített magnetofonfelvételeket csoportosítottam. Aztán rátaláltam egy kislányra, akinek fantasztikusan izgalmas az élete. Ő lett a modell. Majd ezeknek az anyagoknak a felhasználásával írta Kardos István a film forgatókönyvét...
Sólyom András: Kacsakaland
– A MÜM 3-as tanintézetében végeztem, mint elektroműszerész szakmunkás. Az érettségi megszerzése után egy évet dolgoztam, mint elektroműszerész, majd a tévébe kerültem segédoperatőrnek, később kameramannak... A segédoperatőr pozíciójából, ma már tudom, hogy mint rendező rengeteget tanulhattam. Kamaszkoromban, 15 évesen, egy újsághirdetés alapján jelentkeztem a Cinema ’64 elnevezésű amatőrfilmklubba. Amikor ez megszűnt, az ELTE amatőrfilmklubban, majd a Televízió KISZ-filmstúdióban dolgoztam. Kétszer jelentkeztem a főiskolára, operatőr szakra, egyszer meg színházrendezőnek. Azt gondoltam, hogy ezek közbenső állomások a filmrendezés felé. Annyira nem bíztam benne, hogy fölvesznek a filmrendezői szakra, hogy csak az utolsó nap, a magam megnyugtatására adtam be a jelentkezésemet. Fábri Zoltán vett fel. Főiskolai tanulmányaim alatt dokumentumfilmeket készítettem a televízióban. Ez mindenképpen kedvező volt, hiszen a főiskolán évente csak egy filmet csinálhattunk. A diplomafilm után választanom kellett: a filmgyárba megyek vagy a televíziónál maradok. Végül is az döntött, hogy a Televízió Drámai Főosztályára kerültem és még 79-ben a harmadik beadott forgatókönyvből forgathattam filmet. A rendezőnek a tévénél több a lehetősége. A dokumentumfilm és fikciós film irányzatai közül én a fikcióra szavazok, bár mindig is nagyon érdekelt a dokumentumfilm-műfaj. Első játékfilmem, a Kacsakaland; mesefilm. Elsősorban gyerekfilm, de talán lesznek felnőttek is, akiket érdekel. Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című meséjéből készítettem. A diplomafilmemet is az ő novellájából – Berzsián költő szakít az emberiséggel – készítettem. A tévében is forgattam tőle Nemlétezik történetek címmel. Az irodalomhoz képest a film szűk keretben képes kifejezni önmagát. De éppen azért érdekel, hogyan lehet Lázár Ervin munkáit filmen megjeleníteni. Szeretném a filmnyelvben az irodalom gazdagságának fokát megközelíteni. Remélem, a szituációk atmoszferikus erejét képes leszek kifejezni... Nem tudom, hogy a Kacsakaland után lesz-e még alkalmam filmet készíteni. Kevesen vannak, akik ma biztosra mehetnek. Bergman mondta: „Úgy csináld meg minden filmed, mintha az lenne az utolsó!...” Úgy érzem magam, mint a céllövöldében. Csakhogy itt a céltábla homályosan látszik és mindig az utolsó lövés számít... Olyan filmeket szeretnék csinálni, amelyek nemcsak engem érdekelnek. Tudom, hogy a filmrendezőnek naponta küzdelmet kell folytatnia, hogy elvégezhető legyen az adott feladatsor. Szembe kell néznie azokkal az emberi gyengeségekkel, amelyek következtében könnyen feladhatóvá válik a feladat. Néha engem is elfog a gyengeség, de akkor arra gondolok, hogy jó lenne fontos filmet csinálni... Semmiképpen sem szeretnék Antonioni-vagy Bergman-másolatokat készíteni, de olyan mélységbe szeretnék hatolni, mint ők. Ha a forgatás alatt álló filmemről kellene jellemzést adnom, azt mondanám, hogy Polanski: Vámpirok bálja, Korda: A bagdadi tolvaj, Nádasdy Kálmán: Ludas Matyi című filmek meghatározhatatlan metszéspontjában van, milyennek kellene lennie a Szegény Dzsoninak. Számomra talán nem is az a lényeg, hogy jó filmet csináljak, hanem hogy megcsináljam azt, amire képes vagyok. De persze reménykedem, hogy ez egyben jó lesz. Egy bizonyos extravagancia, mint képi és formai érték, rendkívül fontos a tartalom mellett. Éppen ezért vettük a fáradságot és két hónapig csavarogtunk az országban, helyszíneket kerestünk. Abból indultunk ki az operatőrrel, Mertz Loránddal, hogy meg kell keresni azokat a természeti képződményeket és furcsaságokat, amelyek a film szempontjából jelentéstartalommal bírnak... A forgatás közben sok, egyre több kompromisszumot kell elfogadni... A film attól kollektív, hogy mindenki, akinek köze van a készítéshez, ronthat rajta...
Szurdi Miklós: Utolsó csengetés
– Színész akartam lenni. A bátyám rendező. Rólam készítette a főiskolán az Öcsém című filmet. Én játszottam Sándor Pál Bohóc a falonjá-nak egyik főszerepét. Elsőre azonban nem vettek föl a főiskolára. így a filmgyárba kerültem. Ügyelő voltam Keleti Márton mellett 1969– 70-ben. 1974-ben végeztem Várkonyi Zoltán osztályában színész szakon, két évvel később pedig mint színházrendező. Rendezőként dolgoztam három évig Kecskeméten, három évig Szolnokon. Közben a tévében rendeztem két Nyitott könyv-adást. Ezeknek elég jó visszhangja volt. 1976-tól máig körülbelül 25 színházi rendezésem volt. Játszani is szeretek, de nincs rá időm. Ha választani kell, inkább rendezőnek érzem magam. Amikor a tévében, a Nyitott könyvben megrendeztem Sinkó Optimistákját, a Dialóg Stúdió vezetője gratulált a bátyámnak. Ahogy tisztázódott a helyzet, Bogács Antal, a Dialóg Stúdió akkori vezetője fölajánlotta, nem lenne-e kedvem filmet forgatni. Az ötletem az volt, hogy készítsünk egy filmet a vidéki színházi életről, írtam erről egy hangulat-novellát. Majd ehhez jött a fikciós történet. A forgatókönyvet Várkonyi Péter Endrével és Verebes Istvánnal írtuk. Ha szeretni fogják a filmemet, akkor talán ezután gyakrabban adnak lehetőséget színházrendezőknek a filmkészítésre. Mint ahogy azt is hasznosnak tartom, ha filmrendező színházban próbálkozik. Az ötlettől a forgatásig két esztendő telt el. A színészeknek föl kellett vállalniuk ezt a filmet. Róluk szól. Életük szélsőségeit, rejtett, gyűlölt szélsőségeit, rajongásig szeretni való szélsőségeit kellett vállalniuk. A film egy vidéki színháznál dolgozó rendező életéről szól, s a színészekről. Arról a világról, amit vidéki színház jelzővel illetünk. Bár a történet úgy, ahogy a filmben megjelenik, az életben nem történt meg, mégis sajátomnak érzem, az életemről szólónak. A harmincéves korosztály helyzete életveszélyes. Különösen jellemformálódásuk szempontjából. Ezek az emberek, tulajdonképpen tehetségüktől függetlenül, már profiknak számítanak. Ismerik a szakma, az élet kiskapuit, megbújási lehetőségeit. A kompromisszumok, a kis, alig észlelhető becstelenségek, linkségek, halogatások összegyűlnek, fölhalmozódnak, így az ember észrevétlenül szokvány-opportunistává lesz. A sok kis apró becstelenséggel el lehet élni akár a világ végezetéig is. Végeredményben ez drámai szituáció, amennyiben az ember fölismeri ezt a helyzetet. A filmbeli rendező is szembekerül önmagával. Eljutott annak a pontnak a fölismeréséig döntéseket elodázó életében, hogy végülis döntsön, képes-e változatlanul tovább élni ezt az életet, vagy sem. A filmben még van kiút. Tulajdonképpen itt azt próbálom bemutatni, megcsinálni, amitől magamat is féltem. Az életünket állandóan végigkísérő és mindennap megkötendő kompromisszumoknak nincsenek látható határai. Ezeket, ha tetszik, nevezem én apró, alig észrevehető becstelenségeknek. És az a legborzasztóbb, hogy ezek egy idő után megszokottá, természetessé válnak. Az ember ezeket már egyre kevésbé veszi észre. Ilyen körülmények között annak a felismerése fontos, melyik az a kompromisszum, amelyet már semmiképpen sem szabad elvállalni. Sem a szakmában, sem a magánéletben. Azt hiszem, ez a felemás világ csak úgy vészelhető át, ha az ember pontosan tisztában van saját értékrendszerének helyességével, és következetesen kitart mellette. Különben szétzilálódik a világban.
Vészi János: Világcsoda
– Életem meghatározó élménye, amikor 1964-ben, édesanyámmal, Olaszországba kerültem. Kollégiumban éltem, vallásos közegben. Többségükben árva gyerekekkel voltam együtt. Sajátom lett a kitaszítottság érzete, legalábbis addig, amíg nem tanultam meg a nyelvet. Sokat voltam egyedül, és el kellett szórakoztatnom magam. Egészen 14 éves koromig pap akartam lenni. Azután csak hívő, végül elmúlt ez a vallásos érzület. Aztán mire jól éreztem volna magam az olaszok között, haza kellett jönnöm... Ebben az időben orgonista és zeneszerző akartam lenni. Magányomban orgonáltam, zongoráztam, templomban, pincében, míg a többiek fociztak. Itthon azután belecsöppentem a rockba. Osztályzenekart csináltunk. Később a Vízöntő és a Kolinda együttesekben játszottam.
Fontos megjegyezni: idehaza alapos lemaradásom volt ideológiai tárgyakból. Volt mit pótolnom. Az Árpád Gimnáziumba jártam. Innen kerültem a főiskolára, rögtön érettségi után. Én voltam a legfiatalabb az osztályban... 1972-ben vettek fel. Igazában nem voltam tisztában a dolgokkal. Azt hittem, hogy az operatőr-rendező csak egy szakot jelent. Vé-gülis a felvételi előtt kérdezgettem a srácokat, mit kell csinálnia a vizsgán az operatőrnek, mit a rendezőnek. Mondták, az utóbbinak csak beszélni kell. Ezt választottam. Máriássy Félix osztályába kerültem. Ő valami furcsa ráhangolódást, emberi tartást árasztott. Mindig azt kérdezte: „Miért épp ezt akarja megvalósítani?” Nekem meg többségében az volt a válaszom: „Miért ne?” A főiskolán időnként ki akartak rúgni. Aztán azzal jöttek elő, hogy csináljak dokumentumfilmet. Máriássy Félix halála után az osztály mindenki istápoltja lett. Tanított bennünket Fábri, Makk, Szabó. Máriássy meg volt róla győződve, hogy én dokumentumfilmesnek való vagyok. Aztán megkértem Szabó Istvánt, hogy diplomamunkának játékfilmet készíthessek. így forgattam le a Mundslock úr című filmemet. Ettől aztán egycsapásra megváltozott a helyzetem. A film díjat nyert Mannheimben, Toursban, Lodzban... Szóval befutott film lett. A lekezelésből hirtelen pátyolgatás lett. És Várkonyi Zoltán bevitt a filmgyárba... 76-tól a vállalkozások idejét éltem. Voltam kameraman. Csináltam kisfilmeket a Vitray-féle műsorokba.
Majd forgattam egy olyan filmstúdiumot a BBS-ben, amelynek az volt a célja, hogy megtaláljam azokat a formanyelvi elemeket, amelytől a dokumentumfilm végülis dokumentumfilm marad. Például vizsgáltuk a zörejek szerepét. Tanulmányoztam, hogy az elmosódott, rosszul világított cselekmény miért naturálisabb, mint mondjuk a műtermi steril mozgás. Rájöttem, hogy ezekkel az elmosódásokkal, túlzott zörejekkel vagyis de-komponáltsággal úgy lehet „hazudni”, hogy azok minél valószerűbben hassanak. Ha erre rájön az ember, biztos, hogy tartalmasabb filmet készíthet... Nemrégiben szintén a BBS-ben egy videó-anyagot vettünk föl, Végtelen utazás volt a címe. Ez a fiatal disszidensek életét kísérte végig. Remélem, ez a film eljut a közönséghez. Tulajdonképpen eredetileg Mroľek Emigránsokáhól akartam filmet forgatni, de rájöttem, hogy a valós szereplők sorsa jobban érdekelt a fikciónál. Aztán három esztendeje folyamatosan próbáltunk „eladni” egy másik témát, ez a Világcsoda. A filmötlet az öregekről szól. Vágyaikról, álmaikról, amelyeknek megvalósítása objektív okok és véletlenek láncolata miatt nem következik be ugyan, de azért szép, és igaz dolgok történnek velük... Igényes közönségfilmet szeretnék csinálni. Egészen addig, míg azt nem érzem, hogy a közönség igényének kiszolgálása nem megy a minőség rovására. Azt szeretném, ha filmem kapcsán az emberek érzésekkel, akár szorongásokkal gazdagodnának... Persze az is előfordulhat, hogy többé nem készíthetek filmet. Ezzel szembe kell néznünk. Nekünk nem lehet olyan érzetünk, hogy ha bejön a film, nyerők vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy olyan gondokkal kell szembenézni, mint devizális problémák miatt előálló nyersanyag-szegénység. A film elkészítéséhez 5000 méterrel kevesebb nyersanyag áll rendelkezésemre, mint általában a játékfilmkészítőknek. De inkább nem fejezem be a filmet, minthogy olyat csináljak, amelyik nem tetszik nekem. Ez a munkám színészcentrikus. Ha a jövőben még forgathatok, akkor az a film inkább képre komponált lesz. Ahol a filmnyelv formai jegyei méginkább dominálnak, ahol a kép értéke magasabbrendű lehet. Olyan beállításokat szeretnék fölvenni, olyan helyszíneket bemutatni, amelyek a magyar filmek nagy átlagától eltérően sokkal gazdagabb információt hordoznak magukban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/01 12-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6698 |
