Koltai Tamás
Ne legyünk finnyásak: ez egy üzleti vállalkozás. Az is. Az ötlet a nyugatnémet ZDF televíziós társaság producerétől, André Libiktől származik, aki kész forgatókönyvvel érkezett Simó Sándorhoz, és fölajánlotta a partnerséget a MAFILM-nak. A szerződő felek ezután abból a meggondolásból, hogy ma egy film anyagi sikere külföldön az amerikai forgalmazócápáktól függ, közösen kerestek és találtak producert, a Los Angeles-i Peer J. Oppenheimer személyében. Mindez nem titok, Simó nagyon tisztességesen többször is beszámolt róla a magyar sajtóban. Gondolom, a kritika részéről is úgy tisztességes, ha nem titkolja, hogy a Viadukt végső soron Oppenheimer-ügy. Az amerikai producer vállalta – a szocialista országok, valamint az NSZK, Svájc és Ausztria kivételével – a film forgalmazását a világ többi országában, ennek fejében kikötötte, hogy a főszereplő csak amerikai színész lehet. Ezen kívül néhány technikust és egy vágót adott a produkcióhoz. Meg félmillió dollárt. Ami aprópénz lenne, ha a filmet Amerikában forgatnák. Mi azonban itt, (a) Hunniában olcsók vagyunk. Nekik is megéri, nekünk is. ők kis befektetéssel profitot remélnek, mi devizát kapunk, és filmet forgatunk. Forintért.
Ridegen hangzik? A tények ridegek: a rendelkezésre álló pénzből egyre kevésbé lehet filmet csinálni. Ezt is elmondta Simó Sándor. Tízmillió forintból – körülbelül ennyi az állami hozzájárulás egy átlagos filmhez – ma nem lehet elkészíteni azt, ami egy évtizeddel ezelőtt kijött ötmillióból. A koprodukció tehát bizonyos értelemben létszükséglet, majdhogynem létfeltétel.
Kérdés, mi az ára. Eszmeileg természetesen nem köthető kompromisszum. Erkölcsi érzékünk talán tiltakozik, amikor azt olvassuk, hogy a hozzánk érkezett amerikai vágó a többszörösét keresi annak, mint magyar kollégája, aki esetleg a szomszéd szobában dolgozik, dehát ezt eddig is tudtuk. Don Stern – így hívják az amerikai vágót – különben sok mindent megvilágít az üggyel kapcsolatban. Elmondja, hogy Amerikában a rendező és a vágó viszonya rendkívül szoros, az utóbbi nagyfokú önállóságot kap, szabadságot a kreativitáshoz, az újításhoz, vagyis „a rendező megengedi a vágónak, hogy őt láttassa”. Miközben magát a rendezőt szorosan köti a készen kapott forgatókönyv, amitől – leváltás terhe mellett – nincs joga eltérni. Ezt a kérdést Simó is érinti egy interjúban (Filmvilág, 1982/11.), amikor azt mondja, hogy Amerikában a rendezőt „szakembernek tekintik, aki megbízásra levezényli a forgatókönyvet, de a filmhez nem ő találja ki sem az ideológiát, sem a sztorit”. Később hozzáteszi, hogy magát a forgatást, illetve a filmgyártás mechanizmusát tekintve már a rendező az, aki „a legmagasabb ponton áll, egy összeszokott üzemet irányít, amihez nagyon kell érteni.” Vagyis a koprodukció legfontosabb feltétele az volt, hogy el kellett fogadnunk a filmkészítés amerikai szisztémáját. Ez önmagában még semmit sem minősít, de minthogy – úgy gondolom – hasonló eddig nem fordult elő a magyar filmgyártás történetében, a dolog regisztrálása nélkül aligha kezdhetünk hozzá a Viadukt elemzéséhez. Tudnunk kell ugyanis, hogy mit kitől kérjünk számon. Simó Sándorra – eltérően a hazai gyakorlattól – mint filmkészitő szakemberre volt szükség. Azt kérték tőle, hogy szakszerően valósítsa meg Egon Eis forgatókönyvét, amiről ő maga elmondhatta ugyan a véleményét, de hogy észrevételeit figyelembe vették-e, az egyáltalán nem biztos. Simó, miután több, korábbi filmterve nem jutott el a megvalósulásig, anélkül, hogy lelkéből lelkedzett gyermekének nyilvánítaná a Viaduktot, „fölvállalja”, mint afféle tisztes, tisztességes, professzionalista (mondjuk: iparos?) munkát.
Kérdés: nincs-e művészi ára ennek a vállal(koz)ásnak?
A Viadukt a „biatorbágyi rémről”, a vasútrobbantó, vonatkisiklató Matuska Szilveszterről szól. Az ötlet nem rossz. Matuska magyar volt, de a maga idejében, 1931-ben afféle „nemzetközi terrorista”. Robbantgatott Ausztriában (kétszer), Németországban (itt már sebesültek is voltak), végül Biatorbágyon, ahol a viaduktról lezuhant, kisiklatott vasúti szerelvényekben huszonketten lelték halálukat. Nem sokkal később a pesti rendőrség megkeresésére Bécsben kihallgatták a gyanúsan viselkedő Matuskát, majd letartóztatták, és az ausztriai (ansbachi) merénylet elkövetéséért hat évre ítélték. Ezt követően a biatorbágyi ügyben – kihallgatás és bírósági tárgyalás céljából – kétszer Budapestre szállították, majd a halálos ítélet meghozatala után börtönbüntetésének letöltésére visszavitték. Szabadulása után átadták a magyar hatóságoknak, de a jogerős halálos ítéletet sohasem hajtották végre; a váci fegyházban ült 1944 végéig, a szovjet csapatok érkezéséig, sorsa ettől kezdve ismeretlen...
Ez az alapsztori megfelelőnek látszik egy cselekményes, izgalmas közönségfilmhez. A három koprodukciós fél munkahipotézise, gondolom, itt találkozik: nemcsak az amerikai forgalmazónak van szüksége sikerfilmre, nálunk is elkel egy lenézett, kisrealista, „amerikai típusú” mozi, amire bejön a néző. Még tartalmilag is kereshetünk a dolgon, hiszen a Matuska-ügy összefonódott a korabeli politikai viszonyokkal, ürügyként szolgált a kommunista mozgalom elleni hajsza fokozásához, a statárium kihirdetéséhez, ami végül Sallai és Fürst kivégzéséhez vezetett. Ezen a ponton azonban máris fölsejlik az első komoly akadály: az eredeti Matuska-sztori hátteréről nagyon sok minden sejthető, de rendkívül kevés dokumentálható. Nemes Dezső A biatorbágyi merénylet című, igen érdekes könyvének hiteles dokumentumai alapján ugyan kirajzolódnak egy nagyszabású politikai krimi körvonalai, amelybe a „filmszemmel” olvasó halandó nagyon könnyen beleláthat akár egy Costa Gavras-típusú monumentális lehetőséget – gondoljunk csak a „kommunista összeesküvés” és a „magányos merénylő” közötti állandó ingadozásra, a valószínű Gömbös-kapcsolatra stb. –, dehát meg kell értenünk, hogy 1. Oppenheimer urat talán nem nagyon érdekelte a Horthy-rendszer leleplezése; 2. Várkonyi Zoltánnak az ötvenes évek végén készült, Merénylet című filmje ugyanerről a témáról, részben foglalkozott a Matuska-ügy politikai mögöttesével. (Persze Nemes könyvében a hatvanas években végzett újabb nyomozás adatai is szerepelnek.) A „mi lett volna, ha Nemes Dezső könyve alapján készül a forgatókönyv?” kérdése amúgy akadémikus, hiszen – mint tudjuk – Egon Eis forgatókönyve adott volt.
Ez a forgatókönyv pedig szigorúan ragaszkodott a kézzelfogható dokumentumokhoz, így a filmben sok minden kétségtelenül hiteles. A cédula szövege, amit a merénylet színhelyén találtak. Az eredeti viadukt. A vasúti kocsik esése. (Össze lehet hasonlítani az archív felvételekkel.) Az a prostituált parasztasszony – a filmen „urbánus kiadásban” –, aki a merénylet éjszakáján együtt volt Matuskával. Még annak a tiszti asztaltársaságot ábrázoló fényképnek is megvan a maga snittje, amelynek eredetijén ott látható Matuska.
A tények rekonstrukciója érdekes lehet egy dokumentumfilmben, dehát a Viadukt nem dokumentumfilm. Nem értem pontosan, miért fontos egy amerikai nézőnek – vagy akár egy magyarnak –, hogy „hitelesen” lássa a biatorbágyi roncsok elhelyezkedését, vagy annak a Matuska Szilveszternek az életrajzi adatait, aki nemcsak hogy nem valami közismert személyiség, hanem olyasvalaki, akinek az életrajza számunkra mindmáig rendkívül lyukacsos. Magyarán alig tudunk valamit róla. Amit igen, az pedig a legkevésbé sem érdekes. Mert hogy tanítóképzőt végzett, főhadnagyságig vitte az első világháborúban, hol Jugoszláviában élt, hol Magyarországon, hol Ausztriában, homályos telekspekulációkkal foglalkozott, szerette a családját, de a nőket is – mindez a film szempontjából csak akkor volna érdekes, ha valamiképpen motiválná a merényleteket. Minthogy azonban a valóságban – dokumentálhatóan – nem motiválta, a forgatókönyv dokumentumfétisének megfelelően a filmen sem motiválja. Vagyis a forgatókönyv eljutott odáig, hogy Matuska tettei nem motiválhatók Matuska életével – és ennél is maradt. Dokumentálta a semmit. Ahelyett, hogy – mint egy rendes, becsületes, kommersz közönségfilmhez illik – „kitalálta” volna a sztorit és a figurát.
Tudniillik a „figurában”, épp ta-lányosságánál fogva, azért van valami. Ha már a Matuska-ügy politikai hátterét az említett okokból csak jelezni akarták a film készítői, annál inkább a személyiségre kellett volna koncentrálniuk. Itt persze megint szembetalálkoztak azzal a „dokumentummal”, hogy bár Matuskában megvoltak az őrült vonásai – állítólag belépett egy vallásos szektába, maga a motiválatlan robbantgatás is afféle „hérosztrátoszi tettre” utal –, a mindennapi életben azonban teljesen normálisan viselkedett. Ezt a kétségkívül színészi feladatot jelentő kettősséget az amerikai sztár, Michael Sarrazin úgy véli megoldani, hogy elvágja a gordiuszi csomót, és sikerül tökéletesen jelentéktelennek mutatkoznia. Egy jólfésült szépfiú, akinek egyetlen különös ismertető jele – a filmen is így hangzik el –, hogy időnként dühbe gurul. Lehet, hogy ez megfelel az „igazi” Matuskának, de kevés egy sikerorientált, izgalmas film főszereplőjétől. Nemcsak Amerikában. Magyarországon is. (Nem mondom, van néhány finom utalás Matuska elmeállapotára. Egyik dühbe gurulásakor a női főszereplő megjegyzi: „Ez egy idióta.” A többszörösen brutalizált, kamrába zárt prostituáltnak is akad egy kérdése a merénylet éjszakáján: „Jól vagy te idegileg?” Hála Udvaros Dorottyának, ez legalább szarkasztikus pillanat.)
Végül is mit kapunk a Viadukttól? Portrét egy bizonytalan egzisztenciájú, családszerető, időnként dühbe guruló férfiról, aki minden különösebb ok nélkül, csupán homályos küldetési! „jeleket” akarván küldeni a világnak, vonatokat robbantgat – vagy siklat ki – különböző országokban, többnyire a fővárosokhoz közel. Ez a film magánemberi vonala. A politikai vonalat egy autóban elhangzó beszélgetés képviseli, amelyből megtudjuk, hogy a magyar kormányzat „le akar csapni a vörösökre”, de úgy, hogy liberális volta azért egyértelmű maradjon. Ennek megfelelően egy Kovács nevű, titokzatos úriember – Bács Ferenc játssza mert ő rejtélyesen tud mosolyogni –, aki már korábban is megjelent a merényletek színhelyén, kapcsolatba lép Matuskával, és sejtetve, hogy nem akármilyen körök megbízásából beszél, sugalmazza neki a biatorbágyi terv végrehajtását. A Matuska után mindvégig nyomozó osztrák detektívnek, doktor Epsteinnek (Towje Kleiner) végül föltűnik a gyanús alak, de mielőtt fölfejthetné a ki tudja, hová vezető szálakat, meggyilkolják. Ez a film bűnügyi vonala, az egyetlen olyan motívum, amelyet nem támaszt alá dokumentum, s amelyről messziről szaglik napjaink tucatkrimijeinek tucatdramaturgiája.
Az pedig végképp indokolatlan, mert felszínes párhuzam, hogy minderről még a mai terrorizmusnak is eszünkbe kellene jutnia.
Simó Sándor mint szakember-rendező, tagadhatatlanul csaknem mindent megpróbált a kommersz sikerért, dehát nehéz cilinderben táncolni az asztal alatt. Egyetlen komoly hibája a főszereplő kiválasztása – vagy instruálása –, minthogy Sarrazin tökéletesen csődöt mondott. Máskülönben a szakszerűséggel nincs baj, a Viadukt kétségkívül profi munka, mind a dramaturgiát, mind a színészi alakításokat, mind a vizualitást tekintve. Andor Tamás klasszikusan nyugodt, szenvtelen, tárgyilagos plánozása tökéletesen összhangban van világhírű hazánkfia, Alexander Trauner valósághűségre kínosan ügyelő látványvilágával. Egyáltalán, minden egyes filmkockán minden tökéletesen hitelesnek tetszik. Ez a hitelesség sokkal inkább tévészerű, mintsem filmszerű – lehet, hogy a ZDF keze van a dologban? –: szolid szex, szolid feszültség, szolid konfliktus, szolid idegborzolás. (Utóbbi a katasztrófa utáni képekben.) Határozottan az az érzésem, hogy a Viadukt csak azért nem lett többrészes tévésorozat, mert a dokumentumok nem engedték: Matuska a valóságban is mindössze négyszer merényelt. Persze a viaduktról lezuhanó vonat kevésbé mutatna jól a kis képernyőn. Olvasom, hogy tíz kameraállásból vették föl. Ehhez képest, ha jól emlékszem, egyből vagy kettőből látni. Olvasom továbbá, hogy ha makettet építünk, és úgy oldjuk meg a katasztrófajelenetet, az nálunk hárommillió forintba került volna, így pedig, valódi szerelvényt siklatva a valódi mélységbe, megúsztuk a feléből...
Az eset akár jelképesnek is tekinthető: jobban jövünk ki, ha a valóságot vesszük filmre. Szeretném remélni, hogy maketteket filmezni a jövőben akkor sem lesz kifizetődő, ha kasírozott viadukt helyett lélektani klisékről, magatartás-sablonokról, panelgondolatokról van szó.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/01 08-10. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6696 |
