Fáber András
„Ezekben a siralmas napokban olyan új iparág született, amely nem kevéssel járul hozzá ahhoz, hogy az ostobaság megerősödjék abbeli hitében, hogy (...) a Művészet a Természet hű másolata, és nem is lehet egyéb. (...) A bosszúálló Isten teljesítette a sokaság óhaját. Daguerre volt az ő Messiása.”
Charles Baudelaire, aki e keserű kifakadást 1857-ben, vagyis alig két évtizeddel a fényképezés feltalálása után papírra vetette, nem volt olyan rossz próféta, mint amilyennek a fotóesztétikai szakirodalom (amely lényegében vele kezdődik) beállítani próbálja. Tekintélyes gondolkodók, például Walter Benjamin vagy Susan Sontag is aligha csupán elrettentő például idézik a fenti passzust, hiszen A romlás virágai poétája általában nem konzervatív nézeteiről volt ismert. Nos, ha az indulati burokból kihámozzuk a szöveg gondolati magvát, olyan megfigyelésre bukkanunk, amelyet a történtek messzemenően igazolnak. A fotóművészet – fennállásának alig másfél évszázada alatt – az egyik legnépszerűbb művészeti ággá vált, olyannyira, hogy a túlzás veszélye nélkül kijelenthetjük: e történelmileg rövid idő alatt több művészi igényű fénykép készült, mint ahány festmény az altamirai bölényrajzok óta, valamint hogy e fényképek nagyobb közönséghez jutnak el, mint amekkorát korábban bármely művészeti ág valaha is magáénak mondhatott.
A fotó – a később elterjedt hasonló (a produktumot gépi úton létrehozó és sokszorosító) találmányokkal (a filmmel, a fonográffal, a lemezjátszóval, a televízióval, a magnetofonnal, a számítógéppel és a képmagnóval, vagyis mindennapi életünk hovatovább otthonos tárgyaival) – gyökeresen megváltoztatta az emberek viszonyát a valósághoz és a művészethez. E berendezések hallatlan mértékben kitágították a művészek és a művészetet befogadó közönség egykoron szűk körét. Walter Benjamin, aki a jelenséget elsőként elemezte, rájött, hogy ezáltal megszűnik a művészet mitikus jellege. Ő még úgy fogalmazott, hogy a sokszorosítás folytán eltűnik a műalkotások egyediségében rejlő varázsa, „aurája”, s úgy gondolta, hogy a jövő művészete a mítosz helyett a politikában fog gyökerezni. Nem pontosan ez történt. Korunk embere éppoly mitikus módon vonzódik a gépileg előállított és sokszorosított műalkotásokhoz, mint a sokszorosítás előtti korok embere az egyedi műtárgyakhoz. A varázs tehát megvan, a tartalma azonban megváltozott.
Vajon miért és hogyan? Roland Barthes a fénykép varázsát a „ça-a-été”-effektusnak tulajdonítja. Aminek mását a fotón látjuk mondja egyik utolsó könyvében (La chambre claire – Note sur la photographie, 1980) – az valamikor valahol kétségbevonhatatlanul ott volt, és úgy volt ott. Vagyis hiteles. Márpedig korunk emberének, aki talán már a legújabb japán video-fényképező-géppel örökíti meg környezetét, az utolsó mentsvára a tárgyi világ hitelessége. Emberekben, eszmékben már sokat csalódott, így hát inkább – nemegyszer vesztére – megbízik a gépek, a készülékek, a műszerek, a berendezések „igazmondásában”. Nemcsak esztétikai, hanem egyszersmind etikai következményei is vannak annak a ténynek, hogy ma a nagyközönség nem jelentéktelen (talán túlnyomó többségű) része számára egy-egy magazinban vagy a televízióban látott kép jelenti nemcsak a művészetet, hanem az igazságot is. Ezzel a társadalmi ténnyel Daguerre találmánya óta számolnia kell mindenkinek, aki művészettel foglalkozik, még akkor is, ha (mint annak idején Baudelaire) nem örülünk neki vagy éppen a veszélyeit hangoztatjuk.
A régebbi korok embere még beérte – mert a gyakorlatban bízvást beérhette – a mítoszok hitelességével. A mai ember már csak a hitelesség mítoszába kapaszkodhat. S ami kevés a mai gazdasági-válságos időkben a holnap poszt-indusztriális, posztmodern művészetéről felködlik előttünk, az bizony nem válik a gépi (hi-fi-video) kultúra nagy dicsőségére. Mi lesz, ha erről az utolsó mítoszról is kiderül, hogy illúzió volt csupán?
Nagy érdeklődéssel olvasom – helyesebben olvasgatom, mert nem éppen könnyű olvasmány – Szilágyi Gábor alapos monográfiáját, amely A fotóművészet története – A fényrajztól a holográfiáig címmel jelent meg a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata népszerű zsebkönyv-sorozatában 420 oldalon, meglehetősen nagy (40 000-es) példányszámban. A munkát a kiadó úgy hirdeti, mint amely „első ízben tekinti át tudományos igénnyel magyar nyelven e művészeti ág fejlődését és eredményeit”. Olvasom, olvasgatom ezt a valóban hiánypótló, imponáló felkészültséggel megírt szakmunkát, s ezenközben meglehetősen vegyes érzelmeim támadnak.
„Kullogunk. Megint csak kullogunk” – zsörtölődöm a Csurka-vígjátékok hőseinek modorában. A szerző munkásságát többé-kevésbé ismerem és becsülöm. A hálátlan, népszerűséggel és anyagi haszonnal vajmi kevéssé kecsegtető, maroknyi lelkes szakembert magában foglaló magyar fotótörténész-szakma egyik legtájékozottabb, legalaposabb képviselője Szilágyi Gábor, akinek felfogását, elvi és gyakorlati szempontjait lehet lelkesen helyeselni, harciasán vitatni vagy ingerülten elutasítani, egyvalamit azonban semmiképp se lehet vele kapcsolatban megtenni: megkerülni, kompetenciáját kétségbe vonni. Nem vitatható, hogy jó kezekbe került a feladat: magyar nyelven először megírni a fotóművészet történetét. De mikor? Tessék mondani, mikor? Amikor a magyar fotóművészet világhírességeiről könyvtárnyi szakirodalom forog közkézen szerte a világban. Amikor – ha máshonnan nem tudhatnánk, Szilágyi Gábor könyvének filológiai apparátusából is kiviláglana – a miénknél kisebb fotókultúrájú országokban hosszú évtizedek óta se szeri, se száma a hasonló történeti publikációknak! Tudom, nem a fotótörténet az egyetlen tudományág Magyarországon, ahol már annyi hozzáértéssel is szakmai rangot lehet szerezni, ha valaki ismeri (és ismerteti) a fontosabb külhoni szakirodalmat. Ráadásul Szilágyi munkájának nem is ez a fő érdeme, sőt, sok olvasó számára nyilván inkább tehertételt jelent a könyvnek csaknem a felét (ha ugyan nem több mint felét) kitevő jegyzetanyag, hivatkozás, oda- és visszautalás, név-és tárgymutató, bibliográfia és ikonográfia. Szilágyi vállalkozását – sajnos – némiképp belengi a megkésettségből fakadó heroikus pesszimizmus más szakágakból oly jólismert levegője. Egyszerre akar (mert kénytelen) monográfia, lexikon, technika-, irányzat-, stílus- és műfaj történet lenni, s ez nyilvánvalóan nem sikerülhet: nem lehet egyetlen könyvben pótolni mindazt, amit sokan sok évtizeden át elmulasztottak. Emellett – jó filológusként – külön gondot próbál fordítani arra, hogy a fotográfiában szaporán burjánzó, sokak által ismert, de csak kevesek által értett terminus technicusokat (szakkifejezéseket) még etimológiailag is megmagyarázza. Tartózkodik a szubjektív ítéletektől, de – ha töredezetten is – próbál fontosabb tendenciákat felvázolni, jelentősebb alkotókat kiemelni.
A magyar kulturális élet számos felemás vonása közül az egyik az, hogy a fotó mint művészet elismerése a kultúra intézményrendszerében egy olyan – elkésett – pillanatban kezd teljessé válni, amikor a művészi előőrsök már rég másfelé csatároznak a nagyvilágban. Igaz, egyes divatos honi fotóművészek jövedelméről legendák keringenek laposabb zsebű művészkörökben, de az állami és a társadalmi fórumok, a múzeumi hálózat, a kiállítási intézmények, az oktatásügy, a könyvkiadók szemében amolyan „megesett lány” hírében áll, akit ugyan megtűrünk ugyan, de jobb társaságban nem illik szóba hozni. Van ugyan patinás (és exkluzív) fotóművész-szövetség, de még csak most nyílik meg az első fotógaléria (ahol – az ismert külföldi példák nyomán – a művészfotókat mint műtárgyakat majd árusítják is), de még mindig nincs egyetemi vagy főiskolai szintű fotóművészképzés és szakemberképzés, és ki tudja, mikor lesz egyszer egy technikatörténeti és művészettörténeti szempontú fotómúzeum (melynek fájó hiányát éppen Szilágyi Gábor panaszolta nemrégiben a Magyar Televízió egyik kulturális műsorában). E gondok eddig nemigen kaptak nagy nyilvánosságot. Az első magyar nyelvű fotótörténet megjelenése megfelelő alkalomnak látszik arra, hogy szóba kerüljenek.
Mert bajos úgy tömegkultúrát teremteni, hogy közben fanyalgunk a rendelkezésre álló hordozók (médiumok) elégtelenségén, inert egyszerűen nem vagyunk hajlandók tudomást venni az egyik leghatékonyabb eszköz létezéséről. Szilágyi Gábor fotótörténeti monográfiája – minden fogyatékosságával együtt – nyomós érv ezen eszköz – a fotóművészet fontossága mellett. Dokumentum egy mítoszról – talán az utolsóról, amely korunk embertömegeire hatott.
Szilágyi Gábor: A fotóművészet története. – A fényrajztól a holográfiáig. (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat, 420 old.)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/03 63-64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6656 |
