Szilágyi János
Ki ne emlékeznék a Stúdió ‘80 első adásaira? A rakoncátlan, a viháncoló, a fenegyerekes, a „botrányos” indulásra, a világmegváltó kezdésre, a „majd mi megmutatjuk” kulturális magazinra, a hivatalos helyeken indulatokat kiváltó, a sajtót lázbahozó, a közönséget megriasztó műsorokra. Ki ne emlékeznék? De ki emlékszik vissza a Stúdió ‘83 két héttel ezelőtti adására? Kit rázott meg, kit kavart fel, ki dühöngött, vagy lelkesedett? Ki nyúlt telefon vagy toll után? Senki. Lement egy műsor. Egy a sok közül. Pedig csak (vagy már?) három év telt el a Televízió szinte valamennyi kulturális programját magához ölelő adássorozat kezdete óta. Izgalom és elutasítás, figyelem és ellenszenv, lojalitás és vita a születés heteiben. Napjainkban pedig... Higgadt műsorvezetők, „megzenésített” információk, karosszékben üldögélő nyilatkozók, finom vágások, korrekt főcím és formális búcsú. Stúdió ‘80 és Stúdió ‘83.
Melyik a Stúdió igazi arca? Hol ütköznek össze a szándékok a lehetőségekkel? Természetes folyamatnak vagy tudatos számításnak az eredménye a mai állapot? A figyelem mesterséges felkeltése vagy a feszülő energiák kirobbanásának eredménye volt-e az emlékezetes kezdet? Megtalálta-e magát vagy meghátrált, csak megszokottá, vagy érdektelenné vált, ravaszul rutinos vagy elfogadottan hagyományos műsor-e a Stúdió... Mennyi? ‘81 ‘82 ‘83? A műsor főszerkesztője a kezdet óta Érdi Sándor.
– A”zajos” indulás jót tett a műsornak vagy ártott neki?
– Nem tett jót, bár sokan azt hitték, azért rajtoltunk ilyen túlpörgő kerekekkel, hogy felhívjuk a figyelmet magunkra. De a padlóig nyomott gázpedálról hamar lekaptuk a lábunkat, mert a gyors indulás minket bizonytalanított el a leginkább.
– Miért? Keskeny volt a pálya?
– Egy nyílegyenes, széles úton elindulva is észre kellett volna vennünk, hogy a bennünket figyelő közönség nem honorálja az ilyen vagány vezetési stílust. Magyarán: mi másfajta, pergőbb nyelvű, az asszociációt jobban igénybevevő, a művészethez közelebb álló televíziózást akartunk csinálni, azonban előbb kellett volna rájönnünk, hogy az akkori helyzetben mi tartható meg túlbuzgó – ám feltétlenül jobbító szándékú – elképzeléseinkből.
– Játsszuk azt, hogy újra kezdhetnék!
– Ha maradhatok az előbbi hasonlatnál, úgy indulnánk, ahogy egy finom angol úr elegáns kocsijával kigördül a kastélya udvarából. Semmi zaj, semmi feltűnés. Vagyis, ha a műsort a maga szokványos módján már elfogadták, akkor kezdenénk a mindenki által jóváhagyott és megszeretett formákat csendesen lazítani. Akár úgy, hogy egyedi jelleggel készítenénk egy-egy adást, akár úgy, hogy belülről kezdenénk tágítani, megváltoztatni a megszokott sablonokat, egészen addig, míg eljutnánk oda, amit végülis csinálni szerettünk volna, illetve ameddig a közönség tűrőképessége tart. Fokozatos rászoktatással próbálkoznánk.
– Ez igazán okos taktika. Kár, hogy elvetették. Vagy csak elfeledkeztek róla? Nem hiszem. A kezdeti sokk után ugyanis alig négy hónappal már úgy nyilatkozott ugyanezeken a hasábokon, hogy „...a televízió kulturális műsorai, röviden összefoglalva, a következőképpen néztek ki: a műsorvezető egy szürke háttér mögött ült, szövegét időnként megszakította egy-egy bejátszás. Ezek az adások formailag nagyon alacsony színvonalúak voltak, s a néző pontosan tudta előre, mit kaphat.” Ez a meghatározás tökéletesen ráillik a mostani műsoraikra. Kár volt elődeikről múlt időben beszélnie.
– Ezeket a mondatokat két évvel ezelőtt mondtam. Az ellépés e forma felől azóta sem sikerült, ez igaz. Csakhogy a Stúdió sikeres, visszhangot kiváltó műsorrá vált. Ha nem így történt volna, ma is gondolkodnánk azon, hogy mit lehet rajta változtatni. Töprengünk így is, csak nem tudunk belefogni a dologba, mert elsősorban a műsorkészítés iparszerű jellege köt le valamennyiünket, és ez annyi energiát emészt fel, hogy nem marad erőnk formai újítások bevezetésére. A műsor színvonalának biztosítása, gondolati felpumpálása, az egyes blokkok elkészítése, szóval mindaz, amit az ember örömmel vállalhat, fölemészti tartalékainkat. Talán majd egyszer, ha nagyobb lesz a gyakorlatunk és kevesebb az erőlködésünk, megint elkezdünk kísérletezni, de semmiképp nem robbanásszerűen.
– Állandóan többesszámban beszél. Mire gondoljak? A felelősséget egyedül nem vállaló, vagy egy demokratikus szándékkal irányító vezetőre?
– Kéremszépen, én nem csinálok mást, minthogy megpróbálok a kollégáimmal együtt hétről hétre összehozni egy műsort, ami hasznos, fontos és szórakoztató. Számomra ennek a szerkesztőségnek az a varázsa, hogy felszabadult, jópofa, és kötöttségektől mentes.
– Tehát baráti kompánia.
– Valóban az, csakhogy ez a csapat nem baráti alapon szerveződött. A barátság munka közben alakult ki. Ez döntő különbség. Ritka madarak vagyunk a tévében.
– Ezt a természeti tüneményt hogyan tudja megvédeni a cég „környezetszennyező” ártalmaival szemben?
– Nem nagyon kell védekeznem, békén hagynak. Ennek vannak „trükkjei” is. Például nemigen járok értekezletekre. Ha mégis elmegyek, nem szólok hozzá, csak ha kizárólag engem, minket érintő kérdésről van szó. Tulajdonképpen nem is érzem, hogy a Televízió vezetőségéhez tartozom. Csak azt tudom, hogy egy jó csapat kapitánya vagyok.
– Akkor kérem, mutassa be a „játékosait”.
– Baló Györgyöt a XXI. század izgatja. Pontosabban ennek az országnak a sorsa a 2000. év küszöbén. Állandóan azt vizsgálja az általa vezetett műsorokban, hogy Magyarország a fejlett világgal együtt képes-e beérkezni a jövő századba.
Kepes Andrást nem érdekli a személy, akivel interjút csinál, csak arra kíváncsi, hogy mit alkotott, tett az illető. Ő a produktum felől közelít meg mindenkit. Szereti összehasonlítani a világban történt dolgokat az itthoni eseményekkel. Úgy is mondhatnám, nyitott külföldre. Ez természetes is, hisz jól beszél nyelveket, és sokat utazott már életében.
Petrányi Judit az érdekességekre vadászik. Műsoraiban igyekszik bemutatni, ami furcsa, ami más, ami szokatlan.
Szegvári Katit nem érdekli sem a kultúra, sem a művészet, csak az ember. Bocsánat, ez félrevezető és durván hangzik. Arról van szó, hogy őt nem nyűgözi le valakinek csupán a teljesítménye. Nem a festménytől, az áriától, a kötettől, a koreográfiától, az alakítástól esik hasra, hanem attól az embertől, aki ezt „elkövette”. Legszívesebben mindenkitől azt kérdené: Hogy van?
– Ön is a csapat tagja, ne hagyja ki magát!
– Engem a jelen és a múlt egymásrahatása, összefüggése érdekel. Konokul hiszek abban, hogy rendkívül szoros kapcsolatunk van a mögöttünk levő eseményekkel. Saját családomban is kaotikus állapotok uralkodnak e tekintetben – tegnapunk, és tegnapelőttünk megítélésében, feldolgozásában. Biztos vagyok benne, hogy ez a téma sokkal fontosabb, mint ahogy általában kezeljük.
– Igaza van. Vizsgáljuk meg az adás múltjának és jelenének összefüggéseit. Valaha neves rendezők nevét olvashattuk a stáblistán. Manapság viszont nem találkozunk velük a műsorban. Hová tűntek, hol a múlt?
– Szerencsétlen találkozás volt ez. Elsősorban számukra, mert a mi tapasztalatlanságunkat az ő számlájukra írták. Ők azért vállalták ezt, mert úgy gondolták, a műsoron átsüthet a személyiségük. Csak azért dolgoztak, nem a pénzért, hiszen mi úgysem tudtunk annyit fizetni nekik, hogy csupán az anyagiak miatt vállalják. Éppen ezért ők azt, és úgy választották ki egy adott hét kulturális kínálatából, ahogy nekik megfelelt, ahogy „jólesett”. De tudomásul kellett vennünk, hogy ez televíziós újság, aminek határai, szabályai vannak, nem lehet a végletekig elmenni. Főként akkor nem, ha mindenki azt várja ettől a „laptól”, mint minden sorozatműsortól, hogy hétről-hétre ugyanazt tálalja. Az emberek nem szeretik, ha valami másról, vagy másként szól a megszokottnál. így aztán ezeknek a rendezőknek elment a kedvük attól, hogy azt csinálják, amit egyébként a televízióban mindenki csinál. Tehát, hogy a szerkesztő utasításait végrehajtsák. Megértem őket, a helyükben én is ezt tettem volna, annál is inkább, mert már azt a keveset se tudnánk fizetni, amit három évvel ezelőtt is szégyelltünk fölajánlani. Ha örömet sem tudunk nyújtani nekik, meg anyagiakat sem, akkor mire hivatkozva kérjük fel őket? Megpróbáljuk belső erőből megoldani a dolgot.
– „Ősztől a második csatornán rendszeresen jelentkezni fogunk egy új műsorral, amit a Stúdió háttérműsorának nevezhetnék” – nyilatkozta két évvel ezelőtt. Ez csak könnyelmű kijelentés volt, vagy én vagyok felületes néző, mert ilyen műsorral még nem találkoztam?
– Az ígért műsor természetesen nincs. Azért mondom, hogy „természetesen”, mert nagyon sok olyan elképzelés van a televízióban, amire valaha igent mondtak, aztán „pénzügyi gondok”, „kapacitáshiány”, „gazdasági nehézségek”, „megminden” miatt elejtenek. Én minden évben, amikor a terveket be kell adni, elmondom, hogy erre a műsorra igenis szükség volna, mert... A televízió elnöksége mindig türelmesen végighallgat és azt válaszolja: „Érdi elvtárs, egyetértünk Önnel, erre a műsorra szükség van, de lássa be...” És én belátom.
– Ha engem most valaki felkérne, hogy a Stúdió fennállásának harmadik évfordulójára állítsak össze egy színes prospektust, önt hallgatva visszautasítanám, mert egyetlen biztató sort sem tudnék írni.
– Kár volna, ha nem vállalná. Sikerült ugyanis egy fantasztikus dolgot létrehoznunk, amit makacsul nem vesz észre senki.
– Mi kerülte el a figyelmemet?
– Az, hogy ezt a műsort hétről hétre 2,5–3,5 millió ember nézi. Rendszeresen nézi. Az ország lakosságának egyharmada ül a képernyő előtt, hogy meghallgassa, mit mond Yehudi Menuhin hegedűművész a zenéről, Ancsel Éva filozófus a magyar történelem meghatározó korszakairól, Garcia Marquez a Nobel-díj kiosztására felvett öltönyéről, Szálai Sándor szociológus a szakma gondjairól, és még folytathatnám. Ennyi ember előtt ilyesmikről szólni, erre még nem volt példa. Szegvári Katival – pedig jól beszél németül – Nyugat-Berlinben, a televíziósok leíratták a nézőszámot, mert azt hitték, rosszul hallanak. Nem akarták elhinni, hogy egy ilyen típusú műsor ennyi embert vonz. Ha a televíziózásban van siker, akkor ez maximális siker. A világon nincs még egy olyan adó, amelyik potenciális nézőszámának egyharmadát ilyen műsorhoz oda tudja ültetni.
– Bocsánat, a Magyar Televízió sugárzási rendje...
– Bocsánat, ha van tartalma annak a kifejezésnek, hogy kultúrpolitika, meg közművelődés, akkor ez a műsor a megtestesítője ezeknek. Minden hiba, félrenyúlás, sikertelenség és ballépés ellenére, az az egyetlen igazi értelme annak, amit csinálunk, hogy néznek. Sokan néznek. Én nem számoltam össze, hogy a milliárdokért épített művelődési házakban hányan fordulnak meg egy héten, de hogy három millióan nem, az biztos.
– Ez valószínű, még akkor is, ha a sok pénzért épült kultúrpalotákban nézik a műsort pár százezren. De ők is, akárcsak az otthonülők, megnéznek mindent, ami fél nyolc és tíz között lepereg a képernyőn. Ez ugyanis az úgynevezett csúcsidő. Egyszerűen kibogozhatatlan, hogy a tévé „találta ki” a főműsoridőt, vagy a nézők. Én az előbbire tippelek, hisz a különböző felmérések egyre gyakrabban mutatják ki, hogy a nézők az őket érdeklő műsoroknak akkor is „utána mennek”, ha „lehetetlen” időben sugározzák azokat. Viszont a „fő” időben mindent megnéznek, legyen az Derrick vagy Liszt, Ünnepi köszöntő, vagy Kabaré, sportműsor vagy tudományos híradó. A Stúdió sikere nem egy nézettségi szokás félreértése?
– Az első műsorokat többen, néha majdnem három millióan nézték. Máig sem értem, hogy ezek a „botrányos” adások – amikben tagadhatatlan kulturális értékek voltak – miért keltettek riadalmat bizonyos körökben, amikor épp annyian nézték a műsort, mint most. Itt egy alapvető különbségre tapinthatunk a külföldi és a hazai televíziózás értékelése között. Máshol az számít, hányan nézik a programot, idehaza, hogy mit néznek. Bennünket is meglepett az időközben kialakult magas nézőszám, mert az indulás után csak egymillióan voltak kíváncsiak ránk.
– Mennyire önálló a Stúdió? Beleszól valaki a munkájukba?
– Akármilyen hihetetlenül hangzik – tökéletesen önállóak vagyunk. Olyannyira, hogy a magam által készített műsort is én veszem át, nincs főnök.
– Ez lehetetlen. Főnök mindig van.
– Működik nálunk egy, az elnökhelyettes által vezetett csoport, melynek tagjai havonta egyszer összeülnek, hogy értékeljék a már lement műsorokat. Ezenkívül felkérnek külső, „objektív” nézőket is, hogy figyeljék a televízió műsorát, és mondják el a véleményüket róla. Ezek lehetnek kritikusok, politikusok, szociológusok, művészek és mások, akik a saját szemszögükből értékelik a látottakat. Ez a két értékelési forma létezik. Utólag. Ne felejtse el: utólag.
– Nem felejtem el, sőt az is eszembe jut, hogy mi van előtte. Végül is ez aktuális műsor, ami előre kiszámíthatóan ideget borzolhat, sértődéseket szülhet. Ezeket a helyzeteket már előre szokás kivédeni.
– Mi tájékoztatjuk a vezetőket arról, hogy mi lesz a műsorban. Mindenkinek küldünk egy tartalomjegyzéket. Ennek van praktikus célja is: ne ütközzünk más műsorokkal, hisz sok érintkezési felületünk van a többi szerkesztőséggel.
– Fordítva hogyan áll a dolog? Föntről „súgnak”, netán kényszerítik a szerkesztőséget, hogy ezt vagy azt a témát dolgozza fel?
– Erre, egyetlen kivétellel – amit inkább baráti kérésnek tekintettünk, mint utasításnak –, még nem volt példa.
– Sárgulok az irigységtől, de a magam megnyugtatására teszek még egy kísérletet. Milyen a Stúdió viszonya a kultúrpolitika napi tiltásaival, tűréseivel, és támogatásaival? Úgy is kérdezhetem: milyen az információs rendszerük?
– Vegyes. Előfordul, hogy valamelyik újságból értesülünk olyan eseményről, amiről már hónapok óta tudnunk kellett volna. De az is megtörténik, hogy első kézből kapunk információkat. A Televízióban működik egyfajta tájékoztatási rendszer, hisz az elnök a Központi Bizottság tagja, s az elnökhelyettes is sok helyen megfordul. Az érdekelt munkatársaknak ők továbbítják a fontosabb híreket. Mindezek ellenére megbízható, rendszeresen tájékoztató információs bázisunk nincs.
– Úgy érzem, elégedett a saját és az osztálya helyzetével. Mégis mivel lehetne elcsábítani innen?
– Semmivel. Azért merem ezt ilyen határozottan kijelenteni, mert már gondolkoztam ezen, főleg a műsor kezdetén, amikor úgy éreztem, hogy nem tudunk sínre kerülni. De akkor sem jutott jobb az eszembe. Most még kevésbé, mert nagyon élvezem, amit csinálok. Én nem a Televízióhoz kötődöm, hanem a műsorhoz. Ha ezt kihúznák a lábam alól, akkor elmennék. De bárhová kerülnék is, boldogtalan lennék.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/03 60-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6655 |
