Reményi József Tamás
Vannak témájukhoz ragaszkodó művészek, akik csökönyösen, „megátalkodottan” fújják ugyanazt a riadót akár egy életen át. Halbűzös Jónás próféták, akiket hallgatóságuk lassan tisztelni is megun, holott igazságuk érvényes marad, az általuk áhított változások mindegyre váratnak magukra. Az ilyen egy-ügyű emberek azonban gyakran maguk is okai lehetnek a részvétlenségnek. Ha nem képesek gazdagítani, új s új szinten artikulálni mondandójukat, ha föltárt tényeikben nem mélyednek el, csupán ismételten igazolni kívánják e tények létezését – a sorozatgyártás rutinja lesz úrrá munkáikon.
Amikor három éve Kardos István forgatókönyvéből Rózsa János elkészítette a Vasárnapi szülőket, keserű elégedettséggel nyugtáztuk, hogy az intézetek, munkásszállások gyerek-embereivel a mozi is foglalkozik. Nyakó Juli hitele és újdonsága egyszeriben megteremtette a kallódó fiatalok filmes prototípusát, napjaink (árvaságában és leány-mivoltában kétszeresen is kiszolgáltatott) szenvedő hősnőjét. Akkoriban még elfogad(tat)ott álláspont volt, hogy a családtalanok, csövesek sorsa, a fiatalok narkózis-ügye (beleértve az alkohol vagy a korai szexualitás narkotikumát is) a társadalom perifériális kérdése. Azóta bebizonyosodott, hogy semmiképpen sem az: egyrészt ezekkel a jelenségekkel a társadalmi élet kellős közepén találjuk szemben magunkat, másrészt a családokban, iskolákban lezajló folyamatokat figyelve nemhogy az esetek elszigetelődését, de megsokszorozódását jósolhatjuk. Nos, a Vasárnapi szülők híradását Kardos István az elmúlt három évben többször megismételte. Rózsa János részére elkészítette a történet párját, a Kabalát, de számíthattak rá más filmrendezők is, akiknek érdeklődése e téma felé fordult, s akik mint „járatos emberre”, Kardosra hagyatkoztak az „alapanyag” elkészítésében. így forgatta Lugossy László a Köszönöm, megvagyunk című filmet, Szomjas György a Kopaszkutyát, s most legújabban Erdőss Pál az Adj király katonát! Hogy az egyik film jobban sikerült, a másik kevésbé, az természetesen a forgatókönyvön kívül még többek teljesítményétől is függött. Hogy az Adj király katonát! viszont messze elmarad elődeitől, az a terméketlen találkozás műve: Kardos munkája az eddigi partnerek közül a legkevesebb intuícióval s a dokumentarizmus legfélreértettebb gyakorlatával induló rendező kezébe került.
Ez a gyakorlat ugyanis a filmnyelvet csupán illusztráció készítésére használja. A szerző túlságosan rövid úton megelégszik beszerzett tényeinek rendezgetésével, az összefüggéseket spekulatív módon teremti meg közöttük, s az így létrejött sémákhoz már pusztán formális kellékeket kell begyűjtenie. A kellékek pedig vegyes eredetűek. Köztük egyaránt ott vannak a „nyers” egzotikumok, a társadalmi környezet tolakodóan „jellegzetes” rekvizitumai, és a valóság melodramatikusan „átpolitizált” elemei is. Dokumentáló igényű, az életből ellesett képsorok és szépíróilag hozzácsapott suta jelenetek. Ezek önmagukban sem pótolhatják a művészi ábrázolás árnyaltságát, következetlen keveredésük pedig tovább csökkenti a mű hatását. A rendezői ötletek, az operatőrök bravúrjai, egy-egy színész remeklése, az amatőr szereplők vadonatúj energiái elfedhetnek valamennyit a műformálás hiányaiból s szerezhetnek néhány feledhetetlen pillanatot – de nem többet. Mindebből következik az is, hogy hitelesség és hatás kérdésében nem a dokumentarizmus és a fikció között kell választanunk, hanem egy újfajta sematizmus alkotáslélektani és szemléleti okait kell megtalálni, jelentkezzenek azok akár filmszociográfiákban, akár hagyományos mozi-drámában, akár szürrealista vízióban.
Mennyit tudhat az alig tájékozott ember a szövőgyárról, mielőtt Erdőss Pál filmjét megnézi? Annyit mindenképpen, hogy nők tömege dolgozik benne nehéz fizikai munkát végezve, tűrhetetlen zajban, súlyos normafeltételek közt hajszoltan, három műszakban, kevés fizetésért. Mennyit tudhat a munkásszállásról? Hogy nem szolgál otthonul, s bár lakói igyekeznek berendezkedni benne, vezetői pedig „kulturális programokat is biztosítanak”, az egyetlen menedék, ha a lányok férjhez mennek. Mennyit a lányanyákról? Hogy előítéletek veszik körül őket, s hogy maguknak társat, gyermeküknek apát kívánnak... S mennyit fog tudni mindezekről a moziból kijövet? Semmivel sem többet. Nem kap új információt sem a körülményekről, a gazdasági-szociális feltételekről, sem a személyiség alakulásáról, torzulásáról vagy fejlődéséről. A gondosan és átlátszóan kerekre zárt történetben (a szüleitől megtagadott, nevelőszülőknél felnőtt lány maga is „elhagyja” magzatát, majd nevelőszülő lesz) igen szokványos fordulatok követik egymást. És itt nem az élet hibáztatható, amely valóban szokványos fordulatok özönét produkálja, hanem a stáb, amely meg sem kísérelte ezeket a maga módján saját(os) közelítésben megérzékíteni.
A lányt elcsábítják és elhagyják: ha nem telne némi kedvünk a csábító kamasz harmatos játékában, unalmunk aligha lenne leküzdhető. A lány presszóban szórakozik: sztereotip részegek színesítik a couleur locale-t. A lány jégkorongmeccsen: a szokásos fradista-szakadtak kulisszája, meglepő, hogy Kalap, a tülökhangú perecárus, aki nagy karriert futott be az új magyar filmek valóságszagú jeleneteiben, most nem tűnik föl. A lány gazdag parasztoknál: természetesen kétszintes, nagy ház – alacsony gondolatok. A lány újgazdagéknál: úgy látszik, motívumnak még mindig elég a szobai bárpult és a Martini.
A néző őszintén sajnálja, hogy miközben a testi-lelki nyomorúság újraszületését kellene figyelnie a vásznon, hosszú percekig nem a film témája foglalkoztatja, hanem a feldolgozás gyarlósága. Ami a látvány mögött van, sírnivaló, ami látható, inkább csak feszengető. Amikor pedig a végkifejlet, az örökbefogadás kimódolt históriája egy melodráma automatizmusa szerint zajlik, a néző bosszankodik. Persze”kettős tudata” ekkor is működik. Tudomásul veszi, hogy nem képes átadni magát a filmnek, ugyanakkor tisztában van azzal, mennyi hasonló (!) tragédiával körülvéve él úgy egyébként. Ez a helyzet, amikor nem a műalkotás ébreszti rá lelkiismeretünket életbeni adósságainkra, hanem a lelkiismeret visz rá arra, hogy végignézzük (végigolvassuk stb.) az e célból készült művet.
A „néhány nagy pillanat” most is fölvillan. Ennyi civil szereplő között a véletlenek és a gyors filmes reflexek szerencsés összetalálkozásából születhetnek élményszámba menő mozzanatok. Ezek azonban alig irányíthatók, s nem „hajlandók” éppen a legfontosabb dramaturgiai pontokon felbukkanni.
Ilyen szerencsés lelet például a városi folklór furcsa terméke, amelynek kezdő sora (Tegnapelőtt hánytam) bizonyára megrökönyödött nevetésre ingerli most azt a kedves olvasót, aki a filmet még nem látta. Aki viszont már ismeri, nem tagadhatja, hogy ez a helyzetdal hitelesen, kegyetlen öngúnnyal inkább kifejezte egy réteg hangulatát, mint a film egy másik jelenetében szerepeltetett cukros-nevezetes country-együttes produkciója, amely az „egyszerű vidékiek” nevében szólt, s amelyet néhány kíméletlenül pontos közelkép tett emlékezetessé.
Még sokáig visszhangozhat bennünk egyetlen szó is: „Bátran”. Az abortusz-bizottság ridegfehér-köpenyes, fölösszámú párkáinak egyike vetette oda az elébük járuló lánynak, s e szó hanglejtésében nem a biztatás lakozott, hanem valamiféle kioktatás: „Ha volt bátorságod összefeküdni valakivel, akkor itt ne játszd meg a félénk illedelmest!”
Folytatható lenne ez a sor, de – a film készítőinek szándékát tekintve – nincs jelentősége, ők egy publicisztikus vázlat köré meglehetősen széles társadalmi tablót szerettek volna készíteni, valóságföltáró művet. Ám a valóság föltárásának programját leképezni, vagy a föltárás nyomán birtokba vett valóságrészletet kivetíteni – két különböző szintű vállalkozás. A fölfedezés puszta gesztusa pedig nem ismételhető, mert hitele és hatása vész.
Meglehet, a stúdió tervei közt ott várakozik a téma egy újabb változata, például egy fővárosba került vidéki diákról, aki gyilkossá lesz. Mondjuk, fejszével megöl egy uzsorás öregasszonyt, aztán föladja magát. Ha így lenne, őszinte szívvel arra kérném a forgatókönyvírót, az úgynevezett dokumentarista iskolánál régebbi hagyományokra is gondoljon, ha filmet ír belőle.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/03 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6641 |
