Hegedűs Zoltán
Azt hiszem, aligha van még filmrendező Robert Bressonon kívül, aki ilyen megszállott következetességgel szentelte volna minden művét, köztük nem egy remekművét – bármit mondjon is a részvétlen kritika – a lelki szenvedés, s nem egyszer a testi gyötrelem ábrázolásának (Jeanne d’Arc pere, Mouchette, Lancelot du lac). Annyi visszautasítás, értetlenség, közöny ellenére! Azzal a keresztényi gondolattal, hogy enyhítheti a kifogyhatatlan szenvedést, mely hivő és hitetlen leiekre egyaránt nehezedik.
Az Egy halálraítélt megszökött korai Bresson-mű, de már a kiérlelt bressoni formalátással, stílussal; azzal a komor, puritán képi világgal, mely megidézhető egy csupasz falú börtöncellában egy küblivel, egy szalmazsákkal, bevérzett inggel, s olyan fegyelmezett natúrszereplőkkel, akik a – leszűkített kameraállásban – amúgyis csak sejthetők, csak megnyíló ajtóréseken, lépcsőfordulókon érzékelhetők, de a beszűrődő, fenyegető zajokkal, ijesztő hangokkal állandóan jelenlevő környezeti hatásokat nem lereagálják, hanem a rettegésig, az idegbomlásig élik, olyan atmoszférát teremtve, melyben a legképtelenebb gondolat is megvalósíthatónak tűnhet, így Fontaine hadnagy szökési terve. Színhely: Lyon, 1943, a hírhedt emlékű náci börtön. De ez a Belmondo-, és Delon-féle kalandokat invokáló helyszín és terv Bressonnál minden mást szülhet, csak „kalandot” nem. Vagy ha azt, létbeli kalandot, az igazit, melynek minden percében halálra készen dolgozik az ész és a lélek a terv megvalósulásán. Egyszerűen, magától értetődőn, mint egy kézműves műhelyben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/10 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6632 |
