Szilágyi János
Hirdess meg egy témakört, szólítsd fel az embereket, hogy írják meg az ezzel kapcsolatos véleményüket, fogalmazzák meg kérdéseiket, majd e levelek birtokában keresd meg a téma vezető szakemberét, kinevezett funkcionáriusát, és készítsd fel őt a rá váró feladatra, ami nem más, mint hogy le kell ülnie a levélírókból felkért 66 ember elé, hogy azok immár személyesen is feltehessék kérdéseiket. Ennek a több, mint félszáz embernek ahhoz is joga van, hogy bizonyos válaszok elhangzása után, külön felszólításra egy ügyes szerkezet segítségével jelezhesse, hogy egyetért-e vagy sem, a mindig magas beosztású vendég érveivel, kijelentéseivel, válaszaival. Ha mindezt megtetted, egy tévéműsor gazdája lettél. A műsor címe: Hatvanhat.
Bán János a másfél-két havonta jelentkező sorozat műsorvezető-szerkesztője az Eötvös Loránd Tudományegyetem újságírószakán, illetve a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem külkereskedelmi szakán szerzett diplomát. Tanulmányai elvégzése után a Rádió munkatársa lett. 1962-ben került a Televízióhoz. A Televízió első moszkvai tudósítója volt. Jelenleg főmunkatárs.
– Lehet, hogy szerénytelen válaszra kényszerítem. Milyen műsornak tartja a Hatvanhatot?
– Ez a műsor – egy – a többi televíziós sorozat közül. Formailag, főleg az induláskor magára hívta a figyelmet. A Kedves Néző mindig, minden új formai megoldást szívesen fogad, néha talán túl is értékel, ezért is kellene az új „köntössel” jobban élni, mert ez a tartalmi „befogadást” is hatékonyabbá teszi. A tartalomra vonatkozó „szerénytelen” válaszom: a célunk az első perctől az volt, hogy minél demokratikusabb légkörben, minél több közérdekű információt adni, és gondolatot cserélni.
– Régebbi műsoraiból is tudna említeni néhányat, amelyekkel hasonlóan elégedett volt?
– Nem mondtam azt, hogy ezzel a műsorral elégedett vagyok, mert a Hatvanhat is, mint általában a sorozat-műsoraink, a közönség megítélése szerint érnek be, illetve élnek meg. De, a kérdésre válaszolva szívesen mondok címeket, de attól félek azt kérdezi majd, hogy „ezek mik voltak...?” A sokféle riport, helyszíni közvetítés, élőadás mellett mindig vonzottak a „réteg-műsorok”. Ha lehet így mondani, tovább-gondolkodásra ösztönző, intellektuális műsorokat készíteni. Olyan műsorokat készíteni, amelyeket nem baj, ha kevesen néznek, de akik megtekintik, azoknak lehet valamit mondani. A különböző kísérletek közül utólag sem szégyellem például a Párbeszéd a filmszalaggal vagy a Vezetők klubja című műsorokat.
– Ijesztően pontos volt a jóslata, hisz valóban kénytelen vagyok megkérdezni: ezek mik voltak?
– A Párbeszéd a filmszalaggal 10– 15 perces publicisztikai műsor, ha időm engedi, manapság is csinálom. Ez alapjában rádiókommentár, azzal a különbséggel, hogy bizonyos dramaturgiai pontokon egy-egy filmrészlet segítségével az adott gondolatkörről a különböző véleményeket ütköztetjük. A Vezetők klubja pedig egy második csatornás műsor volt, általában akkor ment, amikor az elsőn valami jó filmet adtak.
– Értem. Így akarta megkímélni a nem intellektuális beállítottságú nézőket ettől a műsortól.
– Nem. Egyébként a „nem intellektuális beállítottságú” néző helyett inkább azt kellene feltételezni, hogy: a nem szakmai beállítottságú nézőket akartuk, ahogy ön mondta „megkímélni” a műsor kényszerétől. Abból indultunk ki, hogy csak az nézze meg, akit érdekel, akit érdekelhet a műsor. Tehát senki ne mondhassa később, hogy olyan műsort kellett megtekintenie, amire nem kíváncsi, ami egyáltalán nem érdekli. Aki mondjuk a Vezetők klubjáéit otthagyott egy krimit, az valószínűleg az adott téma iránt érdeklődő néző volt, s számára jelenthetett valamit a műsor. Az ilyen „két-csatornás” országban a nézői kiszolgáltatottságot is illik figyelembe venni.
– Mindez már a múlté. Most minden bizonnyal az első programon sugárzott Hatvanhat foglalkoztatja a leginkább. Mikor volt az első adás?
– Két éve. Már a tizenhatodik adásnál tartunk.
– Akkor ez tizenhat vendég. Mindegyik az ön választottja volt, vagy akadt olyan is, akit „kineveztek”?
– Soha senkit nem kényszerítettek a műsorra. Mindig a téma határozta meg, hogy kit kértünk fel, de ezen belül nagyon sokat számít a televíziós újságírói munka. Ennek ellenére, főleg kezdetben, elég nehéz dolgunk volt. Külön öröm, hogy a műsor elején néhányan vállalták az úttörő szerepét, amiért most is hálás vagyok nekik.
– Miért kell hálálkodni egy vezetőnek, mert kiáll a nyilvánosság elé? Ez hozzátartozik a munkájához, nem?
– Senki nem szeret bizonytalan dolgokba belemenni. És akiket először igyekeztem rávenni erre a szereplésre, borzasztóan aggódtak amiatt, hogy őket le lehet szavazni. Ott ül 66 ember, és egy ország előtt azt mondhatja nekik, hogy nem. Egy államtitkárnak, egy miniszterhelyettesnek, egy elnöknek...
– Meg tudom érteni őket, ehhez itt nincsenek hozzászokva. Hogyan sikerült mégis eloszlatni félelmüket?
– Érvekkel. Azt hiszem, amikor „rázós kérdésekről” beszélünk, kritikai anyagok hangzanak el, amikor a Hatvanhatban leszavaznak valakit, az nem azt jelenti, hogy a felelős vezetőt „lejáratják”, hanem sokkal inkább azt, hogy: a rossz gyakorlatot kell megváltoztatni. Ezért fontos jó-előre a vendégekkel megértetni, hogy nem őket szavazzák le, hanem azt, ami rossz. Senki nem ellenük szavaz, hanem az adott ügy jobbító szándékának hitével nyomják meg az emberek a gombot. Akkor jó, ha a tévénéző otthonában hasonlóan „szavaz”. A meghívott levélírók negatív szavazatukkal és nyílt érvelésükkel legfeljebb a türelmetlenségüket fejezik ki, sürgetnek valamit. S ez a műsor értelme.
– Es ezek a szép szavak megnyugtatták a kiválasztott vendégeket, vagy voltak, akik ennek ellenére sem vállalták a nyilvános szereplést?
– A „szép szavak”, hogy önt idézzem, nagyon sokszor igazak is. Akkor jó, ha egymást vonzzák és nem kizárják. Minden műsorkészítő nyilván erre törekszik. De a kérdésére válaszolva azt is meg kell mondanom, hogy „ennek ellenére” is voltak, akik nem vállalták a nyilvános szereplést. Nem is kevesen.
– Milyen indokokkal utasították vissza a meghívást ?
– Vannak sztereotip válaszok: „Ez a kérdés most nem aktuális. A Minisztertanács nemsokára ezt a témát tűzi napirendre, addig úgyse tudnék mit mondani. Nem hiszem, hogy ebben én vagyok a legilletékesebb.” E mondatok mögött leggyakrabban a félelem húzódik meg, hogy az ilyen közszereplés után esetleg több ellenséget, mint barátot szerezhetnek. Néhány vezetőnél találkozni lehet azzal a szemlélettel is, hogy csak semmi feltűnés, semmi szereplés, semmi villogás, semmi „bohóckodás”, mert ezt az ő körei nem veszik jónéven. Akadnak, akik az érvelés súlyát összetévesztik a beosztás fontosságával. Sokan a szakma „krémjének” megvetésétől tartanak, ha túlzottan leegyszerűsítik az érvelésüket. Márpedig ez a műsor a nagyközönségnek, a 60 forintos nézőnek készül. S inkább egy ember sértődjön meg, mint egy millió... Talán ez a legnehezebb, hogy mit szól hozzá a szűk környezet, holott éppen a nagyközönség a lényeg.
– Egyesek tehát környezetük várható ítéletétől tartva nem merik vállalni a szereplést, nem hajlandóak szembesülni a köz véleményével. Mit tesz ilyenkor? Igyekszik rábeszélni, meggyőzni őket, vagy éppen könyörög nekik?
– Nagyon fontosnak tartom aláhúzni, amit mondott, hogy: „egyesek”, mert szerencsére ezzel a mentalitással ritkán találkozunk, de, ha ilyen megesik, könyörögni akkor sem szabad. Ha valaki nem akarja megérteni, hogy az ország legnépesebb „fejtágítóját” tarthatná meg, akkor úgyis felesleges bármilyen érvelés, győzködés. Aki szereti a szakmáját, főleg, ha az emberekkel, politikával összefügg, akkor feltételezem, szívesen beszél is róla. S kevés olyan alkalom adódik, hogy egy órán keresztül beszélhessen, vitatkozhasson, megmérettessen ennyi ember előtt. Vannak országok, ahol ex-politikusok és vezetők súlyos összegeket fizetnek ki, hogy kamera elé kerülhessenek. Ez a másik véglet. Egyébként azok közül, akik vállalták a közszereplést, többen még népszerűbbek lettek, szimpatikusabbá váltak, s ezzel az ügy is, amit képviseltek. Mert ez a lényeg: a közös dolgaink – közös megvitatása.
– A többi szereplővel, a Hatvanhat szavazóival is sok a gond?
– Elnézést, de általában a vendégeimmel – mint mondtam – nincs gond. Ha a levélírókat statisztikailag nézzük, akkor egy ember átlagosan 50 kilométer.
– Ezt nem értem.
– A téma meghirdetése után többszáz levél érkezik hozzánk. Ezeket a leveleket különböző szempontok szerint megszűrjük. Igyekszünk különböző iskolai végzettségű, idősebb és fiatalabb embereket, más-más típusú településeken élőket összeválogatni. A szűrőn így fennakad 100–120 levél, és akkor ezek íróit esténként, hétvégeken, amikor feltételezzük, hogy otthon lehetnek, személyesen fölkeressük. Ehhez kell sok-sok kilométert autózni.
– Miért kell az embereket személyesen zaklatni? Sokkal egyszerűbb és olcsóbb volna néhány sorban értesíteni őket, hogy fáradjanak be a stúdióba.
– Örülünk annak, hogy levélíróink eddig még nem vették „zaklatásnak”, ahogy ön feltételesen minősítette a látogatásunkat, pedig igen sok családhoz előzetes bejelentés nélkül bekopogtattunk már. De, hogy e kérdésére válaszoljak, elsősorban azért fontos „körbefutni” a levélírókat, hogy a szó nemes értelmében megismerjük őket. Mert arra is gondolni kell, hogy milyen az illető külleme, és tud-e jól beszélni. Mindez egy levél alapján megállapíthatatlan. És különben is... Nagyszerű érzés... Csodálatos, hogy az ember az ország bármelyik lakásába ismeretlen-ismerősként bekopoghat.
– Ez az élmény valóban keveseknek adatik meg, legföljebb a postásoknak, meg a gázszámlásoknak, csakhogy ők nem vizsgálják az ajtót nyitó fizimiskáját, s azt sem firtatják, hogy az illető raccsol-e. Ön pedig ezt teszi. Így hát a stúdióba egy válogatott, pontosabban egy kiválogatott csapat kerül.
– A postások és a gázszámlások, sajnos, mint mindenki tudja, ma már nem kopogtatnak be a lakásokba, hanem bedobják a postaládába a levelet, leolvassák, anélkül, hogy tudnánk, ki és mikor a gázórát; dehát nem ez az egyetlen, amivel az Ön kérdését felvezető „kommentárban” vitára késztet. Van ennél fontosabb is. A „kiválogatott csapat” megint minősítő. Azonban, ha azt mondta volna, hogy válogatott csapat, azt vállalom, a kiválogatást nem!... Nekünk nincsenek olyan szempontjaink, hogy az illető párttag-e vagy sem, és mióta tagja a szakszervezetnek, mi a beosztása és hol dolgozik. Nekünk az a fontos, hogy aki végülis elfogadja a meghívásunkat és a szavazógéphez ül, vitatkozó típus legyen, és közérdekű kérdéseket képviseljen.
– Mit ért közérdekű kérdésen?
– Ami sok embert érint és érdekel. Ha például ön kimegy a piacra és egymás mellett lát egy Zöldért pavilont meg egy maszek üzletet, mit hasonlít össze először? Az árakat, s csak utána az árut, nem?... Eddig magánvélemény, de ha már többen így nézik, nota bene, ha legtöbben így nézik, értékelik és véleményt is mondanak erről, akkor ez már közérdekű kérdés. Mégha úgy tűnik, hogy csupán ön fogalmazta meg, akkor is...
– Hogy jobban értse. Attól, hogy egy problémát sok ember előtt tárgyalunk meg, attól az még nem közérdekű kérdés. Ilyen átalakítható „magán” kérdései mindenkinek vannak, mi szükség hát erre a pepecselő kiválogatósdira?
– Ha sok ember fogalmazza meg ugyanazt a kérdést, akkor az közérdekű rangra emelkedik.
– Es a 66 ember olyan sok?
– Azért ül éppen ennyi ember a széksorokban, mert a szavazógép maximum 80 személy véleményét tudja feldolgozni, és legalább a technikában biztosra akartunk menni, mert a hibalehetőség mindig fennáll. Aztán mindenképp szerettük volna, ha félszáznál többen vesznek részt a műsorban, és az is elhatározott szándék volt, hogy dupla számjegy szerepeljen a címben, azaz 33, 44 vagy 55 és így, tovább, mert annak dallama van. Így alakult ki aztán a végleges szám.
– A résztvevők kapnak pénzt a szereplésükért?
– Nem. Igazából úgysem tudnánk megfizetni őket, de különben is... Ha volna erre pénzünk, akkor sem tennénk, mert az lenne ± visszhangja, hogy lefizettük őket. Így is sokan gyanúsítanak bennünket azzal, hogy statisztákat hívunk be. A Kedves Néző gyakran azt sem hiszi el, amit lát.
– A Kedves Néző erről nem tehet. A Kedves Néző nincs hozzászokva a tévé képernyőjén folyó nyílt vitákhoz, kemény összecsapásokhoz, valamelyik fél vereségéhez. Ilyet ebben a műsorban sem láthat. Már csak azért sem, mert önnek ezzel az alapos válogatással éppen az a célja, hogy a meghívottak segítségével a saját malmára hajtsa a vizet, vagyis az ön elképzeléseit támogassák, így hát végülis ezek az emberek olyan statiszták, akiket nem fizetnek meg, és ennek fejében nem egy megadott szöveget kell mondaniok, hanem a „jeleneten” belül rögtönözhetnek, ha kedvük tartja.
– Ha valakivel interjút készítünk, elnézést, hogy erősebben fogalmazok, akkor arra felkészülünk. Ugyanis, sajnos, Önnek több megállapításával (a tények kedvéért) vitába kell szállni... Azt mondja, hogy ebben a műsorban sem láthat a Néző kemény összecsapást, nyílt vitát, valamelyik fél vereségét... Ez egyszerűen nem igaz. A vita a műsor tartópillére, sőt, egyre nehezebb sokszor kézbentartani a közönséget, ha elszabadul az indulat, sőt, néha vereség is van. Nem csupán lehet, de a gyakorlat bebizonyította, hogy ahol az érvrendszer nem volt megfelelő, kegyetlenül leszavazták a vendéget. Enélkül értelmetlenné, sematikussá válna minden. Továbbá a „magam malmára” akkor hajtom a vizet, ha a műsor közérdekű kérdéseket tárgyal, vitat meg. Ha Ön is így gondolta a minősítést, akkor vállalom... A félremagyarázott statisztaelmélete pedig egyszerűen vádaskodás. Hogyan beszélhetnénk akármilyen értelemben is statisztákról, mikor épp az a célunk, hogy olyanokat találjunk, akiknek az adott témakörben önálló véleményük van, aminek hangot is akarnak adni. Ezért ebben a műsorban sokkal több a bírálat, mint a dicséret, hisz aki ír nekünk, nem azért teszi, mert egyetért a levegő szennyezésével, valamennyi vámrendelettel, az áruellátással, és még sorolhatnám. Tehát nem dicshimnuszokat zengő kórust toborzunk össze adásról adásra, hanem olyan embereket, akik hajlandók arról és úgy beszélni, amiről és ahogyan a mindennapi életben szoktak. Akkor igazán jó a műsor, ha a kamerákról megfeledkeznek a vendégek, ha közbekiabálnak, ha alig lehet rendet tartani.
– Jó. A meghívottak elmondhatják a véleményüket, de vajon a fővendég is megengedheti-e magának azt a luxust, hogy a saját véleményét közölje, ne pedig mindenáron az általa képviselt terület érdekeit védje?
– Nem azt mondom, hogy tilos magánvéleményt közölni, de az előkészítésnél igyekszem lebeszélni a vendégeimet erről.
– Mire készíti fel őket?
– Hogy próbálják a téma legfontosabb kérdéseit a felszínre hozni. Egyébként ezeket is hirdetjük meg főbb kapaszkodóként. Előfordult már, hogy rossz irányba indultunk el, ugyanis a levelekből kiderült, hogy az embereket nem az érdekli elsősorban, amit mi abban az ügyben kiemelkedőnek tekintettünk. Olyan témák jöttek be nem is egyszer, amire nem gondoltunk. Ilyenkor módosítottunk eredeti elképzelésünkön.
– Önnek mi a feladata ebben a felállásban?
– Én vagyok a krupié, aki osztogatja a lapokat. Ezzel kapcsolatban óriási vitáim vannak itt házon belül a barátaimmal. Van, aki azt mondja, hogy többet kellene magamra vállalnom, nekem is véleményt kellene nyilvánítanom. Mások azt állítják, hogy ez is sok, amit csinálok. Különösen a legszűkebb csapattal, Eck T. Imre rendezővel és Gyulai Gusztáv szerkesztőtársammal, minden műsort utólag „kivesézünk” és az ilyen őszinte, baráti kritika nagyon fontos. A televíziózás mindig csapatmunka, téved az, aki azt vallja-mondja, hogy: egymaga képes mindent megoldani. Még akkor is, ha a képernyőn ő jelenik meg.
– Önnek is, akár az otthonülő nézőnek újdonság, amit ott hall?
– Attól függ, kire gondol...?! A tapasztalat az hogy, a műsor vendégének érvelése határozza meg a jelenlevők kérdéseit, vitáját. Ezért legtöbbször a Kedves Néző-képviselő nem is azt a kérdést teszi fel, amit a levélben leírt, hanem éppen azt, amit ott és akkor az előadó kiváltott belőle... A szavazás, a vita ezért előre soha ki nem számítható. Sőt! Mindig is vallottam, hogy ezt a műsort nem mi, hanem a jelenlevők szerkesztik azzal, amit és ahogyan képviselnek, ami érdekli őket... Ennek ellenére nagyon fontos felkészülni a műsorra az adott témakörből, különben a vendéggel szemben nem lennének szakmai ellenérveink. Nem árt, ha a tévében szereplő felelős vezető nem csupán a közönségtől, hanem a műsorvezetőtől is tart. De ehhez minden alkalommal bele kell ásnia magát az embernek abba, amiről beszél és beszéltet.
– Beszéljünk a szavazásról. Ez a ceremónia mi célt szolgál? Levezeti a meghívottak indulatait, tanul belőle a vendég, a demokratizmust szemmel láthatóvá teszi, vagy az egész az ön játékszere csupán?
– Semmiképpen nem nevezném „ceremóniának”, Önnel ellentétben, mert az éppen túlhajtott udvariaskodást jelent, s ennek az ellenkezője, mint arról már többféle megközelítésből beszéltünk, a műsor eredeti elképzelése. Ha nem is mindig sikerült ezt megvalósítani, a ceremóniát viszont mindig kikerültük... Továbbá, ha ön azt feltételezi, hogy a szavazás levezeti a meghívottak indulatát, akkor megint más vágányon halad a beszélgetésünk, mert mi azt szeretnénk, ha inkább „felpaprikázná” a jelenlevőket. Hiszen ezzel, csakis ezzel teheti, ahogy Ön mondta: „láthatóvá a demokratizmust”, s ebből ered az is, magától értetődően, hogy: mindezek összegezéseként a szavazás sem lehet „játékszer”. Elnézést, hogy a kérdéseire is sorra-rendre visszatérek, dehát azok legalább olyan lényegesek, mint az érdeklődése... Mindenképpen olyan műsort szerettünk volna kitalálni, ami közönség előtt játszódik. Ez nagyon fontos motívum. Másként viselkedik mindenki, ha olyan közönség előtt beszél, aki leszavazhatja, de ami ennél is fontosabb, aki visszabeszélhet neki, aki nem ért vele egyet, aki vitatkozik. Ráadásul kamerák előtt. Egyik kedves barátom említette, hogy az Oktatási Központban látott egy érdekes szavazógépet. Amikor megnéztük, megszületett azonnal a műsor ötlete... Az alapképlet pofonegyszerű. Amikor otthon a tévét nézzük, magunkban minősítünk, hogy egyetértünk-e az elhangzottakkal vagy nem... Ez a szavazás nagyjából egybeesik a nagyközönség értékítéletével. De amikor tévét nézünk, megjegyzéseket is teszünk. Ez a másik kör a műsorban, amikor véleményt lehet nyilvánítani és az elhangzottakkal vitatkozni. Úgy is lehetne mondani: a Hatvanhatban a közönség „visszabeszél”. A szavazás a forma, a vita a tartalom!
– Többször kifejezetten hangsúlyozta, hogy ez a műsor milyen nyílt, milyen őszinte, milyen felforrósodott levegője van. Vagy néha túl forró, azért nem élő adás?
– Apró módosításra kérem, tessék mindezt feltételesen megfogalmazni és akkor tökéletesen egyetértünk. Szeretnénk ugyanis, mint minden televíziós, „nyílt, őszinte, felforrósodott levegőjű” műsort készíteni, de nagyképűség lenne kijelenteni, hogy ez általánosítható a sorozatra. De a kis kitérő után, be kell vallani, vártam ezt a kérdést. Ebben a kérdésben ugyanis az bújik meg, pontosabban az bújhat meg – mert nem először hangzik el –, hogy a Hatvanhat demokratizmusa kozmetikázott. Nem innen kell kiindulni, mert akkor ismét feltételezem, hogy mindketten más műsorról beszélünk.
– Örülnék, ha a kérdésre válaszolna. Miért nem élő adás a Hatvanhat?
– Ennek több oka van. Az egyik, hogy a műsor este kilenc körül kezdődik, és a vidéki résztvevőknek szállást kellene biztosítani az adás után. A másik, hogy ki is kellene kérni őket a munkából, mert másnap nem tudnának beérni a munkahelyükre. A harmadik pedig a számítógép megbízhatatlansága. Ma már nem, de kezdetben rengeteg bajunk volt a géppel. Hibás eredményeket közölt, le kellett állnunk. Ez élő adásban a lényegről terelné el a figyelmet. Egyébként a műsor úgynevezett késleltetett élő adás, mert mindig szombaton vesszük fel, amikor a Rádióújságban már megjelent a róla szóló részletes program. Egyébként megszállottan az élő adás híve vagyok és nagyon sajnálom, hogy ez ennyire háttérbe szorult...
– Véleménye szerint a Hatvanhat ifjú, középkorú, öregedő vagy közvetlenül a halála előtt álló műsor?
– Szerintem most tart ott a műsor, ahol az elején kellett volna. Kialakult a stílusa, a behívottak már nemcsak a vendéggel, hanem egymással is vitatkoznak, és természetesnek veszik, hogy a vendég érveit el lehet utasítani. Egyszóval a műsor valahol az élete közepén tart. De ha sikerül ennél jobbat kitalálni, azonnal váltunk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/10 58-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6630 |
