Greskovits Béla
1979. Újból nulla évet ír Németországi. Bizonyos értelemben alighanem igen. Jóllehet, már felszedték a középületeket terrorista támadás ellen védelmező szögesdrótot. Eltűntek a körözőplakátok is, melyeken az elfogott RAF-kommandótagok fényképét keresztező, szaporodó ikszek a rend lassú diadalmaskodását jelezték. A jogállam lerendezte az 1977 őszén gonosz grimaszba rándult vonásait. A jóléti gazdaság tartópilléreit pedig meg sem igen remegtette a Baader–Meinhof-csoport akcióit követő társadalmi robbanás.
Egyes németek, mint a terrorista Marianne Klein nővére, Juliane is, mégis katasztrófa emlékét őrző romvidéken bolyonganak. Szertefoszló vágyaik és reményeik ködében, elveik, eszményeik roncstelepre került darabjai között. Ólomlábakon vánszorgó, ólomnehéz idő sorjáztat nulla évre nulla évet életükben. Róluk szól Margarethe von Trotta érzékeny Ólomidője. A filmbeli testvérpár megformálásához Gudrun Ensslin, a Baader–Meinhof-csoport egyik vezéregyénisége és nővére, Christiane Ensslin szolgált mintául. Bonyolult film az Ólomidő. Különös pszichológiai fejlődésúton követi végig főszereplőjét, a feminista újságírót, és különös útra téríti a filmnézőt. Hisz ne tagadjuk, visszahőkölünk a film rendjében logikusan hangzó végkövetkeztetéstől, melyet Juliane fogalmaz meg, amikor a záró képsorban nyugodt hangon inti az anyja arcképét darabokra szaggató Jant, Marianne kisfiát: Anyád rendkívüli nő volt! Kegyeletre méltónak minősít egy terroristát, akinek személye a vakon vagdalkozó politikai rögtönítélkezés viszolyogtató képzetét idézi tudatunkba. Zavarbaejtő a lehetőség, hogy csapdába csalt az Ólomidő, hogy a Juliane mellett ébresztett rokonszenv orvén rossz ügy iránt kelt megértést bennünk. Nyomozásra kényszerülünk, visszafelé a filmben: mi magyarázza Juliane utolsó mondatait? És mi indokolja, hogy ez a józan, gondolkodó nő, pályáját és kapcsolatait feláldozván éveket szánjon arra, hogy a külvilág, de legalábbis saját maga előtt visszaállítsa Marianne „elveszett tisztességét”?
A húga politikai nézeteinek, tetteinek szóló, rejtett szimpátia talán? Terroristabarát lenne Juliane? Nem, ezt aligha hihetjük. Az Ólomidő legfeszültebb pillanatainak hátterét éppen a két nővér éles politikai nézetkülönbsége adja. Üljenek bár egy múzeumi presszó asztalkájánál, vagy a szavaikat jegyzetelő, hallgatag hatóságiak körében a börtön beszélőszobájában, újra meg újra fojtott, majd hangos vitában, vádaskodásban robban ki kettejük ellentéte. Végül pedig Marianne-nak nővére arcán csattanó pofonjában, melyet kaján elégtétellel kísér a figyelő őrszemélyzet: faljátok csak föl egymást!
A közvetlen politikai rokonszenvre alapító magyarázattal nem sokra megyünk. Többre jutunk-e vajon, ha a mindent megbocsátó testvéri szeretetben keressük Juliane magatartásának indítékait? Trotta kétségkívül szép, visszafogottan bensőséges képekben szól a nővérek szoros érzelmi kötődéséről, apjuk szigorát enyhítő gyermekkori véd- és dacszövetségükről, a fölt bőröző tejeskávé, a vékonyka lábakon ráncokba gyűrődő koszos kis harisnyák, a gyermeki és kamaszkori versengés közösen átélt élményeiről. A szeretet, ha tetszik, mindent érthetővé tesz. Ha tetszik, önmagában semmit sem! Mert Juliánét nem szentimentális vagy feltétel nélküli érzelmekre képes nőként ismerteti meg az Ólomidő. Tudjuk róla, hogy munkája, választott életmódja miatt mondott le arról, hogy saját gyermeke legyen. Eleinte gondolkodás nélkül utasítja el azt a lehetőséget is, hogy ő nevelje fel húga árván maradt fiát. Nem habozik tízéves együttélés után ajtót mutatni a Mariannával való törődését megsokalló élettársának. Semmiképp nem ösztönlény tehát, sokkal inkább olyasvalaki, akinek személyiségéhez intellektuálisan kontrollált érzelmi élet tartozik. A Marianne iránt fokozatosan feltámadó, végül minden egyebet elsöprő szeretete rendkívüli lelkiállapot, mely maga is magyarázatot igényel.
Juliane szélsőséges érzelmei személyisége súlyos sérülésére utalnak. Arra, hogy a korábbi harmonikus létezését megalapozó, érzelmeit, indulatait kontrolláló életelvek alkalmatlanná váltak a Juliane és környezete közötti sajátságos szimbiózis fenntartására.
Juliane Klein korábbi kiegyensúlyozottsága a konszenzus társadalmában élő, konszenzusra képes ember életrevalóságát jutalmazta. Valódi jutalom volt, hiszen ez a környezet nem kényszerítette az autonómiára vágyó értelmiségit szolgai alávetettségbe, választott értékei állandó megtagadására. Csupáncsak kompromisszumra.
Ez pedig még egyfajta kívülállással is összefért.
Összefért a szülők vallásos-puritán életvezetésével szembehelyezkedő „vadházassággal” és gyermektelenséggel. Megfért a fogyasztói társadalom normáitól eltérő életvitellel. S végül összeegyeztethető volt a Szövetségi Köztársaság gyakorlati (és többségi) világnézetével ütköző szemléletmóddal: a bulvársajtó elleni tevékeny állásfoglalással, a női jogok melletti militáns kiállással.
Ám egy lényeges ponton Juliane is demonstrálni kényszerült, hogy partnere a társadalomnak: bizonyos toleranciával kellett viszonyulnia a nyugatnémet konszenzus alapvető létezési feltételéhez, a társadalmat megülő csendhez.
A csend az Ólomidő visszatérő motívuma, fontos kifejezőeszköze. A töprengő emlékezés hallgatag perceiben ismerjük meg az idősebb Klein nővért. Csendet ásító, néptelen utcán kopognak a nevelőotthon felé tartó Juliane és Jan léptei. Az irritáló, fészkelődésre ingerlő csend élményével sokkol a terroristák Juliane lakásán tett éjszakai látogatásának képsora. Trotta örökkévalóságnak tűnő percekig szuggerálja nézőibe az érintkezésre képtelenek szótlanságának feszültségét. Marianne egyszer cellája őrjítő némaságáról panaszkodik, melyben csak az orrlyukain átszűrődő lélegzet komponál monoton zenét. Utolsó, nővéréhez intézett szavai a hangszigetelő berendezés süketségébe hullanak.
A film érzékennyé tesz a csend árnyalataira. Fogékonnyá átvitt értelmezésekre is. S e pontos művészi munkával megteremtett, konkrét környezetben bomlik ki előttünk az Ólomidő társadalomrajzának háttere, a képzetes, a társadalmi csend világa. A német konszenzus furcsa csendje, mely az elhallgatás és agyonhallgatás csendje is, a társadalmi robbanásokat követő és izoláló némaság. Németország működőképes közállapota, melyben az idősebb németek gyanús tapintattal hallgatnak „német múltjukról” maguk előtt és gyermekeik előtt, mely nem csupán csendes, de csaknem „szagtalan” is, mert nem érződik benne az átmenekített pénzek gázszaga, a kruppacél lőporszaga, de a Vietnamban és másutt, a fejlődő világban német hadianyagoktól pusztuló emberek égésszaga sem. „Szaguk” – Walraff és mások riportjai szerint – csak a zsidóknak van még mindig, a balos érzelműeknek és újabban a török vendégmunkásoknak.
A Klein-nővérek ebben a hallgató Németországban nőttek fel. Gyermekkoruk világát pontosan írja le a Trotta által Hölderlin egy verséből kölcsönzött súlyos szó: Ólomidő. Az időnek ezt az élményét, eltérő személyiségüknek megfelelően mindketten más-más módon fogadták be. Marianne, egészen serdülőkoráig nyugalomként érzékelte csupán környezete csendjét. Makacs következetességgel kívül rekesztette tudatán a végletes hitét és a világ iránti bizalmát zavarba ejtő benyomásokat, s épp naivitása tette védtelenné, amikor túlságosan súlyos, egyszerre kikerülhetetlen és befogadhatatlan élményekkel szembesült: Auschwitz élő és holt múmiáival, a felelősséget egymásra hárítgató kápókkal és tisztekkel Resnais filmjében, napalmtól összeégett felnőtt- és gyermekarcokkal egy Vietnamról látott dokumentumfilmben és a szorongató, alig megválaszolható kérdéssel, mely elviselhetetlenné, fültépővé változtatta számára a csöndet: ki volt és ki a vétkes Németországban? A hitében és bizalmában megcsúfolt, szélsőségesen morális ember elvitathatatlan következetességű felelete Marianne válasza: mindenki, aki hallgatott és hallgat s elhallgatásával bűnökben részes, főbenjáróként pedig mindenki, aki elhallgattat. Mindenki tehát, aki a társadalmon belül marad, ennélfogva – így vagy úgy – elfogadja Németország bűneit is. Juliane a húgáétól különböző választ ad a benne is felmerülő kérdésre: ki a vétkes Németországban? Mindenki, aki feltétlenül azonosult, és azonosul, mindenki tehát, aki lemond a Németországban zajló történésektől való kritikus távolságtartás lehetőségéről. Juliane képes a bíráló különállásra, tapasztalatai serdülőkora óta ilyen életpályára edzik. Sartre-t olvas, amikor húga még csak lányregényeket, black jeans-t hord, amikor Marianne habos ruhácskákat; racionális kétkedéssel kezeli húga istenhitét, bizalmatlan gyanakvással tanárai személyét és múltját. Fiatal felnőttkorára szemlélete és egész életvitele olyan védekezőrendszert alakít ki, mely lehetővé teszi és morális méltósággal ruházza fel a „belülről való távolságtartást”.
A Marianne letartóztatását követő események éppen Juliane egyéniségének önvédelmi rendszerét roncsolják szét. A terroristabarátnak kikiáltott értelmiség körül egyre jobban megritkuló levegőben fulladozva, húga börtönélményeivel és saját maga börtönlátogatási tapasztalataival, majd Marianne és társai szégyenletes meggyilkolásának lehetőségével szembesülve, összeomlik Juliane Klein. Túl közelről mered rá államának rendőrarca, hogysem eldönthesse, álarc-e csupán vagy valódi ábrázat, s túlságosan súlyos a városi gerillák és a jogállam közötti tragikus párviadal okait, igazi indítékait és tényeit övező hallgatás, hogy ne kelljen azt hinnie: Németország csöndje már akkor is elviselhetetlen volt, amikor ő maga még nem vett róla tudomást. Egyszerre sokkolja az a keserű felismerés, hogy a Németországban megtörtént, történő és megtörténhető dolgok súlyához képest saját korábbi világnézete csak morális mércével mérve jószerivel súlytalan, kétes méltóságú „kulturált megrökönyödésre” képes, és az a körülmény, hogy Marianne indítékaiban súlyosabb és egyértelműbb útja még az övénél is járhatatlanabb.
Tudathasadásos, bénultságából alig eszmélő állapotában láttatja az emberi felelősségérzetet, a humánumot az Ólomidő. Egyszerre kétfajta, morálisan megalapozott értelmiségi magatartásformáról mond „halotti beszédet”: Marianne halott és kompromittált hitéről és Juliane csődöt mondott realizmusáról. Jogosult-e vajon a záróképekben felbukkanó tétova reménykedés? A remény a csöndet oldó nyugodt szavak erejében.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/10 23-24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6610 |
