Kovács István
– Az én nemzedékem számára a hatvanas évek első felében világra nyíló ablakot jelentett Lengyelország. Ablakot, amelyen önmagunkra is ráláthattunk. Másként, mint az ötvenes évek széthasadozott, véres üvegén át. S hogy a történelemben gyökerező érzelmeken túl gondolkodó módon kötődtünk Lengyelországhoz, abban meghatározó szerepe volt a lengyel filmnek. Így kínálkozó a kérdés: önnek, mint lengyelnek, mint lengyel filmesnek, mi a véleménye, milyen élményei vannak az ötvenes évek második felének lengyel filmjéről, az úgynevezett „lengyel film” megteremtésének folyamatáról?
– E folyamatban én is részt vettem. Igaz, „csak” nézőként, de meglehetősen aktív nézőként, lévén alapítója az első lengyel filmklubnak. Az egyenes beszéd hívei voltunk, s ezt filmklubunk neve is beszédesen, mintegy programként hirdette: Po prostu, vagyis – „egyenesen, egyszerűen”. A klub a hasonló nevű havilap mellett működött. E havilap munkatársi gárdájához annak idején olyan emberek is tartoztak, akik napjaink lengyel politikájában tevékenyen szerepet vállaltak. Elég, ha Urban, Passant vagy Rakowski nevét említem. A lap megszüntetése után a filmklub nevét átkereszteltük „Cikkcakkban”-TB, – (Zygzakiem).
Az 1956 után szervezett filmklubokban lehetőség nyílt arra, hogy megvitassuk az akkor támadt „új hullám” első filmjeit. Ezek a filmek rendkívüli hatással voltak rám, épp úgy, mint az egész filmszerető közönségre. Az emberek – hogy ne mondjak tömegeket – nem csupán szórakozni jártak a moziba, hanem tanulni. Gondolkodni tanulni – önmagukról, Lengyelországról, lengyelségükről, nemzeti sajátosságaikról, archetípusaikról – függetlenül attól, hogy azok pozitívak-e vagy negatívak. A jegyek, jellegek két pólusának erőtere a gondolkodás tere. És ennek a térnek a megteremtéséhez, tudatosításához a lengyel film komoly mértékben hozzájárult. S hogy ez az elképesztő zűrzavart okozó leegyszerűsítő kulturális szemlélet évei után mekkora jelentőséggel bírt, azt nem kell különösebben bizonygatnom...
– Önre, személy szerint kik voltak mégis hatással?
– Én mindig ahhoz az áramlathoz tartoztam, amely a fősodorral szemben, mintegy ellenzékben volt. A lengyel kulturális fősodort, több mint százötven éve a romantika jegyei határozzák meg. Ezzel szemben én a racionalista, hogy esztétikai kategóriával éljek: a klasszicista áramlat híve voltam és vagyok ma is. Így hozzám közelebb álltak Munk, vagy Has filmjei, mint Wajdáéi. Wajda alkotásai lenyűgöztek ugyan, de ezzel együtt fel is bosszantottak: idegesítettek. És hatásuk e kettőssége a mai napig nem változott.
– Azon túl, hogy filmklubvezető volt, milyen szálakkal kötődött a filmhez? Talán tanulmányai révén?
– Akkoriban, mint egyetemi hallgató, fizikát tanultam. De a lengyel fizikusnak – s ez hosszú évtizedes hagyomány – illő aktív szerepet vállalnia a kultúra területén. Ez alól én se vonhattam ki magamat. Ellenkezőleg, a kultúra iránti érdeklődésem erősebb volt a fizika irántinál is. A fizika előadásoknál és gyakorlatoknál jóval szorgosabban látogattam Aleksander Jackiewicz stúdiumát. Ez egy lazán körülhatárolható tárgy volt, keretét a film adta. Tehát mindaz szóba került, vita és gondolkodás tárgya volt, ami a filmmel kapcsolatban állt. Sőt, nemcsak a filmmel, hanem azon túl – a kultúrával. Az elszigeteltség éveinek szellemi lemaradását behozandó, elemző figyelemmel és kritikával fordultunk a nyugat-európai filmek, kulturális értékek felé. Ezek a foglalkozások több olyan emberrel összehoztak, akik később – beleértve a mát is – aktív szerepet játszottak a lengyel filmművészetben, kulturális életben. Az 1956-ot követő első évek tehát rendkívüli formáló, alakító erővel hatottak rám. E korszak emlékét a későbbi kevésbé dinamikus 20 esztendő se tudta elfásítani bennem.
– Az írás, mint mondják: bölcsészmánia. Fizikusként foglalkozott-e írással... ?
–...igen. Prózát, mindenek előtt forgatókönyveket írtam, de az újságírás is érdekelt... Vershez nem volt bátorságom. Talán azért, mert túlságosan szeretem a költészetet, s elegendő erőt sem éreztem ahhoz, hogy magamat a legkötöttebb, legfegyelmezettebb formában fejezzem ki. A színház viszont vonzott. Foglalkoztam vele. Mindennel egyszerre. Ezt egyetemi tanulmányaim sínylették meg. De csak látszólag. Ugyanis éppen a fizikával foglalkoztam legkevesebbet. Nem leltem benne örömet. Rá kellett jönnöm – igaz, elég későn –, hogy az anyag nem gyönyörködtet. Hogy csak az ember, az ember létezésének kérdései, dolgai képesek igazán magukkal ragadni, így nem csoda, hogy az alatt a négy év alatt, amíg fizikus diák voltam, inkább a fizikusokat szemléltem, mint az anyagot...
– Mikor került kapcsolatba a filmmel? Már nem mint néző, hanem az, aki a néző számára kifejez valamit?
– 1961-ben, négyéves amatőrfilmes múlt után kezdtem rendezői szakon tanulni. Egyetemi klubokban készített filmjeimmel díjakat nyertem... De ha életrajzomban a döntő fordulat idejét keresem, az talán a főiskolán töltött első két-három esztendő után következett be. Ekkorra szűntem meg „ígéretes tehetség” lenni, s mindaz, amit csináltam, rendre felháborította a felettes Bizottságot, így azzal az indokkal, hogy „megállt a fejlődésben”, ki akartak csapni a főiskoláról, s csak kegyelemből engedték meg, hogy évet ismételhessek.
– Csak ön állt meg, úgymond, a fejlődésben? És a diáktársai? Ők? Rájuk hogyan emlékezik?
– Társaim? Évfolyamtársaim, nemzedéktársaim – ma munkatársaim. S ezzel véleményt is mondtam róluk. Hogy neveket említsek: Krauze, Zebrowski, Kieslowskj...
– Ennek ellenére felteszem a szokványos kérdést. A szokványosan kényeset, ha tetszik; volt-e önök közt versengés? Az egészségesen, ösztönzőn kívül, jellemet kikezdő, áskálódó, féltékeny rivalizálás?
– Az ösztönökben bizonyára, a jó és rossz tulajdonságok, indulatok minden árnyalata működött. De minket annyira felháborított az, ahogyan az idősebb kollégáink megítéltek, elkönyveltek, beskatulyáztak bennünket... Annyira taszított a körükben uralkodó feudális viszony, eszméletlen versengés, féltékenység, az egymás iránti türelmetlenség, hogy nagyon-nagyon szerettünk volna egymással szemben másmilyenek lenni. Vagyis: tisztességesek. Később pedig, kikerülvén az idősebbek fonák hatása alól, a nehezedő társadalmi-történelmi körülmények tömörítettek bennünket egységfrontba. E pillanatban is, a lengyel filmvilág egy egészen különös, kivételes művésztársadalmat képez, amelyben ember embernek társa, megértő barátja... Ismerjük egymás gyengéit és meg tudunk egymásnak bocsájtani. Igaz, próbára tevő pillanatokban kellett helytállnunk, erkölcsből vizsgát tennünk. Nem egyszer próbáltak bennünket megosztani, egymásnak ugratni... Hol egyikünkről, hol másikunkról terjesztettek lélekmérgező, sunyi pletykákat, várva, hogy ez vagy az majd enged a sziszegő „csábításnak”, álarcos „bűbájolásnak”. De már túlságosan összekovácsolódtunk, erkölcsileg is, társadalmilag is. Bármerre járok a világban, beleértve Magyarországot is, úgy érzem, a filmesek másutt sokkal elszigeteltebbek, atomizáltabbak, kevésbé ismerik egymást. Nem éltető reflexük, hogy összejárjanak, közös dolgaikat meghányják-vessék, s ha kell, szentségeljenek is különvéleményük védelmében, de mindig szeretettel és megértéssel. Mi, a föntebb említettekkel együtt, heves vitákat folytatunk – esztétikai elveink, kifogásaink kapcsán –, akár durva szemrehányásokat is teszünk egymásnak... De mindezeken túl, mivel a lengyel filmvilágban kialakult egy erkölcsi értékrend, tudjuk, kire lehet számítani, s ha lehet, meddig a pontig; ki a gyengébb vagy erősebb; ki ingadozó, ki bátor; ki a túlságosan bátor, aki aztán megretten saját bátorságától. Mert azért különbözőek vagyunk, s mégis képesek egy sajátságos, ritka egységet alkotni. És ezt szépnek tartom, s remélem a jövőre is sikerül megőrizni...
– Tehát húsz év múltán is „ifjak” tudtak maradni, hogy ezúttal a lengyel romantika meghatározó kategóriájával éljek.
– Ebben az értelemben igen. De a körülmények is hozzásegítettek. Az ártalmas, káros körülmények...
– Mi volt az első nagyobb vállalkozása, játékfilmje?
– A Kristályszerkezet. (Nálunk Közjáték címmel vetítették. – A Szerk.) 1969-ben készítettem, harminc éves debütánsként. A film az 1968-as megrázkódtatás után született... Nagyon szomorú... Ma is időszerűnek tetszhet. Talán ez volt az első filmes bemutatkozás 1968 után.
– 1968 több filmjében is felvillan, rövidebb-hosszabb életre kel.
– Igen, a lengyel filmek közül az Illumináció az első, amelyben utalás történik az 1968-as lengyel válságra. De a Védőszínekben is szó van róla.
– A mögénk került pillanat, perc, óra, esztendő, évtized – múltunk, de részét képezi jelenünknek. Ezért sem lehet tőle elszakadni. A Ritka látogató című filmje is mintha sűrítve ezt bizonyítaná... az ember meghatározott a múltja által...
– Igen. Erről sohasem mulasztottam el beszélni. Különösen akkor fejtettem ki a vele kapcsolatos véleményemet hangsúlyosan, amikor a nyugati világot hatalmába kerítette egy divatos ábránd, illúzió; mármint, hogy az ember szabad, s hogy a szabadságát szerfölött egyszerűen megszerezheti. Elegendő, ha megtagadja a múltját, „előzményeit”. Az a véleményem, hogy a szabadság, a szabaddá válás sokkal mélyebb folyamat. Belső szabadságunkat inkább önmagunk megismerése és megértése által érhetjük el, küzdhetjük ki, nem pedig annak tagadása által, ami egyébként is tagadhatatlan. Ezért húztam alá azt, hogy mindennemű emberi változás, belső haladás, fejlődés csak azáltal lehetséges, ha az ember megismeri, nem pedig megtagadja önnön természetét. És ennél a pontnál, akarva-akaratlan, beleütközünk a belső emigráció kérdésébe. Vajon emberi méltóságunkat szabad-e, lehetséges-e megőriznünk azon az áron, hogy lemondunk a próbára tevő pályáról, karrierről, s ezáltal a létezésünk harmóniáját biztosító esetleges elégedettség érzésről. Az önmagunkkal való megelégedettségről. A válasz erre nem lehet se egyértelmű igen, se egyértelmű nem. Egyik hősöm lemondott fényesnek ígérkező karrierjéről. Egy Isten háta mögötti falu meteorológiai megfigyelőállomásán húzódott meg, lemondva mindarról – utazás, vezető állás, becsvágyát kielégítő megbízatások stb. –, ami korábban irigységének tárgyát képezte, de amiről tudta, hogy csak intrikák, csalárdság, aljasság, jellemtelenség árán érheti el. S mindezt túl nagy árnak érezte. És ez a csapda, amelybe húsz év múltán is belezuhanhat az ember.
– Ha már az emberi értékekről van szó; önnek a szerelmet is van bátorsága tisztelni. Legalábbis erre lehet következtetni a Mérleg című filmjéből, amelyben a férfi és a nő kapcsolata nem napjaink szokványos sémája szerint elevenedik meg, s ezáltal nem is ég ki lobbanásszerűen.
– Én nem a szerelmet tartottam elsődlegesnek ebben a filmemben. Kiinduló pontom ismételten a szabadság motívuma volt. A főhős, a nő, egyszeriben áldozatul esik szabadsága képzetének, jóllehet ez a képzet hamis. Szabadságának ugyanis éppen az a valóságos tartópillére, hogy bizonyos kísértéseket, csalóka ábrándokat végül is képes elűzni magától azért az emberért, aki hosszú ideje társa, mégha – másokhoz hasonlóan – távol áll is attól, hogy eszményi legyen, de akit a nő mégiscsak szabadon, szabad akaratából választott egyszer. A szabadság – belső meggyőződésből fakadó lemondás, önkorlátozás. A szabadság nem lehet spontán, nem lehet az ingerek, a reflexek egyeduralma, nem lehet az ösztönökhöz való visszatérés... mégha bizonyos ideológiák, divatos eszmeáramlatok ezt hirdetik is. Ennek a filmnek viszonylag nagy sikere volt nyugaton, az Egyesült Államokban. A nő felszabadulásának filmdokumentumaként értelmezték, szomorú végű feminista filmnek. De számomra nem feminista film, s a zárókép is megnyugtató: az asszony visszatalált önmagához, megtalálta igazát, amely az volt, hogy másokért áldozatot hozzon... Ne futó, múlékony passziókért éljen, hanem a családjáért...
– Persze, másokért hozott áldozatainak, végül is, csalódássorozat a következménye.
– Ez szinte természetes. Tisztességes magatartásáért senki se számíthat jutalomra. Filmjeimben erre is vissza-visszatérően utalok. Riaszt az az erkölcsösség, amely – mégha tudat alatt is – abban reménykedik, hogy az erény, az erényesség megjutalmaztatik. A Konstans utolsó képsora, drámai módon, pontosan az ellenkezőjét mutatja be, bizonyítja. A főhős, aki megszállottan küzd azért, hogy feddhetetlen, tisztességes, tiszta maradjon, véletlenül halálos balesetet idéz elő, legalábbis lehetőségét annak, hogy egy gyermek halálát okozza. Vagyis öljön. Így abban a pillanatban a sors részéről rettenetes igazságtalanság éri. Ezt tudatosan nyomatékosítottam a záróképben. Azért, hogy eloszlassak egy illúziót. Annak illúzióját, hogy érdemes tisztességesnek lenni, mert általa elviselhetőbb, könnyebb lesz az élet. Nem lesz könnyebb... És tisztességéért senki se számítson jutalomra. A tisztesség igénye, az erkölcsi tisztaság igénye egy mélyebb belső imperatívuszból fakad, s olyan premisszákon nyugszik, amelyek eleve nem reménykednek jutalomban.
– Az Illumináció című film főhőse is a tisztességes emberek közé tartozik. E filmnek azonban nem a tisztességből fakadó konfliktus a meghatározó motívuma. Sokkal inkább az emberi lét értelmének vagy értelmetlenségének a boncolgatása, s ezzel mintegy párhuzamosan, vagy ennek hátterében, a lengyel társadalom legégetőbb kérdéseinek megvilágítása. Ez a kettősség, tehát a külső társadalmi konfliktusnak és a töprengő ember belső konfliktusának egyidejű bemutatása jellemző önre.
– Az Illuminációban ugyanazt a kérdést feszegettem, amit már a Kristályszerkezetben, s később a Konstansban felvetettem: a lét értelmezése. Ezt folytattam nyugaton készített első filmemben az Imperatívusz-ban is, amely szintén az ember meghatározottságáról, behatároltságáról és szabadságáról szól. Ez utóbbi film sokkal filozofikusabb, mivel nem ismervén és értvén annyira a nyugati társadalmat, nem is példálózhattam vele. De mint minden oeuvre-nek, a filmes életműnek is lehet olyan vezérmotívuma, amelyhez létrehozója folyton visszatér.
– Filmjeiből kivehető, hogy jónak lenni sokkal izgalmasabb, mint rossznak, gonosznak.
– Kétségtelen, de engem a rossz ugyanúgy érdekel, ahogyan a jó. Mármint a metafizikai értelemben vett rossz. Filmjeimben felfedezhető egy ezzel kapcsolatos sor. Ahogy Bemard Shaw írt kellemes és irritáló darabokat, én a jóról és a rosszról csináltam felváltva filmet. Sőt, erről a meghatározó ellentétpárról, páros filmet készítettem: a Konstansra és Kontraktusra, gondolok. Ezek a filmek mintegy ugyanazon éremnek, társadalomnak, korszaknak két oldalát mutatják be...
A rossz komoly szerepet játszik a Ritka látogatóban és a Védőszínekben. A Védőszínek a rosszról készített tanulmányként is felfogható. Most készítettem nyugaton egy televíziós filmet, amely a boldogságot lehetetlenné tevő emberi rossz különféle árnyalatainak elemzése. Most írtam egy hasonló indíttatású forgatókönyvet. A benne foglalt eseménysor némileg Magyarországot is érinti. A történet a múlt század középső harmadának végén játszódik. Főhőse Habsburg Miksa szolgája – egyébként történelmileg létező alak. Azért keltette fel az érdeklődésemet, mert meggyőződésem szerint megtestesítője volt a rossznak. Szép volt, intelligens és elképesztően aljas. Aljasságával akarta büntetni a világot azért, mert az nem tökéletes. Mondhatni: a bukott angyal küldetését vállalta magára. Létezése és tevékenysége kihívás volt a világgal szemben. Bizonyítéka, hogy nem létezik semmilyen magasabb rend, elrendezettség, nincs Isten, aki befolyással lehetne az ember sorsára.
– Vonzó téma egy alkotónak, de mit szól hozzá a néző?
– Szomorú és elgondolkodtató, hogy azok a filmek, amelyek az erényt tanulmányozzák, szinte taszítják a nézőket. Míg az aljasságról készített mozialkotások valósággal vonzzák a közönséget. Statisztikailag mérhetően. Talán azért, mert a néző szívesebben áll fel azzal a tudattal, hogy jobb, különb azoknál, akiket látott. Az emberek manapság nem szívesen szembesülnek az olyan hősökkel, akik erkölcsileg tökéletesebbek náluk és azt sugallják, hogy valami hibádzik körülöttük, mármint nézőjük körül... Például, hogy keveset követelnek maguktól. Már a puszta eszme is, amely azt parancsolja, hogy az ember legyen igényes önmagával szemben, mennyire népszerűtlen. Közhely, ha azt mondjuk: az ember kényelembe tespedt... Szomorú közhely, de annál inkább hangoztatnunk kell, mert tespedtsége: erkölcsi tespedtség is. Az ember lassan már hallani se akar arról, hogy többre képes annál, ami, vagy amit elvégzett. Mennyire kész a felelettel, hogy már minden tőle telhetőt megtett, többet már ne is várjanak tőle. A nagy ideológiáknak, vallásoknak számot kell vetniük azzal, hogy híveik és hívőik görcsbe merevednek, ha arra ösztönzik, biztatják, bátorítják őket, hogy belsőleg fejlődjenek s nőjenek fölébe mindannak, ami alkalmasint a vállukra nehezedik. S az ember nemcsak szelleméről, pszichikumáról mond le, hanem fizikumáról is. Már a testével se törődik. Reménytelenül lusta, megalkuvó. Szíves-örömest belenyugszik abba, hogy szervezetének, az izmai által biztosított képességeinek csak néhány százalékát használja ki. Szellemének, agyának, lelkének képességeit még ennyire se...
– Mint mondják, az ember felelős az arcáért. Negyven éves kora után már törődnie kell vonásaival, amelyek az évek múlásával egyre árulkodóbbak lehetnek. Csak körül kell nézni...
– Érdekes gondolat. Kieslowski barátom ugyanezt hangoztatja. Azzal a különbséggel, hogy szerinte az ember már harminc éves kora után felelős az arcáért. El lehet érte ítélni, mert rávall. Ha az arc ostobaságot vagy sunyiságot sugall, általánosságban megegyezhet gazdájának szellemi, lelki tulajdonságaival. Persze, ismerek ellenkező példákat, amikor a természet eleve rút, nyomott arccal „sújt” valakit, s az illetőnek, aki bensejében munkálkodik – idővel –, teszem azt, éppen harminc éves kora után, rokonszenves emberi vonások izzítják át az arcát, s lassanként eltűnik róla a szem, az orr vagy az áll aránytalanságából eredő csúfság.
Persze, erre a külsőleg is tükröződő, látható belső változásra, alakulásra, fejlődésre kevés ember képes. Mi ösztökélje, bátorítsa? A társadalom a legritkább esetben vállalkozik rá. Mintha az ember lemondott volna a nagyság utáni vágyról, az önmegvalósítás gigászi lehetőségéről, magáról az önmegvalósításról, kiteljesedésről. És ez szörnyen veszélyes. Az ember arra ösztönzése, hogy ne nőjön, ne fejlődjön, törődjék bele, szokjon hozzá, hogy az, ami. Ez a reakciós gondolkodás vagy a visszafogott, „leföldelt” cselekvésben rejlő reakciósság veleje... Függetlenül attól, hogy filozófiai, társadalmi, közgazdasági vagy politikai gondolkodásról van-e szó, a reakciósságnak számomra már régóta ez a kritériuma. Az emberek manapság gyakran öltenek magukra különféle megtévesztő ideológiai álcaruhákat. Ha egy társadalomban ragyogó elmék, fényes jellemek, tisztességes emberek nevelődnek, növekednek fel, akkor az a társadalom – az én szememben – haladó. Ha idiótákat nevel, nem is lehet minősíteni...
– Ha már a társadalomról van szó, kínálkozó, hogy a Védőszínekről beszéljünk. Úgy vélem, a lengyel filmek közül ez adta a legtöbb, legidőszerűbb jelzéseket a hetvenes évek lengyel társadalmának válságáról...
– Igen. Kétségtelen, hogy az úgynevezett „negatív” filmek közül a Védőszínekben és a Kontraktusban az átlagosnál több a szociológiai típusú észrevétel, megjegyzés, jelzés. A Védőszínek talán többet és mélyebben filozofál az emberi korrupcióról, keresve annak mechanizmusát. Ami azt illeti, nekem ezek a filmek hozták a legnagyobb sikert, jóllehet én kevésbé szeretem őket, mivel bizonyos dühnek, ingerültségnek a kifejeződései. A Védőszínek járványszerű látogatottságára egy számadat: a filmet több, mint kétmillió ember nézte meg Lengyelországban. Ennek örülök, de tisztában vagyok mögöttes okaival is. Amikor néhány esztendővel később a televízió is sugározta, az emberek már nyugodtabban, bölcsebben fogadták. Talán alaposabban is megemésztették. Nem kerülte el figyelmüket az a motívum se, amelynek bemutatására szerfölött nagy súlyt fektettem a Védőszínekben...
– Az eddig felsoroltakon túl, melyik az a motívum?
– Az ember és a természet kapcsolata, viszonya. Márpedig ez a kapcsolat elég fonák. Én ugyanis elvetem azt a frazeológiát, amely azt hangoztatja, hogy térjünk vissza a természethez, mert az az igazi harmónia forrása.
– Vagyis Rousseau-ról van szó?
– Az ő unos-untig idézett gondolatáról, amely gyakran szolgált arra, hogy elfedjék, bagatellizálják, szétmaszatolják vele az emberi kultúra valamennyi értékét. Márpedig a kultúrát többek között éppen azért hozta létre az ember, hogy általa fékezze meg, csillapítsa le a benne, azaz az emberben lapuló önző, agresszív állatot is. Az, hogy a naiv angol diáklány kendőt köt a madarakra vadászó macskára, hogy elijessze áldozatait, még nem más, mint hiábavaló rosszmájúság. Én inkább azzal a tétellel szálltam vitába, amit az erkölcstelen docens fejt ki erkölcsösködő előadásában. Élőadásának ördögi volta abban rejlik, hogy bizonygatja: a gátlástalan cselekvés – vagyis törtetés – nem más, mint a természettel való harmonizálás kifejezése. A darwini evolúciós elmélet szerint a legjobb, a legerősebb győz, mert ügyesen fölfalja a gyengébbeket. Polemizálni ezzel polemizáltam, de ez elkerülte azok figyelmét, akik csak a film publicista hevületét látták a mozivásznon.
– Később visszatért-e az ön által ily fontosnak ítélt természetmotívumhoz?
– Igen. Lengyelországban, de nyugatnémet pénzen, készítettem egy filmet – címe: Út az éjszakában – amelyben tovább mentem a föntebb említett párhuzam leleplezésében. Rávilágítottam, hogy a hitlerizmus a maga barbárságkultuszával egy nagy visszatérés volt a természethez. Ami a hitleri mitológiában az Ur-waldba, a germán ősrengetegbe, a germán harcosokhoz való visszatérés, az nem más, mint az ember vadállatságához való hátrálás – a „judeo-keresztény kultúra” ellenében, amely akadályt jelentett a hitleri ideológia számára.
Azért nyúlok újra és újra ehhez a témához, hogy emlékeztessek: a kultúra – választás, emberi tevékenység eredménye, az ember teremtménye, nem pedig génjeibe zárt, génjeiben hordozott valami. Mivel ember-alkotta, rendkívül könnyen elpusztítható, s újrateremtése pokolian hosszú ideig tart...
– Utolsó előtti filmjét a pápáról készítette. Néhány mondatban be tudná mutatni nekünk?
– Pályafutásom egyetlen filmje, amelyet megrendelésre készítettem. Életem egyetlen engedménye. Kivétel. Kivételes engedmény, mert mint művész, nem mehetek bele abba, hogy élő emberről készítsek műalkotást, mégha filmalkotást is. Az ilyen mű ugyanis hagiografia lehetőségével fenyeget, és ez ízléstelen. Így a nevemet se adhatom hozzá. Tehát kibúvót kerestem. Vagyis, a lényegre térve: nem a pápáról beszélek egy az egyben, hanem arról a korszakról, amelynek ő is tanúja. Ezt a formulát Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjéből kölcsönöztem. A címhős tanú elmeséli Lengyelország ötven esztendejét, rámutatva, hogy a katolicizmus miként ivódott bele mentalitásukba, milyen a kapcsolata a szocialista ideológiával, melyek az érintkezési és feszültségteremtő pontjaik, felületeik. Összegezve: a film Lengyelországról szól – külföldieknek. És kizárólag külföldieknek, mert mindaz, amit benne megmutatok, a lengyelek számára magától értetődő, nyilvánvaló. Hiszen számos ismert sztereotípiát kellett felhasználnom, hogy a távoli texasi néző egyet s mást megértsen hazámról.
A film, persze ezzel együtt is rendkívül bonyolult. Számomra sok tekintetben értékes, tanulságos munka volt. Kitűnő angol színészekkel dolgoztam együtt, akiket – szerepükből következően – lengyelekké kellett tennem. A sokmillió dolláros szuperprodukció révén első ízben élhettem olyan epikus filmtechnikai eszközökkel, amelyekhez azelőtt sohasem lehetett szerencsém. És ez felszabadítólag hatott rám. Kiderült, hogy számos korábbi aggályommal nyugodtan leszámolhatok. Az első húsz percet szívesen aláírnám, készséggel elfogadnám életművem részének. Ötezer statiszta mozgatásával vettem fel egy zarándoklatjelenetet. Elégedett vagyok vele. Ilyesmit azelőtt még forgatókönyvbe se mertem volna beleírni. Forgattam egy gigantikus csatajelenetet – Krakkó felszabadításának történelmi epizódját. Tapasztalataimat gazdagította ez is. Azelőtt sohasem irányítottam tankhadoszlopokat, sohasem húztam el vadászgépekkel egy város fölött. Eszköztáram gazdagítása szempontjából tehát kétségtelenül hasznos volt a film. De végül is egy kompromisszum műve, s így miután túl voltam rajta, megkönnyebbülten tértem vissza saját elképzeléseimhez, forgatókönyveimhez, „meghittebb”, filozofikusabb témáimhoz.
– Melyek ezek?
– Idén télen már Lengyelországban szeretnék filmezni. Mert Wajdához hasonlóan, én is otthon akarok dolgozni, bármily nehéz is – gazdaságilag, „filmgazdaságilag” – a helyzet, s bármily tág lehetőségeim is vannak arra, hogy külföldön forgassak. Tehát valamit az odahaza készítendő filmről... Címe: A nyugodt nap esztendeje. Idősebb emberek kései szerelmének történetéről szól. Közvetlenül a háború után játszódik. A két ember őrlő dilemmája: egy nyugodtabb és könnyebb élet reményében elhagyják-e az országot vagy maradjanak – annak biztos tudatában, hogy életük drámaian nehéz lesz. Egy olyan dilemmáról van tehát szó, amely mit sem veszített időszerűségéből. A főszerepeket Maja Komorowska és az amerikai Walter Scott fogják játszani.
Ezt követően egy nagyszabású nemzetközi, francia–nyugatnémet– olasz filmet tervezek Habsburg Miksáról, a szolgálójáról és a mexikói katonai expedícióról...
– Tehát a mexikóiak szabadságharcáról is. Tud róla, hogy több, mint ezer magyar harcolt a mexikóiak oldalán? A Ferenc József által testvéröccse megsegítésére küldött expedíciós seregből szöktek át hozzájuk. Tízegynéhányan közülük megkapták a mexikói szabadságharc hőse kitüntetést.
– Erről így nem tudtam, de az átnézett dokumentumokban feltűnő gyakorisággal találkoztam magyar nevekkel. Itt lévén, arcokat, tehát színészeket is kerestem a forgatókönyvbe írt magyar nevekhez, alakokhoz, szerepekhez...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/10 09-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6606 |
