Zalán Vince
A tapasztalás azt mutatja – írja Eötvös József A nemzetiségi kérdés című könyvében –, hogy valamint egyesek, úgy népek is azt, mi helyzetükben kellemetlen, többnyire egy oknak tulajdonítják, s ennek eltávolításától várják egész üdvöket... Megfigyelhető ez a jelenség napjainkban is, jó száz évvel azután, hogy jeles gondolkodónk sorait papírra vetette. Gyakran halljuk ma is, hogy ha a másik másképpen cselekedne (értsd: más lenne), akkor mennyivel könnyebb lenne nekünk, milyen boldogok is lehetnénk; vagy a történelemről szólva: ha akkor és ott csatát nem vesztünk, akkor egész sorsunk másképpen alakul, s ma boldogok lehetnénk. És így tovább. Ilyen mondatok kivált, ilyen eszmefuttatások természetesen nincsenek Gyarmathy Lívia új, „szűkszavú” dokumentumfilmjében, mégis a Pap Ferenc kamerája előtt megszólaló emberek, családok valamiképpen eszünkbe idézik az eötvösi tapasztalás lényegét. Az Együttélés „főszereplői”, a szülők, a rokonok szeretik gyermekeiket, szeretik a házasulandó fiatalokat, – tulajdonképpen egy esküvő a film „története”. Rendes a menyasszony és rendes a vőlegény is, csak egyetlen felhő árnyékolja be a házasság, de főképpen a családok boldogságát: a lány családjának nézőpontjából az, hogy a vőlegény székely fiú, a fiú családjának szemszögéből pedig az, hogy a menyasszony német lány. Ismétlem: minden rendben volna, csak hát... „Jobban szerettünk volna német fiút” – vallja be egy őszinte pillanatában valaki a lány famíliájából. Mert nincs kiabálás, nincs ordítozás, nincs veszekedés. Ha szabad mondani: a dráma első két felvonása már lezajlott, amikor a film megismertet bennünket az ifjú párral, már az esküvő napja van; a szerelem „győzött”, elfojtva a családok egymásnak feszülő indulatait. Hogy az esküvő előtt mi történt, mi zajlott le, arról szinte csak egész rövid utalásokat kapunk, csak a legfontosabb információkat. Már ami a házasulandókat és családjukat illeti. Gyarmathy Lívia ugyanis jó filmrendezői érzékkel a nagymamát, a rokonokat, a két falu – Somberek és Palotabozsok – lakóit kezdi kérdezgetni. S a válaszok a történelemre nyitnak ablakot, az ifjú pár őseinek, magyaroknak és németeknek a sorsára. Ezáltal új és tágas koordinátarendszerbe kerülnek a konkrét események, mind gondolatilag, mind művészileg más megvilágításba, a lényegében csak apropónak használt esküvő. A vallomásokból (köztük szakemberek eligazító szavaiból) megtudjuk, hogy a palotabozsoki családok jó része – így a fiú családja is – székely, pontosabban bukovinai székely család, mely családokat –, hogy történetüknek csak az utolsó ötven évéből idézzünk a fiatalabb olvasók kedvéért – 1941-ben hazatelepítették Bukovinából, nevezetesen azokba a bácskai falvakba, amelyek akkoriban kerültek át Jugoszláviától Magyarországhoz. Harminc szerelvény hozta az öt bukovinai falu – Fogadjisten, Istensegíts, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva – lakóit. Az utolsó szerelvény hazaérkezését követő napon támadta meg Hitler a Szovjetuniót. A bukovinai székelyek lényegében csak a második világháború idején éltek Bácskában, hiszen 1944 októberében a front elől menekülniök kellett. Legtöbben Tolna és Baranya megye falvaiba kerültek, nagyobbrészt a török kiűzése után hazánkba jött német telepesek leszármazottainak házaiba, főként azok házaiba, akiket internáltak a Németországba való kitelepítés végrehajtásáig. A német családokat később visszarendelték az internálásból, mások visszaszökdöstek Ausztriából, Németországból – s így aztán a leglehetetlenebb szituációkban éltek együtt emberek. Az Együttélés persze elsősorban nem arra törekszik, hogy a történelemről való ismereteinket gyarapítsa, jóllehet akarva-akaratlan teszi ezt, hanem arra, hogy az ember és a történelem bonyolult viszonyát, a gondolkodás és a körülmények egymással viaskodó kapcsolatát új s történeti fényben láttassa. Az előítéletekkel jól körülbástyázott gondolkodás, mely minden bajra csak egy magyarázatot talál (rendszerint a másik ember természetében, gyakran fajában, vagy egyetlen történelmi eseményben jelölve meg minden bajok forrását) – nevezzük Eötvös nyomán egy-okú-gondolkodásnak, – mint Gyarmathy Lívia filmje is bizonyítja, jórészt a történelmi helyzetek sorozatának „produktuma”. A rendezőnő egyszer ezen észjárás életveszélyes torzulásait idézi meg: a magyarországi németek mozgolódásait és szervezkedését a hitleri időkben, a Wehrmachthoz vagy éppen az SS-hez besorozottak vallomásait, akik közül nem egy még ma is viseli hónalján ezen évek emlékét. Másszor meg arra a gondolkodásra emlékeztet, amely a második világháború után minden németet fasisztának tekintett, s majd azt az időszakot is feleleveníti, amikor elég volt eltéveszteni egy kertkaput, véletlenül más ajtón benyitni, hogy nyakon lőjék az embert. Mindezek csak „történelmi” idézetek, ráadásul már elmúlt korokból – mondhatná valaki –, s nagyjából igaza is lenne, jóllehet talán nem szükségtelen idézetek. Csakhogy – s ennek fölmutatása az Együttélés valódi remeklése –, a múlt nem zászlók, ruhák vagy fegyverek formájában él legtovább, hanem a halandó ember érzéseiben és gondolkodásmódjában. Ez az alig több, mint egy órányi dokumentumfilm nem demonstráció, – a mű struktúrája készteti a nézőt a fölismerésre; az ifjú pár, az esküvő, a szülők, a rokonok, a falubeliek gondos rendezői munkával elkészített portréinak pontos vágással történő sajátos rendbe szedése. Mit jelent ez a sajátos rend? Mindenekelőtt azt, hogy a filmben nincs múlt idő és jövő idő, csak jelen idő van. A visszaemlékezések, a híradófelvételek, a mai beszélgetések, a papi prédikáció stb. képsorai így – mondhatni – „egyidőben” vonatkoztatandók egymásra. Tények, események, emberi sorsok – több ok – „halmozódik fel” egyszerre a szemünk előtt, a történelem sokféle arcát mutatja. A rendezésnek a különböző idők „kiiktatásával” sikerül elérnie azt, hogy a néző kénytelen elkerülni a múltat és a jelent összekötő, mindennapjainkban oly gyakori gondolkodást, mely ok-okozati összefüggést tételez föl dolgok, események között, pusztán azon az alapon, hogy az egyik előbb volt, előbb történt, mint a másik. Éppen ezért nehezen tudjuk „egy okból” levezetni, megmagyarázni, miért is ellenzik sokan a két fiatal esküvőjét, nehéz „egy ok” alapján magyarázatát adni, miért szokatlan, furcsa sokaknak a sombereki lány és a palotabozsoki fiú házassága. Az Együttélés e szerkezeti sajátossága által – nemcsak kigondolt mondandója szerint – felépítésében is az „egy-okú-gondolkodás” kritikája lesz. A filmben természetesen van múlt idő (nem grammatikai értelemben), amit most szívesebben neveznék az érzéseit s a gondolkodás idejének, elsősorban azért, mert az emlékező képsorok a belső történéseket, a belső állapotokat meghatározó sors-körülményeket tárják elénk. Miképpen a történélemben is sokszor magyarázatát találjuk a leegyszerűsítő gondolkodás kényszereinek. A vallomástevők elbeszéléseiből nemcsak az derül ki, miként alakult a sorsuk a múltban, de az is, hogy a sorsfordulók – áttelepülések, menekülések stb., – milyen meggyőződésre, milyen világfelfogásra szorították őket, hogy mai gondolkodásuk miképp s hogyan gyökerezik őseik életében, nyelvük szeretetében, az „új hazához” s más népekhez való kapcsolatuk minőségében. Az Együttélés nem ítélkezik szereplői felett. A mindennapi erkölcsöket és felfogásokat tápláló, mai és történeti áramok természetét igyekszik megrajzolni. Valljuk meg, ha azt halljuk – esetleg épp kávézás közben –, hogy valakinek ellenezték a házasságát, akkor csak ritkán gondoljuk végig, valójában mit is jelent ez az odavetett hír, mi minden rejtőzik egy-egy ilyen odavetett mondat mögött. A film lírai portréinak sorozata egy gondolkodás, a szorult helyzetért egyedül csak másokat vagy más népeket felelőssé tevő gondolkodás igen nehezen kiismerhető, tragédiákkal terhes történetéből ad szelíd-szomorú ízelítőt, s eközben mai boldogságunk keserű perceiről sem feledkezik meg. A jól megválasztott cím, az Együttélés így többjelentésűvé válik, hisz utal a házasságra, melyben együtt kell élni valakivel, de utal a letagadhatatlan múltra is, amellyel szintén együtt kell élni, s végül utal mai életünk gondjaira is. A lakodalom vége felé a vőlegény édesanyjával táncol. A szálfaegyenes termetű férfi izzadtan, fáradtan zokog a mama vállán. Ez a sírás katartikus, hisz ekkor, a végre-valahára megtartott esküvőn bukik ki belőle a méltatlan sérelmek okozta keserűség, a hamis vádak ütötte fájdalom. S e feltörő sírás kicsit előlegzi a holnapot is. Az együttélés próbája (a fiataloknak és a falubelieknek egyaránt) ugyanis nem ért véget, sőt, ekkor kezdődik igazán. Gyarmathy Lívia filmje (író Böszörményi Géza) tulajdonképpen drámai életkép, történelmi háttérrel. Nem kiemelkedő alkotás, nincsenek nyelvújítói erényei, nincs rafinált sztorija. S a magam ízlése szerint szívesebben néztem volna még többet az idősebbek sorsot megelevenítő képsoraiból, többet abból, miként kovácsolja a történelem a jellemeket, s talán kevesebbet az óvatosan kicentizett muszáj-felvételekből. Az Együttélés mégis megérdemli kitüntetett figyelmünket, mert világosan, egyszerűen és egyértelműen beszél a bennünk élő történelemről, s mai erkölcsünk történetiségéről. A film legszebb percei azok, amikor e két, emberi sorsokban fölmutatott valóság egymásba villan. Az állami és egyházi szertartások után az ifjú házasok Lada-gépkocsiba szállnak, s hol egyikük, hol másikuk falujában tűnnek föl. Mindkét helyen van ugyanis lakodalmas ház, s a fiatalok hol a lány szüleinél, hol meg a fiú szüleinél perdülnek táncra. Folyik hát – bizonyára az egyenlőség, a kölcsönösség és a megértés alapján kialkudott – ingajárat. Csakhogy ez a szép alku duplafenekű, hiszen meddig lehet – akár szeretetből, megértésből – kétfelé jónak lenni? Vajon meddig lehet az ingajáratot folytatni?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/10 02-03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6603 |
