Sneé Péter
Végtelen az egyes műfajokban feldolgozható témák listája, noha az alkalmatosakat jól körülírja a gyakorlat. E „törzstémák” túlságosan kézenfekvők ahhoz, hogy százan és ezren ne gondoltak volna rájuk, s ne aknázták volna ki őket az utolsó morzsáig.
A nálunk kevéssé ismert Harold Ramis mégis meglep egy ilyennel Groundhog Day – Gyertyaszentelő ünnep (a magyar forgalmazásban Idétlen időkig) című filmjében. Rejtélyes úton-módon rálelt a mozi egyik mindezidáig meglehetősen figyelmen kívül hagyott attribútumára, arra tudniillik, hogy benne tetszés szerint megállítható és újrakezdhető minden. Azt is tudjuk, s mióta már, hogy a lineáris cselekményvezetés merő fikció, mindennapos tapasztalataink gépies átvitele egy olyan közegbe, ahol az nem szükségszerű, ám a fölbontási kísérletek rendszerint azzal járnak csupán, hogy párhuzamosan futó szálakra szedik szét az eredeti sodratot, apró cselekményrészletek kerülgetik egymást.
Phil Connors tévés személyiség, meteorológiai műsorokat készít. Munkája a pennsylvaniai Punxutawney-ba viszi, ahonnét a nevezetes Gyertyaszentelő napi időjárás-faggatásról tudósíthat. Az a szólás járja ugyanis, ha a kuckójából előbúvó helybéli mormota megpillantja az árnyékát, még hosszú tél várható. Phil halálosan unja már a kis színesek gyártását, semmi kedve a vidéki porfészekhez, bosszantja a vele küldött ellenszenves operatőr, és ráadásul el kell viselnie a bájos, ám reá ügyet sem vető producerlány izgató közelségét is, holott abban a korban van már, amikor nem kíván állandóan új csalódást magának. A szálloda persze kényelmetlen, az ébresztős rádióból ostoba kellemkedés hallik, az utcán ráakaszkodik egy gyermekkori cimbora, aki most biztosítási ügynökként házal, a szertartás ostoba, egyszóval alig várja már a hazatérést. Mégsem jutnak messzire kocsijukkal, visszafordítják a rendőrök, akik a havazás miatt lezárták az utat. Hiába ágál, még egy éjszakát kell eltöltenie a szörnyű helyen. Reggel azután ugyanaz a hang ébreszti, mint előző nap, s a szövege sem különbözik az akkor elhangzottaktól. Megint ráismer a cimbora, és a téren ismét ott tolong a nép. Újra kezdődik február másodika, és újra, és újra. Soha nem lesz vége?
Phil szabódik, Phil ingerült, Phil kétségbeesik. Mit se tesz, minden áldott hajnalon arra riad, hogy a Gyertyaszentelő ünnepe következik és ezt egyedül ő veszi észre. Igyekeznék előkecmeregni az örökkévaló szerepéből, amibe akaratlanul csöppent, ám kísérletei eredménytelenek, orvos és ital nem segíthet. Legott mókázna, megpróbál a végére járni lehetőségeinek, hiszen bármire vetemedjen is, a felelősségre vonástól nem kell tartania, úgyis a saját ágyában eszmél reggel. Törhet-zúzhat, lophat akár, nőket csábíthat el, mire megvirrad, mindez meg nem történtté lesz. Minden mindegy. Az istenek gondtalanságát élvező, az emberen fölüli létbe vetett negyvenes férfi szenved a hirtelen reá szakadt, végtelenül keserű szabadságtól, és nem leli a helyét sehol sem. Rendre megismerkedik a nap foglyaival, akik egyetlen február másodikába bezártan élnek, apránként megtud róluk mindent, és ha kedve tartja, bátran beavatkozhat sorsuk alakulásába, hiszen kívülről fújja már e szűk jövendő valamennyi eseményét. Gondon, bajon, bosszúságon belátása szerint segíthet, egyedül rajta múlik, hogy megkönnyíti-e, vagy ellenkezőleg, megnehezíti mások hátralevő óráit. Egyedül a Semmi küszöbén torpan meg, a halállal nem boldogul, másokat sem menthet meg kaszájától, és hasztalan gyilkolja önmagát is, azoknak a végesség, neki meg az öröklét jutott.
Szörnyű, mert kegyetlen téma ez, gondolatkísérlet az emberrel: mi történne véle, ha legszorosabb bilincse eleresztené. Vajon rálel-e valamilyen kibúvóra, s ha nem, miként őrizheti énjét, sajátosságait, s hogyan viselheti el az unalmat. Ennyire filozofikus vígjátékot keveset készítettek még. Az egyáltalán elképzelhető legjobb művek egyike születhetnék meg tehát, s a felérzett eshetőség szokatlan teljesítményre bírja az alkotókat. Különösen a Philt alakító Bill Murray jeleskedik, aki szellemirtóként híresült el, mintegy jóvátenné a baklövését. Társai is igyekeznek, s már-már csatlakoznának hozzá, ha nem látnák szüntelenül maguk előtt saját mene, tekel, ufarszinjukat: el kell adni a filmet!
Kínosan, véres verítékkel tornázzák vissza magukat a lényegszemlélet pereméről. Hosszú, szirupos jelenetekkel igyekeznek kicukrozni nézőik emlékezetéből mindazt, ami fanyar volt és kellemes, keserű volt és izgató.
Szeretnél boldog lenni, kedves néző, hát istenülni volna-e kedved ezek után?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/09 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=660 |
