Deli Bálint Attila
Az amerikai tömegfilmgyártás árapályát látszik jelezni, hogy immár – ismét – csak harmadosztályú, „leértékelt” sztorira „telik”, s egy viaszfigurából kell westernhőst farigcsálni. Lehet ez a figura történetileg létező, anyakönyvi kivonattal igazolt személy – művészileg halott. Ha a vadnyugati mítosz „aranytelepe” – Butch Cassidy, Jesse James, Doc Holliday után – már csak ilyen John Ried-féle alakokat dob felszínre – mint ebben a filmben – a western-preparátorok szorgosan matató keze nyomán, úgy menthetetlenül érvényessé válik a mondás: „Az aranynak fényessége megártott a szemüknek”. A filmben sorjázó allegorikussá dermedt jelképek, a fehér ló, a fekete álarc, az ezüst golyóbis, a nyálkás simaságúra koptatott dramaturgiai „fordulatok”: a vérszerződés, a vérbosszú a giccs összetéveszthetetlen kotyvalékát eredményezik. Sajnálatos, hogy Kovács László – egyébiránt profi kamerakezelése – ezt a kotyvalékot érzékíti meg, végigcsurgatva a képeken a mítoszt nimbusszá alacsonyító narancsos fényeket és türkiz ég alatt kavarva a terrakotta sivatagi port, melyben a magányos lovas örökkön örökké az igazság nevében üget indián vértestvérével.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/11 52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6597 |
