Székely András
A tévé nagykanállal eszi a rajzfilmet. Több tévé is: Az idő urai című, „háromnegyed estét betöltő” rajzfilmet egy francia cég, a Polygram Films készítette a Pannónia Stúdió IV. műtermének rajzfilmeseivel, és a produkciót nem kevesebb cég támogatja, mint a Magyar Televízió, a kölni Westdeutscher Rundfunk, a Baden-Baden-i Südwestfunk, a genfi Societé Suisse de Radiodiffusion et Television és a londoni BBC. Ha valamit ennyien támogatnak, az nem lehet rossz, gondolná az ember.
Tévedni emberi dolog.
Az idő urai nem jó film, sőt határozottan rossz film; a dolgot azonban az a sajátos körülmény színezi, hogy a néző egy jól megcsinált rossz filmet lát. Szakmai szempontból ugyanis semmi különösebb baja nincs, toronymagasan áll az olyan tucat-csacskaságok felett, mint a Dot és a kenguru, és bizonyos elemei, különösen a figurák mozgatása egészen kiváló. A jármű pontosan úgy fut, ahogy egy tudományosan elképzelt jövőben egy járműnek futnia kell, a főszereplőnek tekinthető kisfiú úgy esetlenkedik, ahogy az bájos, szőke és veszélyhelyzetbe kerülő gyermekhez illik stb. A Moebius tervezte figurák többnyire kedvesek, munkatársai – Hernádi Tibor, aki egyben animációs rendező is, Hernádi Oszkár, Kovács Zoltán és Maros Zoltán – igazán profi munkát végeztek, a zene kifejezetten jó (Christiane Zanesi, Pierre Tardy és Françoise Bourgoin szerezte) és René Laloux rendezésével sincs semmi baj. Csak épp van valami alapvető félreértés az egész dologban.
Az a végzetes baja a filmnek, hogy nem tudja: a sci-fi nem mese. A ponyvára züllesztett science-fiction ugyanis nagyon komoly és termékeny műfaj: akkor is, ha olyan derűs, mint Jókaitól az Egészen az északi pólusig, akkor is, ha olyan tudós, mint Obruscsevtől az Utazás Plutóniába, akkor is, ha olyan bölcs és humánus példázat, mint Ray Bradbury Marsbéli krónikái. A jó sci-fi több kell legyen az átlagos novellánál annyiban, hogy szerzőjének nem csupán az ember lélektani és társadalmi bajait és kapcsolatait kell ismernie, hanem a tudomány által számításba vett lehetőségeket is. S nem csupán azokat, amelyek mennyiségi változásokat jelentenek, hanem, s főként a minőségieket. A sebesen előrángatott lézerpisztoly semmivel sem magasabbrendű eszköz Yul Brynner tapsnyi idő alatt marokba pihenő revolverénél (A hét mesterlövész van annyira klasszikus a maga nemében, hogy példaként utalhatunk jeleneteire.) Mélységesen téved, aki lenézi a sci-fi műfaját; de meg lehet érteni ezt a tévedést, mert túl sok, a jövőben játszódó, logikátlan krimit, szörnyekkel fűszerezett limonádét és tudományos magyarázatokkal unalmasított mesét láthatott-olvashatott az ember „tudományos-fantasztikus” címszó alatt.
Az idő urai is ilyen kis történet: füle – expozíciója – még csak volna, de farka már nem nagyon, a végkifejlet enyhén szólva erőltetett és előkészítetlen. Az alapvető baj a képi megoldással van. Tudniillik a film figurái lényegében a jó öreg Walt Disney-iskolát követik, némi pop-artos képregénymegoldásokkal fűszerezve. Csakhogy ezzel a módszerrel nem lehet fantasztikus figurát rajzolni! Ha öt feje van, akkor is mesefigura lesz, és nem fantasztikus figura. Az ember két-három éves korától kezdve találkozik ezekkel a mesealakokkal, benne vannak az agysejtjeiben. A mesében viszont a fantasztikus maga a legtermészetesebb természetesség... Mi volna hát a megoldás? A megoldás – elméletben – megvan. Mondjuk Hieronymus Bosch óta. A fantasztikumnak vagy olyan minuciózusan hitelesnek, valóságosnak kell lennie, mint Bosch látomásain, vagy a film alkotójának ki kell találnia egy önálló képi nyelvet, s így adni a látványnak hitelt. (Reisenbüchler például képes is volt erre). Az ilyen fantasztikumnak ugyanis végletesen személyesnek kell lennie. Egyébként is elég baja a rajzfilmnek, hogy egyre inkább kollektív műfaj lett. Hajdan, amikor még mindenki Disney-t követte, ez nem volt probléma. De a mai egyéniségkultuszban alig találni olyan tervezőt, aki hajlandó volna teljesen átállni a másik hullámhosszára. Az idő urainak figurái is olyanok, mint egy sokgyermekes anya csemetéi, ahol az asszony minden csinosabb levélhordóval összeszűrte a levet. Ettől aztán egyik gyerek aranyosabb, mint a másik, mégsem igazi a család.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/11 50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6594 |
| előző 1 következő |   | új komment |
| akfrr7 | #1 dátum: 2007-05-21 14:05 | Válasz |
| Csak annyit fűznék hozzá a kritikához, hogy a kedves Irójának valószínűleg fogalma nincs Az Idő Urai mondanivalójához, világképéhez és valóságcsatornáihoz. A jó skifi párhuzamot alkot jelenünkkel és világunkkal, és bár eme mű többszörösen megcsavarva, de sokszorosítva és bepörgetve mutatja be -egész galaxisunk említése nélkül- világunk spiritumát. | ||
