Fáber András
Hosszú, nemzedéknyi kínos hallgatás tapasztalható a magyar társadalomban és kultúrában 1956 zaklatott napjaival kapcsolatban. A hivatalos, megemlékező ünnepségeken – már amikor nem torkollnak botrányba – is érezhető némi kényszeredettség: mintha a rendpárti kormányzat (és ugyan melyik kormányzat nem az?) is feszengene attól, hogy tulajdon eszményeinek képviseletét egy ekkora – és ennyire tisztázatlan – rendellenességgel legitimálja. Munkálkodnak ugyan a történészek, ám az írók és a filmesek mintha jóval kevesebb buzgalmat tanúsítanának az akkori események emberi oldalának tisztázásában. Mintha a harmincvalahány évig tartó kényszerű csend, illetve az emiatt érzett közös szégyen mindmáig megbénítaná mindazokat, akiknek még személyes emlékük a népharag villámló kitörése, majd a bukásra következő megaláztatás, sokak esetében meghunyászkodás vagy éppen cinkosság. Meg-megbicsaklik azon kevesek hangja is, akik megkockáztatták, hogy megtörik a némaság összeesküvését. Sem (még a rendszerváltozás, 1989/90 előtt) Kósa Ferenc, sem újabban Makk Károly vagy Zsombolyai János nem volt képes igazán nagy művészi erővel, hitelesen ábrázolni a huszadik századi magyar történelem ezen sorsfordító napjainak sűrű levegőjét, sokakat hosszú időre meghatározó, megbélyegző megpróbáltatásait. Javarészt ugyanúgy hősöket és áldozatokat látunk, mint láthattunk a kommunista restauráció hajdan kötelező olvasmányként (és látványként) tálalt művészeti panoptikumában (Októberi vihar és társai, ha valaki még emlékszik rájuk), a változás jószerivel nem több, mint hogy hősök és áldozatok helyet cseréltek, s a klisék helyébe ellenklisék léptek.
Miután a túlélőktől eddig nem tellett több, lássuk most már, hogyan fognak hozzá a gyalázat lemosásához a „tiszták”, a „be nem szennyeződöttek”, az „új nép, másfajta raj” képviselői, akiket nem béklyóz a szégyenben való tevőleges vagy hallgatólagos részvétel feszengése.
Első produkciójuk igazi „különös házasság”. A történelmi tablófestéstől érthető (részint emberi, részint talán anyagi) okokból ódzkodtak, s úgy döntöttek, egy gyerek szemével láttatják az eseményeket, illetve azok lecsapódását az emberi (esetünkben: gyermeki) lélekben. Mintha azonban nem bíztak volna abban, hogy e műfogás eléri a kívánt hatást (meg tán cselekménybonyolítási leleménynek is híjával voltak), előszedték az elmúlt évtizedek egyik legpolitikamentesebb íróját, az ifjúsági szerzőként számon tartott Fekete Istvánt, aki az emberi módon viselkedő állatok világát ábrázolta szívesebben az állatként viselkedő embereké helyett (ami persze – Aesopus óta jól tudjuk – áttételes módja annak, hogy az emberek világáról beszéljünk). Az 1955-ben, tehát a film cselekménye egy részével egy időben írott Kele egy gólya kalandjait meséli el háziállatok és emberek között. A sebesült gólya, melyet Zoltán, a film ekkor nyolc (!) éves hőse nagyapja puskájával (!) sebesít meg a zsombékban, ahová börtönben sínylődő apját indult el kiszabadítani (!) a filmben egyszersmind a szabadság és a hűség kettős szimbóluma is („A gólya szent madár” – mondják ki a filmben kissé szájbarágós igyekezettel, majd az is elhangzik, hogy „ha ittmaradnának, elpusztulnának”, de – mint a cím is sugallja a főszereplő kisfiú későbbi sorsával kapcsolatban – „mindig visszatérnek”). Mondanunk sem kell, mindezen erőszakolt jelképiség távol áll Fekete István világától, ahol az állatok – akárcsak a filmben – emberi nyelven beszélnek (illetve akad, aki érti a szavukat). Sajnos, ez a cselekményszál is színes masniként fityeg a filmen, az állatok ugyanis az égvilágon semmi érdemlegeset nem tudnak a néző számára elmondani az emberek világáról (erről persze Fekete István, akinek esze ágába sem jutott, könyve megírása idején nem is juthatott az állatok beszédét 56-tal összekombinálni, mit sem tehet). Hosszan lehetne sorolni a további inkonzekvenciákat és logikátlanságokat, de kár volna. A film egyetlen üdítő tanulsága számomra a gólyamese cáfolata a főszereplő kisfiú szájából, hogy ugyanis aki télen született, azt semmiképp sem hozhatta a gólya, hiszen a gólyák olyankor Afrikában tartózkodnak. Ennyi józanságot a film alkotóitól bízvást elvárhattunk volna. Így legfeljebb nemes szándékuk dicsérhető.
„Hát ez mellément!” – hogy a film kezdő mondatát idézzük.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/09 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=659 |
