Fábri Zoltán
Nádasy Lászlót 1950-ben ismertem meg. Nagyon élesnek tűnnek a képek, ha az akkor huszonhárom éves fiúra emlékezem.
Határozott tekintetű, kicsit fürkésző, világoskék szemével mindig szembenézett azzal, akivel beszélt, szava komoly, meggondolt, sokszor érzelemtől átfűtött, kemény és súlyos érvelésű volt, alaptermészetéhez mindezzel együtt hozzátartozott a józan, rokonszenves szerénység. 180 centiméternél jóval magasabb, csontos, sovány alkatát nem használta feleslegesen gyors, kapkodó, elsietett mozdulatokra. Amennyire visszaemlékszem, lépcsőn járva, folyosókon, udvaron, utcán közlekedve mindig töprengett, gondolkozott valamin, némelykor halkan fütyörészve, nyugodtan lépkedett, s vagy lehajtott fejjel a földet nézte, vagy fölemelt homlokkal az eget, a felhőket. Futni sohasem láttam.
Én közel tíz esztendei színházaknál folytatott különféle tevékenység után akkor kerültem a filmgyárba. Ő frissen, alighanem éppen abban az évben diplomázva szintén akkor jött oda. Találkozásunkkor, mikor bemutatkozott, szükségesnek tartotta közölni, mennyire örül első megbízatásának: őt jelölték ki a Feltámadott a tenger dramaturgjává. Ez akkor kiemelt fontosságú feladat volt. A könyv végleges formájának megbeszélésén az akkori művelődésügyi miniszter, az ország első számú ideológusa, Révai József szobájában az asztal mellett rajta kívül nem kisebb emberek ültek, mint Illyés Gyula, Vszevolod Pudovkin – aki akkor két alkalommal több hónapot töltött nálunk – továbbá Nádasdy Kálmán, a film rendezője, Révai Dezső, a filmgyár akkori igazgatója, s mások. Nádasy László ezen a vitán fiatal kora ellenére bátran, hallatlan felelősségérzettel és egy leendő mű várható művészi értékeinek elemzésével rendkívül figyelemre méltó hozzászólásokat tett. Rokonszenves és okos volt.
Két vagy három évvel később munkatársam lett az Életjel című filmben, ami a szuhakállói bányászszerencsétlenség életanyagának felhasználásával készült. A könyv munkálatai nagyon összeforrasztottak Lászlóval. Itt tanultam először megbecsülni invencióját, nem kapkodó, de megbízható, egyik napról a másikra megtermékenyülő fantáziájának megfontolt alaposságát.
A bensőséges, nagyon baráti együttműködés azonban a Körhinta írása közben alakult ki igazán. Nádasy Laci többször, különböző helyeken megírta, hogyan is folyt ez a munka, miután megkaptuk Sarkadi Imre Leányvásár című novelláját. Valóban úgy volt, ahogy ő leírta. Éjszakába nyúló beszélgetések hosszú sora után egyszerre világosan ismertük már egymás valamennyi gondolatát, s világos lett közben a szerkezet is. Az együttműködés hangulatának, jellegének érzékeltetésére ő használta az „eufórikus” kifejezést, én csak ismétlem. Ez igazán az volt. Boldog, csodálatos összhangú munka. A forgatókönyv két hét alatt elkészült.
Laci ebben az időben fiatal házas volt. Felesége, Rózsa egyszer-egyszer meglátogatott Leányfalun, a filmgyár alkotóházában, ahol dolgoztunk. Egy alkalommal este Lacival együtt kísértük őt ki az autóbuszállomáshoz. Én közben megemlítettem, hogy minden tiszta már, jól megy a munka, a könyv nemsokára kész, csak egyvalami hiányzik. Egy dal. De ennek a dalnak az erőszakkal szétszakított, beteljesületlen, szomorú hangulatú szerelemről kellene szólnia.
Abban az időben a beépítetlen Duna-kanyarban még ritkán járt a busz, így volt időnk. Rózsa elkezdett dalokat énekelni. Sok dalt tudott, régieket, kevéssé ismerteket, hangulatilag olyasféléket, amilyeneket kértem tőle, de nem, egyik se volt az igazi. Nem, nem, ez sem, az sem. Aztán egyszerre felhangzott halkan, lassan, szépen, szomorúan:
Jaj, de széles, jaj, de hosszú az az út.
Az, merre a kisangyalom elindult.
Kisangyalom, fordulj vissza hosszú utadról,
Emlékezz a be nem váltott szavadról.
Hosszú útról visszatérni nem lehet.
A szerelmet eltitkolni nem lehet.
A szerelem szélesebb a tenger vizénél,
Árvább vagyok a lehulló levélnél.
Ezzel a dallal lett teljes a Körhinta forgatókönyve.
Nem sokkal később Laci önálló munkába kezdett. Először inkább a játékfilm műfajában, később nagy kísérletező kedvvel a dokumentum, a rövidfilm különböző útjait járta be.
Sok munkája közül kettőt kell hangsúlyosan kiemelni. Az egyik játékfilm, a balladai homállyal hangszerelt, sűrű, komor, megrázó erejű Megöltek egy leányt. A másik dokumentumfilm, a nem kevésbé megdöbbentő, nagy hatású Éva A. 5116, amely később egy igen favorizált műfaj első hírhozója volt a magyar filmművészetben.
Miközben filmeket csinált, esztétikával is foglalkozott. Esszéket, tanulmányokat írt, kortársakról, műfaji kérdésekről. Meg visszaemlékezéseket. Rendkívül színvonalasan, igen nagyigényűen, mindig okosan, nagyon kulturáltan.
Élete nem volt problémátlan. Lehet, abból eredően, hogy néha túl sokat vállalt, s nem számolt teljesítőképességeinek határával. Egészségi állapota sok évvel ezelőtt roppant meg először, szívrohamának következményeit nem tudta könnyen kiheverni, s talán a gyógyulás sem volt maradéktalan. De mihelyt orvosi hozzájárulást kapott, azonnal folytatta munkáit, szinte talán a korábbinál is nagyobb lendülettel.
Három éve kezdett bele abba a portréfilm-sorozatba, amelyben általa becsült, idősebb kollégáit akarta sorra venni. Amikor engem invitált, természetesen napokon át szinte állandóan együtt voltunk, s délután, mikor a kamera és a magnó már leállt, beszélgettünk. Mindenféléről. Akkor mondta el: nagyon nagy vágya, hogy mi mégegyszer összekerüljünk valahogyan egy közös munkában. Én kapva kaptam rajta, volt is témám. Elolvasta. Tetszett neki. Szerződés a Stúdióval. Kis időre rá egy teljes napon át beszélgettünk a leendő film stílusáról, szerkezeti felépítéséről, strukturális kérdéseiről, csodák csodája, megint teljes egyetértésben.
– Boldog vagyok! – mondta.
És akkor jött a második, még keményebb támadás megviselt szervezete ellen. Csoda, hogy fel tudott gyógyulni belőle. De élni akart, dolgozni akart még, semmiképpen nem akarta feladni. Egyszer-kétszer felhívott, hogy legyek türelemmel, a könyv vázlata kész, hozzá sok jegyzete is, de vannak elkezdett munkái, azokat előbb be kell fejeznie.
Utoljára néhány hete találkoztam vele a filmgyár udvarán. Újságolta, hogy most már mindent befejezett, csak az utolsó portréfilm végső munkálatai vannak még hátra. Ha azzal kész, csak a mi könyvünkkel akar foglalkozni. Akkor egyikünk sem gondolta, hogy többé nem látjuk egymást.
Hosszú útról visszatérni nem lehet...
Az a forgatókönyv – most már sajnos végleges bizonyossággal tudható – sohasem készülhet el.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/11 29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6589 |
