Zsugán István
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Mindjárt a fesztivál plakátjának megpillantásakor zavarba jött a krónikás, ha emlékezett rá, hogy tavaly, Carlo Lizzani igazgatásának utolsó évében a jubileumi 50-ik Mostrát rendezték Velencében; akkor hogy lehet, hogy az idei – a negyvenedik? Gian Luigi Rondi, az idén négy évre kinevezett új igazgató (aki egyébként az II Tempo című római napilap befolyásos kritikusa, s 1971-ben és 72-ben igazgatta már a fesztivált) úgy döntött, hogy nem az évszámokat veszi figyelembe a sorszámozásnál – az első „Filmkiállítást” ugyanis valóban 1932-ben rendezték a Lidón, tehát Lizzaninak is igaza volt, amikor tavaly az ötvenedik évfordulót ünnepelte –; ellenben a háború alatt, illetve az 1968-as válságot követő években elmaradt néhányszor a fesztivál, illetve nem volt hivatalos verseny-jellege; tehát leszámítva a leszámítandókat, az ötvenedik után most így rendezhették meg a jubileumi negyvenediket. A kerek évfordulók, úgy látszik, alkalmasabbak az ünneplésre...
Rondi mindenesetre ügyesen élt a kissé mesterségesen kiszámított jubileum lehetőségével (ugyanis valójában a negyvenhatodik nemzetközi filmtalálkozó volt az idei Velencében); – noha alig két hónappal a nyitás előtt kapta kézhez kinevezését, rendkívüli diplomáciai érzéke és öt kontinensre kiterjedő filmújságírói kapcsolatai révén impozáns program összeállításával valósította meg azt a nem titkolt célját, hogy Velencét ismét Cannes komoly vetélytársává tegye „a nyugateurópai filmfesztiválok legfontosabbika” címért folytatott versengésben. Olyan filmek világpremierjét sikerült megszerveznie Velencében, mint Fellini És megy a hajó, Bergman Fanny és Alexander, Woody Allen Zelig, Ermanno Olmi Milano (ezek a „szent szörnyetegek” csak versenyen kívül mutatták be legújabb alkotásaikat); és – némi meglepetésre – versenyben indultak új műveikkel olyan nemzetközi tekintélyű rendezők, mint Altman, Costa-Gavras, Godard, Icsikava, Jakubisko, Kluge, Resnais, Wajda; s volt szovjet, kínai és bolgár versenyfilm is.
Szintén versenyprogram volt a „Velence – Fiatalok” elnevezésű, tizenegy elsőfilmet bemutató sorozat; aztán a többi, már nem „tétre játszó” szekció: „Velence – Dél”, „Velence – Éjjel”, „Velence – De Sica”; s volt egy „Velence – Tegnap” elnevezésű retrospektív, René Clair, illetve Elio Petri emlékére; – ilyenformán összesen száznál jóval több film pergett le tizenkét nap alatt a Fesztiválpalotában. Reggel 9-kor (néha ½9-kor) kezdődött az első vetítés, éjfélkor az utolsó; a nagyobb olasz napilapok és szakfolyóiratok 3–4 különtudósítót küldtek Velencébe, mert csak így volt esélyük mindenről beszámolhatni a párhuzamosan pergő filmekről; mértékadó kritikusok – mint Tullio Kezich a La Repubblicában, Giovanni Grazzini a Corriere della Serában így is bírálták Rondit, amiért „gigantománia vonatkozásában is belement a cannes-i zsákutcába”. (A fesztivált követő, mérlegkészítő interjúban az igazgató önkritikusan ki is jelentette a La Repubblicában, hogy jövőre megfékezi a sokak által kifogásolt filmáradatot, néhány szekciót összeolvaszt, s legfeljebb napi két versenyfilmet és négy egyéb sorozatot tűz műsorra; vagyis „csupán” napi hat film pereg majd a fesztiválon, szemben az ideivel, amikor átlag tízet vetítettek.)
A „Venezia XL” elnevezésű Mostra jelszava: „A szerzők fesztiválja – a szerzőkért”; amivel azt kívánták kifejezni, hogy az alkotók kézjegyét markánsan viselő, minőségi, úgynevezett „szerzői filmeket” támogatják a mozivásznakat és a képernyőket elárasztó kommerszfilmekkel szemben. Ezt a törekvést jelezte a zsűri összetétele is: Bernardo Bertolucci elnökletével tizenkét, nemzetközileg ismert rendező bírálta el kollégái munkáit, mégpedig: az angol Jack Clayton, a nyugat-német Peter Handke, a brazil Leon Hirszman, Mészáros Márta, a japán Osima Nagisza, a szovjet Gleb Panfilov, az amerikai Bob Rafelson, a szenegáli Ousman Sembene, az indiai Mrinal Sen, a svájci Alain Tanner és a francia Agnès Varda. S, hogy a bulvárlapok riportereinek is eleget tegyenek, mondén eseményekben sem volt hiány: a fesztivált a Kulturális Javak minisztere nyitotta meg s a Látványosság és Turizmus Ügyeinek minisztere zárta be (az utóbbi, Lelio Lagorio nyújtotta át az életművéért odaítélt Arany Oroszlánt Michelangelo Antonioninak); – az egyik napon Bergman érkezett magánrepülővel a Lidóra, s tartott másfél órás sajtókonferenciát; a másikon Fellinit óvta rendőrkordon a tolongó tisztelők ostromától, amíg az Excelsior szállóból a Fesztiválpalotáig vezető százötven méteres utat megtette; a Fesztivál megnyitása előtti napon a La Fenice Színházban Ingrid Bergman emlékére rendezett ünnepségen olyan sztárok vonultak fel, mint Gregory Peck és Liza Minnelli, Olivia de Havilland és Walter Matthau, Maximilian Schell és Charlton Heston, Gina Lollobrigida, Franco Zeffirelli és sokan mások; – szóval bőven akadt témája a 42 országból idesereglett, összesen 1647 újságírónak, rádió-, tévé- és fotóriporternek. (Több kritikus szóvá tette cikkeiben, hogy miközben Itáliában tavaly is kétmillióval kevesebb mozijegy kelt el, mint egy esztendővel korábban – 34 millióról 32-re csökkent a mozibajárók száma –, a lapok, rádiók és televíziók egyre nagyobb teret szentelnek a fesztivál-tudósításoknak: a La Repubblica például minden nap négyoldalas fesztivál-melléklettel jelent meg, s a többi lap is egy-egy teljes, lepedőméretű oldalon regisztrálta és kommentálta az eseményeket.)
Godard – pro és kontra
Mondhatni, idén kölcsönösen vicsorogtak egymásra az Arany Oroszlánok és az olasz kritikusok: heves vitát kavart a zsűri döntése, amellyel az Arany Oroszlánt egyhangúlag Jean-Luc Godardnak ítélte Keresztneve Carmen című filmjéért, Technikai Különdíjjal jutalmazta Raoul Coutard operatőri és François Musy hangmérnöki munkáját. „Az önök tudósítója egy óriási szamár. Legalábbis ezt mondja a velencei zsűri, amikor a Keresztneve Carment díjazza” – így kezdi a díjkiosztást kommentáló vezércikkét Grazzini a Corriere della Serában, s hasonlóan nevetségesnek minősíti a díjazást Sauro Borelli a L’Unitában, Morando Morandini az II Giornoban, Tullio Kezich pedig megjegyzi a La Repubblicában, hogy „ezek a negyvenes éveik derekán járó illusztris rendezők saját kamaszkoruk iránti nosztalgiájukat díjazták, amikor az egykor oly merész új-hullámos Godard Papának hódoltak.” A zsűri döntését bejelentő sajtókonferencián rögtön neki is szögezték a kérdést Bertoluccinak: „ugye Godard életművének, s nem ennek az új filmjének szól a díj?” De Bertolucci határozottan kijelentette: „szó sincs róla, mi a Keresztneve Carmen-nek szavaztuk meg az Arany Oroszlánt, egyhangúlag.” Szóval a csupa kollégájából, tisztelőjéből alakított zsűri most fényesen igazolta Godardnak azt a tavalyi, Szenvedély című filmjével kapcsolatban tett kijelentését, miszerint: „én majdnem csak azok számára csinálok filmeket, akik maguk is filmeket készítenek.” A kritikusokkal, mint láttuk, most is hadilábon állt: a La Repubblica naponta közölte 19 olasz napilap bírálóinak csillagos szavazatait („nagyon tetszett”, „eléggé”, „fenntartásokkal”, „nem tetszett”, „csapnivaló”), s ezek közül négy adott a filmre „nagyon tetszett”, négy „csapnivaló” minősítést, a többség a „nem tetszett”, illetve a „fenntartásokkal” rovatokra voksolt.
Mi is hát ez a Keresztneve Carmen? Godard mindössze ennyit volt hajlandó közölni róla a katalógusban, a szinopszis számára fönntartott helyen: „Mindenki ismeri Carmen nevét. Mindenki ismeri a zenéjét, akár Beethovené, akár Bizet-é vagy Tom Waits-é.” Elkezdődik a film. A vásznon maga Godard, egy – valószínűleg – pszichiátriai klinikán. Meglátogatja az unokahúga, Carmen (a rendkívül vonzó holland Maruschka Detmers játssza), hogy kölcsönkérje lakatlan villájának kulcsát, mert dokumentumfilmet akar forgatni, s szüksége van „külső-belső” helyszínre. Aztán látunk egy bizarr bankrablást, amelynek során az egyik rohamrendőr annyira belehabarodik a rabló Carmenbe, hogy vele menekül, aztán... De nem folytatom; lehetetlen értelmesen elmesélni egy filmet, amely lényegében arról „szól”, hogy a szerző nem látja értelmét semmiféle épkézláb történetnek. Gunyoros, kiábrándult, helyenként szikrázóan intelligens játék ez a filmszalaggal, képes sztori-foszlányokkal, megtűzdelve csakis ínyenceknek szánt rafinált filmtörténeti, zenei, képzőművészeti utalásokkal. De ha – legalábbis egyszeri megtekintés után – másnap megpróbáljuk fölidézni, mit is láttunk voltaképpen, csak kusza emlékképtöredékek között kutakodhatunk.
Még egy „tisztelet”-díj, és egy valódi fölfedezés
A zsűri különdíját nyerte a francia Georges Rouquier Biquefarre című filmjéért. Az idős – 1909-es születésű – filmes kitüntetése legalább akkora meglepetést keltett – ha akkora ellenérzést nem is –, mint a Godardé. 1946-ban készítette Farrebique avagy a négy évszak című dokumentumfilmjét egy parasztcsalád életéről, amellyel annak idején több nemzetközi fesztiváldíjat nyert. Most visszatért a szomszédos Biquefarre nevű községbe, s szolidan jelentéktelen képsorokban örökítette meg, amint a Raoul nevű földműves eladja apró birtokát, mert nem képes megélni a tenyérnyi földdarabon... Rouquier filmje korrekt, tisztességes, halkan unalmas falusi életképsorozat; alighanem a szerző hajdani, 1946-ban úttörő jelentőségű filmjének kívántak tisztelegni a zsűri-beli kollégái. Valódi fölfedezés viszont a legjobb elsőfilm Ezüst Oroszlán díjával kitüntetett A négerkunyhók utcája című francia-martinique-i film, a 28 éves színesbőrű Euzhan Palcy alkotása, amelynek főszereplője, Darling Legitimus (egy idős színesbőrű színésznő, akit Az utolsó tangó Párizsban kis epizódszerepében láthattunk) a Legjobb női alakítás díját is elnyerte. Az 1930-as években játszódó történet főhőse egy tizenegy éves árva kisfiú és nagymamája, aki mindent elkövet, hogy a kis José kiemelkedhessen a cukornádültetvényeken robotoló, s a deszkakunyhókban nyomorgó sorstársai közül; amire az egyetlen lehetőség, ha elnyeri a Fort-de-France-ba szóló tanulmányi ösztöndíjat... Érzelemmel telített, de nem érzelgős, tiszta, friss, tehetséges alkotás, amely egy Európában teljesen ismeretlen világról ad hírt.
Amerikai színész-parádé tévéfilmen
Elvben nem tévéfilmnek készült, eszközeit tekintve – gyakorlatilag egyetlen terem-belsőben, egy kaszárnya hálójában játszódó, tévéfilmmé formált színdarab – Robert Altman Streamers című alkotása (a cím csak hozzávetőlegesen lefordítható amerikai katonai szlengben azt az ejtőernyőst jelöli, akinek nem nyílik ki az ernyője, s önmaga konstatálja döbbenten, hogy zuhan a föld felé). A legjobb férfialakítás díját – szokatlan módon – a film hat szereplőjének ítélte oda a velencei zsűri, névszerint: Matthew Modine, Michael Wright, Mitchell Lichtenstein, David Alan Grier, Guy Boyd és George Dzundza. A Streamers eredetileg sikeres színdarab: David Rabe művét 1975-ben mutatták be a Broadwayn Mike Nichols rendezésében. 1965-ben játszódik egy kaszárnyában, ahol négy újonc készülődik a vietnami bevetésre, két, a háborút már megjárt, súlyosan alkoholista veterán őrmester társaságában. Az összezártság, a bennük egyre elviselhetetlenebbé fokozódó belső feszültség, s az egyikük homoszexuális hajlama miatt kirobbanó konfliktus véres tragédiába torkollik... Altman színészvezetése valóban mesteri; s ez indokolhatja a „hat legjobb férfialakítás” díját; maga a film azonban helyenként fárasztó a monoton zuhogású, „katonás” káromkodás szóözönével.
S még mindig a hivatalos díjlistát követve megemlítendő, hogy a párhuzamos szekció, az olasz elsőfilmeseknek fórumot kínáló „Venezia − De Sica” című, tizenegy filmből álló vetítéssorozatot elbíráló másik zsűri két filmet díjazott megosztva: Massimo Mazzucco Nyáridő és Claudio Caligari Mérgezett szerelem című darabjait. Az előbbi: egy olasz fiatalember kissé zavarosan előadott kalandjai New Yorkban (hozzátehetjük, hogy a jelek szerint ez divatos téma most az ifjú olasz rendezők körében, hiszen két elsőfilmes rendezőnő, az előbb színésznőként is ismertté vált Stefania Casini és Francesca Marciano is egy New Yorkba csöppent olasz fiatalembert választ főhősül a Távol, de honnan című közösen leforgatott, egyenetlen és döcögős filmjében); – a Mérgezett szerelem viszont Róma-környéki kábítószeres fiatalokról szóló, sajátos dokumentarista stílusban készült alkotás. Ez utóbbi filmnek szenvedélyes hívei is akadtak Velencében, akik azt állították, hogy Pasolini óta nem volt olasz rendező, aki ilyen mélyen és hitelesen ábrázolta volna a külvárosok kallódó fiataljainak kilátástalan mindennapjait – a kitűnő Marco Ferreri például nyomdafestéket nem tűrő szavakkal szidalmazta a nagy nyilvánosság előtt azt az olasz kritikust, aki a vetítést követő vitában megjegyezni merészelte, hogy neki nem tetszett Caligari filmje –; ám meg kell vallanunk, hogy innen Budapestről nézvést, ahol szerencsére alig lehetnek saját tapasztalataink a kokain- és heroinmániás fiatalok szociális és pszichikai problémáiról, a film nem tűnt másegyébnek, mint sorozatos öninjekciózások gyomorfelfordító látvány-sorozatának. S hozzátehetjük, hogy aki nem ismerte a narkománia kialakulásának társadalmi és lélektani rugóit, ettől a filmtől sem lett tájékozottabb.
Megjegyzendő egyébként, hogy az itáliai kritikusok egybehangzó véleménye szerint is katasztrofális színvonalú volt az olasz elsőfilmesek bemutatkozás-sorozata. A La Repubblica „második számú”, erről a szekcióról tudósító kritikusa, Alberto Farassino egyik jellemző, öthasábos cikk-címe: „Na jó, de a filmművészet az azért egészen másvalami”. És egy másik, a kritikus véleményét összefoglaló cím: „Ha valakinek semmi nem jut az eszébe, nem muszáj mindjárt filmet készítenie”...
Tegyük hozzá, hogy szolid erényeivel, megbízható szakmai színvonalával kitűnt a sajnálatosan gyenge olasz kínálatból Giuliana Berlinguer (igen, a pártfőtitkár sógornője, két évtizedes tévérendezői gyakorlattal a háta mögött) A katonaszökevény című, 1922-ben Szardínia szigetén játszódó alkotása, amelynek két főszerepében emlékezetes alakítást nyújtott Irene Papas és a Taviani-fivérek Apámuramjából nálunk is ismert Omero Antonutti.
Kisebb-nagyobb csalódások
Costa-Gavras, akinek tavaly elkészült filmje, az Eltűntnek nyilvánítva mostanában arat sikert a hazai közönség körében, ismét tisztességes politikai szándékú filmet forgatott, s megint a világ egyik „forró pontján”, ezúttal Jeruzsálemben. A Hanna K. főhőse (Jill Claybourgh játssza, most is kiválóan) lengyel származású, Amerikában született, Franciaországban élő zsidó ügyvédnő, aki elhatározza, hogy Izraelbe települ. Elhagyja francia férjét s egy cionista izraeli költő élettársa lesz; majd elvállalja egy palesztin férfi, Szelim védelmét, akibe beleszeret, s fokozatosan rádöbben a palesztínok ügyének igazára... A három férfi között tétovázó asszony történetében a politikai mondanivaló kissé nehezen szervül a szerelmi bonyodalmakkal; s a film meg sem közelíti Costa-Gavras néhány előző alkotásának érzelmi hőfokát.
Rokonszenves – bár helyenként kissé naiv – mű a fiatal svájci Thomas Koerfer Parázs című filmje. 1944-ben játszódik Svájcban, egy gazdag fegyverkereskedő házában, aki egyformán szállítója a náciknak is, a szövetségeseknek is, a svájci hadseregnek is. Befogadnak egy nyomorgó lengyel kislányt, akivel hamarosan összebarátkozik a milliomos félénk, magányos kisfia, s együtt segítik szökésében a közeli internálótáborból menekülő lengyel katonát... Negyven évvel később – a lengyel kislányból külpolitikai újságíró lett – véletlenül találkoznak Zürichben, s föltámad a gyermekkori kölcsönös vonzalom; de Anna rádöbben, hogy sokkal mélyebb szakadék választja el őket, mint az eltelt évtizedek... Kár, hogy a gyermekkori képsorok meggyőzőbbek, mint a felnőttek egymásratalálását ábrázoló jelenetek, pedig a Márványemberből ismerős Krystyna Janda most is kiváló Anna szerepében.
A Marija nővér, a szovjet Szergej Koloszov filmje is a második világháború idején játszódik, s Jelizaveta Karavaeva költőnőnek állít emléket, akinek Alekszander Blok egész versciklust dedikált. A párizsi emigrációban sínylődő költőnő úgy próbál úrrá lenni honvágy okozta válságán, hogy apácának áll; – majd amikor a nácik megszállják Franciaországot, ő is bekapcsolódik az illegális antifasiszta mozgalomba. Letartóztatják, koncentrációs táborba kerül, ahol végül egy halálraítélt szovjet fiatalasszonyt megmentve ő áll helyette a kivégzőosztag elé...
Második világháborús történet Andrzej Wajda nyugatnémet–francia koprodukcióban forgatott filmje, a Szerelem Németországban is, amely Rolf Hochhuth 1978-ban megjelent, azonos című regénye nyomán készült, Hanna Schygulla, Piotr Lysak, Armin Mueller-Stahl főszereplésével. 1941-ben Brombachban, egy csöndes, látszatra békés német kisvárosban Paulina, a csinos, fiatal zöldségesné – akinek a férje a fronton, s van egy hétéves kisfia – szenvedélyes szerelemre lobban Stanislaw, a szomszédos háznál szolgáló ifjú lengyel fogoly iránt. A náci törvények ezt a szerelmi kapcsolatot „fajgyalázásnak” minősítik, s mivel a Gestapo tudomására jut, a fiút felakasztják, az asszonyt pedig koncentrációs táborba hurcolják... Négy évtizeddel később, mikor a Narrátor megpróbálja fölidézni az eseményeket, az ismét békés, csöndes kisvárosban senki sem akar emlékezni a történtekre azok közül, akik pedig közeli szemlélői, sőt többé-kevésbé okozói voltak Paulina és Stanislaw tragédiájának. Bár Hanna Schygulla játéka ezúttal – meglepő módon – olykor teátrális, Wajda filmje egészében mégis emlékezetes, fölkavaró alkotás.
Ellentmondásos érzéseket keltett viszont a csehszlovák Juraj Jakubisko kétrészes filmregénye, Az ezeréves méh, Peter Jaros azonos című családregényének invenciózus földolgozása. A történet 1896-ban kezdődik, s az első világháborúig követi nyomon egy kis szlovák hegyi falu lakóinak életét. A film középpontjában a vándor-kőművesként is dolgozó földműves, Martin Pichanda és családjának küzdelmes sorsa áll (Josef Kroner remek megformálásában). A lírai hangvételű, nagylélegzetű elbeszélés a rendező markáns tehetségére vall – érzékletes képsorokban mutatja fel a falusiak számára természetes, csodás eseményeket, az aranyesőt, vagy a halála után titokzatos módon hatalmasra növekvő Martin Pichanda átváltozását –; s furcsa módon még azt is majdnem sikerül elhitetnie, hogy a falusiakat ért minden bánatért felelős, okkal-ok nélkül kegyetlenkedő kakastollas csendőrök és a katonák egytől egyig magyarok (bár a filmben magyarul szóló mondatok rendkívül rosszul tört magyarsággal hangzanak el). A La Repubblica kritikusa meg is jegyezte, hogy Jakubisko filmje eléggé „pánszlávista”; az egyik jelenetben a császári-királyi egyenruhába kényszerített katonák az orosz állások felé rohanva azt kiabálják: „Ne lőjetek! Szlovákok vagyunk! Szlávok vagyunk!”.
...És ami (valószínűleg) megmarad
