Veress József
A filmről szóló szovjet kiadványok sorában mind gyakrabban találkozunk olyan impozáns kötetekkel, melyek egy-egy jelentős alkotó (majdnem mindig rendező) írásos életművét összegezik. A sorozatok általában a „szobranyija szocsinyenyij”, tehát az „összegyűjtött munkák” alcímet viselik, dehát – hálistennek – soha sincs szó teljességről. Ahogy újabb cikkek, tanulmányok, dokumentumok bukkannak elő az archívumok vagy különböző lelőhelyek mélyéről, úgy válik mind teljesebbé a leltár. Az egyik „első fecske” a hat vaskos albumból álló Eizenstein-„biblia” volt (a gyűjtők legalábbis így nevezik). Megjelenése után sokan úgy vélekedtek: pont kerülhet a kutatások végére, hiszen kezükben tarthatják a gondolkodónak és toll-forgatónak egyaránt kiváló Szergej Mihajlovics valamennyi eszmefuttatását. Nemrégiben jártam Moszkvában, ahol a Patyomkin szerzőjének emlékét őrző múzeum sáfára, Naum Klejman örömmel közölte velem : még mindig van remény lappangó kéziratok, esszék, rajzok, talán celluloidszalagok felfedezésére is, melyek minden bizonnyal gazdagítani fogják részben a majdani Eizenstein-összeseket, részben a szovjet néma-és hangosfilm óriásáról kialakított képet.
Hasonló a helyzet Vszevolod Pudovkin és Alekszandr Dovzsenko hagyatékával. Előbbit a hetvenes, utóbbit a hatvanas évek derekán jelentette meg az egyre igényesebb vállalkozásokat felkaroló Iszkussztvo kiadó, a filmes könyvek első számú gazdája. Bizonyosak lehetünk benne, hogy az azóta eltelt idő alatt Pudovkin és Dovzsenko film-filológusok sem tétlenkedtek, s a következő javított (bővített) kiadás – a majdani Eizenstein-breviáriumhoz hasonlóan további adalékokkal egészíti ki a szovjet rendezőnagyságok portréját.
A közelmúltban – a megkezdett sorozat folytatásaként – újabb antológiák láttak napvilágot. Az első helyen a Grigorij Kozincev szellemi örökségét közkinccsé tevő ötkötetes gyűjteményt kell megemlítenünk (melynek két darabja jutott el eddig az érdeklődőkhöz). Gondozója a leningrádi Iszkussztvo, a kiadás éve: 1983. A szerzőről, mint szakíróról csupán annyit jegyzünk meg, hogy a filmteóriában is otthon volt s kivételes tehetséggel hasznosította nagy tudását, elemző készségét, remek stílusérzékét – akár skicceket vetett papírra, akár nagy horderejű kérdésekhez szólt hozzá. Kozincev – akit Szergej Geraszimov az előszóban tanítójának nevez – röntgenszerűen világítja át a filmeket. A sajátjait éppúgy, mint a kortársaiét és az ízlésétől távolálló produktumokat, ítéletei találóak és tömörek. S ami mostanában nem általános: egyértelműek. Minden iránt fogékony (amit filmográfiája meggyőzően bizonyít, ő is hosszú utat járt be, többféle módszert, kifejezési eszközt, nyelvet kipróbált). Humora szikrázik. A hosszú oldalakon jól megfér egymással a kendőzetlen vallomás, a szemérmes tartózkodás, a hangulatos sztorizás és mindenekelőtt a filmek „lelkének” faggatása.
Az első kötet élén a magyar nyelven is hozzáférhető Kozincev-alapművet, A filmvászon mélységét találjuk (A filmszalag nem ég el, Gondolat, Bp. 1976.). Érdekes dokumentum egészíti ki ezt az elméleti jellegű curriculum vitae-t: a második kiadáshoz készített jegyzetek a művek „kihordásának” folyamatát világítják meg. A rendező kritikusan idézi önmaga és a kor változó „érzeményeit” – főleg arra a hosszú útra koncentrálva, amely a múzsák „neveletlen” gyermekei, a musical, a pantomim és a melodráma általános iskolájától az igazi művészet csúcsaihoz vezetett. „A szóval tisztességesen kell bánni” – idézi Gogolt fejtegetései végén, de az a benyomásunk, hogy ezt az aforizmát nem önnön biztatására említi, hanem a filmes és állampolgári kötelesség elfogadott vastörvényeként, megszenvedett igazságként hirdeti.
A következő nagyobb fejezet a Kozincev filmes színházi rendezéseivel kapcsolatos dokumentumokat tartalmazza. A cikkek (interjúk) középpontjában a műhely legszemélyesebb tehát mindenki érdeklődésére számot tartó – gondjai állnak (kezdve az Excentrikus Színészet Műhelyében folytatott kísérletektől a Lear király koncepciójának kifejtéséig). A szovjet rendező lépésről lépésre rekonstruálja az ötlet születésétől a film elkészültéig tartó hosszú időszak „hordalékait”. Hadd iktassam ide az 0thellohoz. fűzött kommentár szellemes konklúzióját. Benne foglaltatik Kozincev alázata, igényessége, hite és meggyőződése egyaránt: „Nem Én, nem Én és Shakespeare, nem Shakespeare és Én, hanem Shakespeare!”
A függelék éves bontásban részletezi az 1905-ben született és 1973-ban meghalt művész életének krónikáját. Égy magyar vonatkozást is felfedeztünk az eseménysorban. 1971-ben (április 10. és 20. között, áll az összesítésben) Magyarországon vendégeskedett a szovjet kultúra világhírű követe. Az évszám nem stimmel, a látogatásra egy évvel később került sor. Annakidején e sorok írója készített Kozincev-vel interjút a Filmvilág számára (Öt évtized a filmművészetben, 1972/9).
A második kötet két szerkezeti-logikai egysége: Kritikai-publicisztikai cikkek és felszólalások; Észrevételek a művészet embereiről. Aki végiglapozza a több mint 500 oldalas könyvet, meggyőződhet arról, hogy Grigorij Kozincev-ben maximálisan élt az önkifejezés vágya. Nem rejtette véka alá véleményét, ha filmet látott a Dorn Kino-ban, a gyárban, külföldi fesztiválokon vagy bárhol másutt. Szívesen vitázott elvekről és művekről. Könyvrecenzió megírására éppúgy kapható volt, mint a színházi élményeinek megörökítésére. A Lenfilm stúdió művészeti tanácsa tagjaként hosszú esztendőkön át nézte és minősítette kollégái munkáit. Utána kiállt értük vagy perlekedett velük. Nem volt ugyan magas tudományos fokozata, mint Jutkevicsnek, írásai mégis a jótollú esztéta és a filmelmélet valamennyi területén otthonos szakember ítéletét tükrözik. Sokszor képviselte a szovjet filmművészetet konferenciákon és tanácskozásokon: felszólalásaiból ugyancsak ízelítőt kapunk e hasábokon. Szerteágazó érdeklődését bizonyítja a tematikai sokszínűség, írt Eizenstein Októberétől, Dzigan Kronstadti tengerészek című forradalmi hőskölteményéről, Hejfic pályájáról, a díszlettervező funkcionális helyéről a műalkotás egészében, az ismeretterjesztés és a forgalmazás feladatairól, Alekszej Kapler filmírói egyéniségéről, a filmklubokról, a shakespeare-i mondanivaló tolmácsolásának lehetőségeiről és számos más kérdésről. Esszéit – Ehrenburgról, Eizensteinről, Dovzsenkóról, Sosztakovicsról, Meyerholdról és Sztanyiszlavszkijról – az a törekvés hatja át, hogy közel hozza az olvasóhoz az embert, a művészt, a gondolkodót s mintegy mellékesen: a személyes ismerőst (aki ezáltal közeli barátunkká válik). Az összeállításnak minden bizonnyal legmagvasabb passzusai a „munkafüzetek”, melyek aforisztikus tömörséggel rögzítik Kozincev belső használatra szánt, vagy ellenkezőleg, „Mindenkinek! Mindenkinek!” címzett fixa ideáit (egyébként szabálytalan arcképei is főleg montázsokból tevődnek össze).
Íme, néhány mondat Kozincev naplóiból. Úgy vélem, a megállapítások önmagukért beszélnek, s ugyanakkor a varázsos személyiség diszkrét báját foglalják magukban:
„Picasso Guernicája. Személyes szenvedés. Átmenet a személyes szenvedésből az emberiség szenvedésébe.”
„Ehrenburg. Könyvek szerzője. A sors társszerzője.”
„Eizenstein kezdete és vége. Elvetélt rendezések rendezője.”
„Szergej Mihajlovics, Ön tulajdonképpen semmit sem tud! A legérdekesebb csak most kezdődött. A sztereofilm. A szélesvászon.”
„Eizenstein elmesélte nekem, hogy a Jégmezők lovagja bemutatása után odament hozzá X. Y. és megkérdezte: »Akarja tudni, hogy mi az őszinte véleményem a filmjéről?«
– Nem – válaszolta Szergej Mihaljovics –, nem akarom. Úgy mondta el az esetet, hogy szörnyen elégedett volt önmagával. Aztán még-egyszer nevetve megismételte: »Miért érdekelne engem ennek az embernek a véleménye?«”
„Vannak emberek, akiknek minden jobban sikerült, mint másoknak. Dovzsenkónak minden úgy sikerült, mint ahogy – rajta kívül – senki másnak nem sikerülhetett volna”.
„Ahhoz, hogy rendezővé váljunk, szakítanunk kell az illusztrativitással” – írta Meyerhold Benoit-ról. A maszk – Meyerhold szerint – az, amelyben megláthatjuk az örökkévalót. (Az Ismeretlen az Álarcosbálban.) A maszk – örökkévaló, az arc – esetleges.”
Távirati stílusban a többi újdonságról. Mihail Romm gyűjteményes köteteinek sorát – harmadikként – a pedagógiai jellegű örökség summája zárja. Az Egy év kilenc napja és a Hétköznapi fasizmus megalkotója – aki sikerrel jutott túl élete mélypontjain – valószínűleg a tanítást is felhasználta terápiás gyógymódként, hiszen mint nevelő beírta nevét a szovjet filmhistória legszebb lapjaira (tanítványai közé tartozott Abuladze, Bászov, Csuhraj, Csheidze, Mitta, Tarkovszkij, Suksin, Mihalkov-Koncsalovszkij, Szmirnov, Nyikita Mihalkov: fantasztikus névsor!).
Tanulmányaiban Romm a filmrendező mesterségéről, a dramaturgia, a kompozíció, a forgatókönyv, a színésszel való munka, a montázs, a képi megformálás problémáiról értekezik. A rá jellemző mélységgel és iróniával. Bizonyos, hogy az úgynevezett rendezést nem lehet megtanulni Rommtól, receptekkel sem szolgál, társadalom- és emberismereti leckéi azonban egyetemi szintűek. Két további színfolt az alkotói oeuvre-k kötetekbe mentett papírtengeréből: reprezentatív emléket állít a Szovjet Filmművészek Szövetsége, a Goszkino Össz-szövetségi Filmtudományi Intézete és az Iszkussztvo kiadó három (illetve négy), nagyságának, a Vasziljev „fivéreknek”, akiket – igaztalanul – csak a Csapajev rendezőiként szoktak emlegetni; Ivan Pirjevnek, több sematikus és jónéhány értékes mű életrekeltőjének, és Rzsesevszkijnek, egész sor különleges forgatókönyv bábájának. Végül egy más típusú könyv-mementóról (előzményeit lásd az Eizenstein és Dziga Vertov utóéletét bemutató vallomás-füzérben): a Dovzsenko a kortársak emlékezetében című Iszkussztvo-kötet a nagy ukrán rendező kollégáinak, tanítványainak és követőinek tisztelgő írásait köti csokorba. Akik Dovzsenko korszerűségét fejtegetik: Eizenstein és Arnstam, Kozincev és Gabrilovics, Pausztovszkij és Sklovszkij, Goncsar és Sadoul, Nyikita Mihalkov és Donszkoj. Meg sokan mások. Valamennyien egy-egy ecsetvonással teszik teljesebbé Alekszandr Dovzsenko – az élő klasszikus – arcképét.
Többször hangot adtunk már annak az óhajnak, hogy szerény lehetőségeinkhez mérten követnünk kellene a szovjet filmszakkönyvkiadás példáját. A mi rendezőink nem publikálnak olyan sűrűn, mint Eizensteinék és követőik. Cikkeik, nyilatkozataik sem kiáltanak elengedhetetlenül efféle díszes albumok után. Annak azonban lenne realitása, hogy megkezdjük végre az alapozást az időtálló filmalkotói teljesítmények rendszerezésére és népszerűsítésére. Kozincev, Romm, Dovzsenko, Pirjev, a Vasziljevek és a többiek „könyves” életműve többek között erre is figyelmeztet.
Grigorij Kozincev: Glubokij ekran 1–2. (Iszkussztvo, Lenyingrad-szkoje otgyelenyije, 1982.)
Mihail Romm: Izbrannije proizvegyenyija v 3-h tomah, tom 3. Pedagogicseszkoje naszlegyije. (Moszkva, Iszkussztvo, 1982.)
Bratyja Vasziljevi: Szobranyije szocsinyenyij v 3-h tomah. (Moszkva, Iszkussztvo, 1981., 1982.)
Dovzsenko v voszpomi-nanyijah szovremennyikov (Moszkva, Iszkussztvo, 1982.)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/12 63-64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6581 |
