Faragó Vilmos
Azok a kultúraszakértők, akik a szellem rágógumijának nevezték a televízióműsort, nem ismerik a magyar televíziót. Mert huszonnégy csatornás országban élnek. A mi szegénységünknek előnye is van, a rövid műsoridő, másfél csatornán, válogatásra kényszerít. A magyar televízió a világ legszínvonalasabb műsorát adhatná. Hogy nem adja? Hogy válogatásra kényszerítve sem adhatja, mert színvonalas televízióműsorról beszélni contradictio in adieeto? Hogy ez a halszemű doboz csak gépi kultúrát adhat? Csókolózást kirakatüvegen át? Hideg élménypótlékot egy színházi előadás forró közvetlenségéhez képest? Nem hihetem. A televízió is sugározhat közvetlenség-élményt. Éppen gépi volta, technikai hatáslehetőségei miatt forróbbat, tömegesebbet, országraszólóbbat is, mint bármi más. A színházi néző nem játszhat a színpadon, a koncertlátogató nem ülhet a zongora elé, a mozinéző nem ugorhat fel a vászonra – a tévénéző ott lehet a képernyőn. Beleszólhat a műsorba. Kérdezhet. Vitatkozhat. Főszereplő lehet. Átszínezheti a műsort. Eltérítheti a forgatókönyvtől. Milliós jelenlét-élményt teremthet. Ha valóban jelen van.
Volt egy hőskorszak. A rögzítés-technika hiányáé. Az élő adásoké.
Ez volt az a korszak, amikor még se a szakmabeli, se a civil nem tudott profi-televízióul, és szívderítő bakijaival is az életszerűség varázsát keltette. Amikor nem lehetett leállni, újraforgatni, sterillé konzerválni.
Ez volt az a korszak, amikor civil fiatalok sorakoztak a kamera elé, botladozó előadókészségükkel, és csupa meglepetés, csupa váratlan fölragyogás mindegyik. Micsoda forró itt és most-élmény volt a rejtett kincsek előbukkanása. Milyen remek életpillanat még a produkcióba belesülés is: a torokfájós táncdaléneklő lány hamis hangjai. Micsoda spontán taps-szavazások. Micsoda milliós részvétel-élmény a villanykapcsolós voksolásban. Mekkora sosemvolt szabadegyetemmé alakult az ország az első népművészeti vetélkedőn. Vetélkedő! Még a kicsoda-micsoda játék is lázba hozott bennünket. Együtt játszottunk a játszókkal. Címlapfotós sztárrá avatta néhány adás a műsor háziasszonyát. Országos vitát lobbantott a frissen érettségizett lány, aki nem lelt rá a hosszú hegyes tőrre Bárczi Benő ifjú szívében, mert sohasem hallott a Tetemrehívásról micsoda dolog az, hogy a gimnáziumi tantervből hiányzik ez az Arany-ballada?
És ez volt az a korszak, amelyben a nézők kérdései szervezték műsorrá a Fórum adásait. Amelyben a közvetítőkocsik szertebogárzottak az országban vagy a fővárosban, hogy a megyék vagy a kerületek bemutatkozó versenyein a nézőket tegyék főszereplőkké. A közvetítések meg-megzökkentek, a műsoridőn folyton túlszaladtak, a helyszínről eltűnt János bácsi, akinek a cseréppipakészítés mesterfogásairól kellett volna beszámolnia, s ennek az elragadóan természetes zűrzavarnak a közepén ott ült Vitray Tamás, rendületlen derűvel, mindig megtalálva azt a kérdést, melyet a helyszíni riporter elfelejtett föltenni soros alanyának. Országos népünnepély volt ez – egy új, videotechnikai folklór-hagyomány születésének lettünk részesei.
Nemhogy nosztalgikusra, már-már patetikusra sikeredett ez a felsorolás, pedig dehogy volt teljes vagy tökéletes a nézőszerepeltetés akkor. Örömünkbe belejátszott az újdonsághatás-tényező is, minden kezdemény elsőnek számított, puszta megjelenésünket vásárfia-meglepetésként fogadtuk; kicsi ország vagyunk, tíz és félmilliós, előbb-utóbb mindnyájunkra sor kerül a képernyőn – gondoltuk büszke öniróniával. Annál is inkább, mert meg voltunk győződve arról, hogy mindez csak a kezdet. Mi lesz még ezután! Mi lett?
Volt a népi kollégiumoknak egy Valóság című folyóirata. Ebben olvastam, talán 1948 elején, beszámolót a felvételi beszélgetések tapasztalatairól. Jönnek a gyerekek, tanyáról, faluról, városszélről, kérik bebocsátásukat a kollégiumba, megannyi csiszolatlan gyémánt – így a beszámoló. És jónéhány gyermekemberi példa az eddigi felhasználhatatlan képességek pótcselekvésbe torzulására. „Hát lássuk, mit tudsz?” „Kunsztot tudok.” Az egyik gyerek üvegpoharat, borotvapengét tudott enni. A másik nőimitátori kunszttal állt elő. A harmadik pedig elhadarta a Falu végén kurta kocsmát – visszafelé. Azt is el tudta mondani visszafelé, hogy mondjanak neki egy mondatot, kapásból lefordítja visszamagyarra. Tragikomikus példák, eleven vádlói egy képességnyomorító rendszernek, de most már minden másképp lesz: értelmes céloknak feszülhet a képesség – így a beszámoló.
Nemrég pedig azzal a felhívással fordult nézőihez a televízió, hogy jelentkezzenek mindazok, akik visszafelé tudnak beszélni. Annak lesz nagyobb esélye a szereplésre a képernyőn, aki a leghosszabb szöveget tudja elmondani visszamagyarul.
Tekintsem ezt szimptomatikusnak?
Afféle publicisztikus jegyzetet írok, s e műfaj természetes hatáseleme: a sarkítás. Nyugodtan mondom tehát, hogy a visszafelé beszélők felhívása szereplésre, bizony szimptomatikus. De mert fontosnak tartom a televíziót, lojális vagyok hozzá. Elismerem, hogy jelen van a néző a képernyőn, értelmesebb szerepkörben is.
Négy műsorpéldát mondok. Az egyik: a Pénteki randevú című. A másik: a Kapcsoltam. A harmadik: a Fele sem igaz! A negyedik: a Hatvanhat. Közülük az első kettő élő műsor. A másik kettő konzerv. De mind a négyben jelen van a néző.
Nincs azonban jelen a hőskorszak áradó spontaneitása. Mert megtanult szerepelni a tévés is meg a civil is? Lehet. De rosszul tanult meg.
A Pénteki randevú – ifjúsági műsor. Itt tehát ifjúságosan kell szerepelni. Tegeződés, lezser öltözék, lezser testtartás. Amely kínosan ellenpontozza a szemlélet viktoriánus hipokrízisét. Csak semmi fiatalhumor. „De félre a tréfával” – mondja a műsorvezető, ha tréfának nyoma sincs, legfeljebb gyanúja támad. Csak semmi gondolati bátorság. Helyette műsorvezetői intellektuális merevgörcs, tojástánc a közhelyek körül, kedélyességgel is rosszul leplezett műsorvezetői érdeklődéshiány, a sokatmarkolás frásza: már megint kifutunk az időből. Csak semmi él a hangban. Aki ebből a műsorból tájékozódna, azt hihetne, hogy pubi-nevelő gyerekszobákból rajzanak ki az új nemzedékek. Hogy nincs kamaszlázadás. Nincs ifjúsági szubkultúra. Még ifjúsági rétegnyelv sincs. A meghívott néző pedig csak ül a díszletek között, laza csoportokban, lócán, padlón, törökülésben, mert ez olyan fiatalos. De a néző sem egyéb díszletnél. Ha kérdezik (többségüket meg sem kérdezik), mintha egy kólásüveg szája elé dugnák a mikrofont.
A Kapcsoltamban főszerepet kap a néző. A néző hangja. Játékba invitálták, csengőfrásszal. Válaszolnia kell egy képességfaggató tesztsorozatra – vizsgázik. Gondolkodási időt kap, de nem kap alternatív válaszlehetőségeket. Nem találgathat. Az eredmény számít és nem a logikai út, amelyen a jó vagy a rossz eredményhez eljutott. Olyan fegyelmezett, hogy a megfejtési folyamatból letakart telefonkagylóval zárja ki nézőtársait és a játékvezetőt.
Kínos csönd a képernyőn, ilyenkor abban gyönyörködhetünk, hogyan iszik vizet a játékvezető. Huncut kacsintgatásokkal iszik vizet; gömbölyű ránkmosolygásaival, mint egy infantilizálódott gyermekkertész: gügyög és jópofáskodik. A csengőfrászt szeretné oldani vele, de bizalmaskodó gesztusaitól ő maga esik bocsánatkérő rémületbe. Minél oldottabb, annál hiteltelenebb.
A Fele sem igaz! oldottsága hitelesebb, de egyoldalú. Csudára érvényes ez a játékvezető és a meghívott három „híres” vendég kapcsolatában. A játékra invitált nézőre gyors megszégyenülések várnak, ő tehát merev derékkal asszisztál a beavatottak hancúrozásához, válaszolót választ és igennel vagy nemmel szavaz. Nincs lehetősége szavazatát megindokolni. Miért nem stimmel a válasz, vagy miért találja – ismeretei és logikája alapján – érvényesnek? Ha ezt kifejthetné, érdekes szereplővé válhatna. Így csak statiszta.
Statiszta-e a Hatvanhatban is? Hiszen itt nemcsak szavaz, indokol is, vitatkozik is. Lehet, hogy ez az egyetlen műsor, amelyben egyenrangú szereplővé nő? Ezt firtatta Szilágyi János is, a Filmvilág 83-as októberi számában, a műsorvezetővel beszélgetve. Nos, vegyünk egy kitalált banális példát. A vendégek: Cipőipari Főfelelős és hatvanhat Cipős Néző. A hatvanhat Cipős Néző azt panaszolja: beázik a talp. A műsorvezető, a hatvanhatok nevében, felszólítja Cipőipari Főfelelőst, adjon magyarázatot erre. A magyarázat szakszerű, a magyarázó rokonszenves, a hatvanhatok igennel szavaznak. Mire? A magyarázatra és a magyarázóra. És a talp? Érinti-e ez a szavazás magát az ügyet? A Hatvanhat is játék tehát, de a szerep itt kétségkívül megfordul: a néző nem vizsgázik, hanem vizsgáztat. A népfelség szelleme mindenesetre nem lebeg a stúdióterem fölött, inkább a familiáris békességhajlamé: ne bántsuk egymást. Ám, ha a Fő-felelőst leszavazzák? Nem sértődik-e meg? Szilágyi János kérdése önmagában is jelzi a játék természetes komolyságának törékenységét, vagy ha úgy tetszik: a politikai kultúra bizonytalan voltát. Így aztán alighanem Szilágyi Jánosnak van igaza, aki ezt mondta a műsorvezetőnek: „A Kedves Néző nincs hozzászokva a tévé képernyőjén folyó nyílt vitákhoz, kemény összecsapásokhoz, valamelyik fél vereségéhez. Ilyet ebben a műsorban sem láthat. Már csak azért sem, mert Önnek az alapos válogatással éppen az a célja, hogy a meghívottak segítségével a saját malmára hajtsa a vizet, vagyis az Ön elképzeléseit támogassák. Így tehát végül is ezek az emberek olyan statiszták, akiket nem fizetnek meg, és ennek fejében nem egy megadott szöveget kell mondaniok, hanem a »jeleneten« belül rögtönözhetnek, ha kedvük tartja.”
Miért fontos az, hogy díszlet-e a néző, statiszta-e, vagy több? A műsorok közvetlenség-hatásfoka miatt. Mert ezzel együtt jár egy szakmán túli plusz. Nevezzük jobb híján demokráciának.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/12 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6578 |
