Simor András
Santiago Alvarez kubai filmrendező, a kubai dokumentumfilmgyártás megteremtője és mestere. Ez év októberében láthatta a hazai közönség retrospektív sorozat formájában filmjeit, a Filmmúzeum bemutatóján. Az alábbi beszélgetésre a bemutató hetében került sor a Budapestre látogató filmrendezővel.
– Milyen volt Kubában a film helyzete a forradalom előtt?
– A forradalom előtt Kubában nem létezett filmművészet. Nem volt filmintézet, nem publikáltak egyetlen filmművészeti folyóiratot sem. Egy-két magánkezdeményezés történt csak, tíz-húsz év alatt egy-két film, semmi egyéb. A kubai mozik szinte kizárólag észak-amerikai és mexikói filmeket játszottak.
– Hogyan kezdte rendezői pályáját?
– A Mi Időnk nevű kulturális társulatban dolgoztam. Ez a szervezet a baloldali értelmiségieket tömörítette. Újságírói tapasztalattal rendelkeztem, cikkeket írtam a szakszervezeti lapokba, az Hoyba. A Mi Időnkben született az El Mégano is, az a szénégetőkről szóló dokumentumfilm, amelynek vetítését a Batista-kormányzat betiltotta. Alkotói Alfredo Guevara, Julio García Espinoza, Jorge Haydú, José Masaip, Tomás Gutiérrez Alea, Jorge Herrera voltak, én nem vettem részt készítésében. A Mi Időnk az értelmiség forradalmi szervezetévé vált, ennek a társulatnak voltam egyik vezetője. Itt tanultam meg, hogy a filmet ne egyszerű nézőként figyeljem. A kubai forradalom első kulturális törvénye a filmről alkotott törvény volt. Létrejött az Instituto Cubano del Arte y Industria Cinematográficos (ICAIC), a Kubai Filmintézet. Elnöke Alfredo Guevara lett. Elvtársak voltunk, azonos politikai elveket vallottunk, a Kubai Népi Szocialista Párt, Kuba kommunista pártjának tagjai voltunk mindketten. Alfredo Guevara felkért, hogy vegyek részt az ICAIC munkájában. Ekkor kezdtük el, 1959-ben az ICAIC filmhíradók rendszeres forgatását. Anélkül, hogy tudtuk volna, hogyan kell filmet készíteni. A filmkészítést a gyakorlatban tanultuk meg, 1959–60-ban. Alig akadt köztünk filmes tapasztalattal rendelkező ember, talán csak Julio García Espinoza, aki Rómában tanult filmezni, és Alfredo Guevara, aki mexikói száműzetése idején egy mexikói filmes szervezetben dolgozott.
– Hogyan kezdett hozzá az ICAIC a kubai filmgyártás megteremtéséhez?
– Ez többrétű feladat volt. Nemcsak az első filmhíradókat, dokumentum-, majd játékfilmeket kellett elkészíteni, hanem el kellett fizni a kulturális újragyarmatosítás örökségét a kubai filmvásznakról. Meg kellett szervezni a filmek behozatalát, hogy a Kubában vetítésre kerülő filmek ne csak észak-amerikaiak legyenek. Ma a Kubában bemutatásra kerülő filmek fele a szocialista országok filmterméséből, fele a kapitalista országokból kerül ki, természetesen a haladó filmművészek alkotásaiból. Budapestre Franciaországból érkeztem. Szinte hihetetlen az az adat, amit a francia kollégáktól megtudtam. Franciaország évi filmtermése körülbelül 160 film. Ebből a 160 filmből csupán 2 vagy 3 film kerül bemutatásra az Egyesült Államokban, Franciaországban viszont a bemutatott filmek 40 százaléka észak-amerikai. A tanulság levonását az olvasókra bízom.
– Milyen hagyományból táplálkozott a kubai film? Hatott-e a kubai filmművészekre Eizenstein példája?
– A kubai film nemzeti hagyományainkból született. Kubaiak vagyunk, antillaiak, latin-amerikaiak, a világ polgárai. José Martí azt mondta: „Az én hazám a világ.” A kritikusok szerint hasonlóság fedezhető fel az én filmjeim és Dziga Vertov munkái között. Olyan kritikus is akadt, aki azt írta, hogy én Dziga Vertov tanítványa vagyok. Pedig én először akkor láttam Dziga Vertov filmjeit, amikor már 200 filmhíradót és több, mint 20 dokumentumfilmet készítettem. De úgy találtam, valóban hasonlítunk egymásra. Szovjet-Oroszország kezdeti szakaszának forradalmi helyzete olyan esztétikai, formai megoldásokra ösztönözte a szovjet filmeseket, amilyenekre minket késztetett Kuba valóságának művészi ábrázolása a forradalom után. A forradalmi téma kifejező eszközei ezek, a hasonlóság természetes, de nincs szó közvetlen hatásról.
– Hogyan fogadta a hazai közönség a kubai dokumentumfilmeket?
– Ez a közönség egyszerre született a kubai filmmel. Lelkesítő az a fogadtatás, amelyben filmjeinket, és természetesen dokumentumfilmjeinket is, részesíti.
– Hogyan fogadták a kubai filmeket Latin-Amerika többi országában?
– A kubai híradó neve: Latin-amerikai ICAIC-híradó. Mert Kuba Latin-Amerika. A híradó Kubában készül, de latin-amerikai. Az a célunk, hogy nemzeti életünk bemutatásával járuljunk hozzá a „mi Amerikánk” képének filmbeli megfogalmazásához. A kubai filmek latin-amerikai terjesztése mindig nehéz feladat volt. Latin-Amerika országainak nagy része ma is kitiltja területéről a kubai filmeket. Egyetemek, diákszervezetek, fesztiválok teszik lehetővé filmjeink vetítését. Olykor-olykor Venezuelában, Mexikóban sor kerül kubai filmbemutatóra, de ez kivételes alkalom. Idén decemberben, Havannában a latin-amerikai fiatal filmművészek ötödik fesztiválját rendezzük meg. Bemutatásra kerül minden nemrég készült haladó latin-amerikai film. Köztük az emigrációban készült alkotások is, mert ma Latin-Amerikában egy olyan filmművészetről is beszélhetünk, amely az emigráció filmművészete, például a chilei filmesek alkotásai. Mindeddig csak latin-amerikai filmesek Latin-Amerikáról szóló alkotásai szerepeltek a havannai fesztiválokon. Ezen változtattunk, nem latin-amerikai filmesek Latin-Amerikáról szóló alkotásai is vetítésre kerülnek ezentúl. Idén például jelentős észak-amerikai haladó filmes küldöttség érkezik Havannába, vesz részt a fesztivál munkájában.
– Milyen alapelvet követett dokumentumfilmjei rendezésekor?
– Mindig arra törekedtem, hogy forradalmunk céljait szolgáljam. A dokumentumfilm-rendezőnek újságírói elhivatottsággal kell rendelkeznie. Ez munkám legfőbb tapasztalata. Azonnal reagálni kell az eseményekre. Che Guevaráról szóló filmem, a Guevarával együtt (Hasta la victoria siempre) például három nap alatt készült. Felkértek, készítsek filmet a gyászünnepségre. Az eredeti terv szerint csak ott került volna bemutatásra, a Forradalom terén. A gyászünnepség három részből állt: Fidel Castro beszélt, Nicolas Guillen felolvasta Parancsnokunk: Che című versét, és bemutatták az én dokumentumfilmemet. A film elkészítésére a kormány kért fel. Később Kubában és külföldön egyaránt számtalan bemutatót ért meg. Zenéje a híres brazil zeneszerző, Héctor de Villalobos szerzeménye lett, az a változat, amelyet Pérez Prado játszik. Azóta ezt a zenét játssza a kubai rádió minden évben Che Guevara halála napján, ez a zene összefonódott Che emlékével.
– Nemrég készítette el első játékfilmjét. Miről szól ez a film?
– A Moneada laktanya ostromáról. Az 1953-as támadás résztvevőinek egy csoportjáról, akik a hegyekbe menekültek. A film témája az, hogyan segítették Santiago de Cuba munkásai és parasztjai a fidelistákat. A film Marta Rojas La Cueva del Muerto című dokumentumkönyvére épül, címe A Cueva del Muerto menekültjei. Ez év július 26-án mutatták be Santiago de Cubaban, Mayariban és Havannában.
– Milyen filmek forgatására készül?
– Jövőre két dokumentumfilmet tervezek. Egyet az el nem kötelezettek történetéről, egyet pedig a Kuba elleni agresszióról, az elmúlt 25 év agresszióiról. Új játékfilmre is készülök, amelyben a játék- és dokumentumfilm elemeit igyekszem majd vegyíteni. Filmem Havanna történetéről fog szólni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/12 31-32. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6566 |
