Deák Tamás
Zavarba ejt, gyakorlatommal és ízlésemmel ellenkezik, hogy Huszárikról szólva nem kerülhetem ki magam, noha nem szeretem az életemet, s ha tehetném, a panegirisz-költőket utánoznám, akik dicsérő szövegeikben az árnyékba húzódtak, hadd maradjon a megénekelté s csak az övé a fény. Huszárik Zoltán fájdalmasan korán, de mégiscsak a lezárt életmű romolhatatlan biztonságát vívta ki magának elképesztő halálával. Engem viszont, aki egy szívműtét vagy általa működő sorsom végzése szerint túléltem őt (s klinikai értelemben: önmagamat), nem illet meg, hogy létének fénykörébe lépjek. Nem voltam része az életrajzának, nem is lehettem.
Ő azonban oly könnyedén sétált be az életembe, s hozzá oly váratlanul és hatásosan, mint annak idején Monte Christo grófja. S mert én írom ezt az emlékezést, nem választhatom el a föllépése helyszínévé lett közegtől, amelyben akkortájt éltem. Mintha csak gunyoros fakír-arcával figyelné: vállalom-e, hogy odaálljak mellé a képbe, szellem-karjába öltve a magamét, a halandó kiszolgáltatottságában, szemlesütve, amiért az ő megvilágítására szánt reflektorfény kimerült arcomra vetül, íme, vállalom, de mindazok elnézését kérve, akiknek több joguk volna szólni róla, mint nekem.
*
1981 koratavaszán levelet kaptam a MAFILMTŐL. Ketten írták: Köllő Miklós, a Hunnia Stúdió vezetője és Huszárik Zoltán, aki a neve alá firkantotta: „filmrendező”. Ennyit tudtam róla annak előtte. A rangja felől megbízható forrás tájékoztatott: Klári, a feleségem. Ó ugyanis Bukarestben, egy magyar filmhét alkalmából rendezett Szindbád-bemutatón láthatott Huszárik-filmet. (Kolozsváron sose játszották.) Nőm ismeri és már-már kritikátlanul szereti Krúdyt, amellett szenvedélyes filmrajongó. Nézőtéri ítélőképességében jobban megbízom, mint a hitvesiben; a moziban nem lehet túljárni az eszén, ami nekem sikerül olykor. Illetékességét hangsúlyozandó említem meg, hogy még mindig csak harmincöt éves, a Szindbád bukaresti vetítésekor legföljebb huszonöt lehetett, vélekedései tehát eo ipso kevésbé ásatagok, mint a magaméi.
Én hajlamos vagyok – ha nem is a maradiságra, de valamelyes tartózkodásra az úgynevezett kísérleti újdonságokkal szemben. Kedvelem román barátaim szavajárását: „Nem minden ehető, ami repül.” Wilde írta, divatos az, ami kimegy a divatból. A neoavantgardok fanyar szemlélőjeként, tagadhatatlan kéjérzettel emlékezem Thomas Mann irgalmatlan fölényű megfogalmazására: „mű nélküli művészeknek” nevezte a manifesztum-szerzőket. Hirtelenében André Breton jut eszembe – de ha föllapoznám a Ma számait, Kassák körül is találnék néhányat ebből a kellemetlen élősdi-fajtából, az Újdonság talpnyalóiból, fullajtárjaiból és propagandistáiból, akiknek Dosztojevszkij „ócska”, Ibsen „halott”, Schiller pedig egyenesen halvaszületett volt. Ők azok, akik Berzsenyiben nem érzékelték a modernet – mint a szerintük szintén ásatag ízlésű Kosztolányi –, Madáchban a félelmetes látnokot, és akiknek Füst Milán szabadverse nem volt eléggé szabad. (Bizony kötött volt az, költészethez kötött, „művi”, mint Hölderlin, a klasszicista romantikus vagy – A négyökrös szekér.)
Huszárik emléke följogosít e kitérőkre, mi ugyanis egy húron pendültünk, jóval azelőtt, hogy megismertük egymást. Mi lehetett volna egy húron pendülésünk ékesebben szóló bizonyítéka annál, hogy meg akarta filmesíteni legolvashatatlanabb regényemet, a Don Juant? Ehhez kérte jóváhagyásomat Köllő Miklós levele, meg az övé. Ámultam, aztán megijedtem. Jó, hogy Huszárik bizalmas tegező-alakban írt, ami nálunk, Erdélyben nem szokás ismeretlenek között, s ami ekként baráti melegségűnek hatott. Pesten tudom, hogy nem jelent semmit. De otthon másként ért.
Ijedelmem abból eredt, hogy megpróbáltam elképzelni filmen a Don Juant. Értek a színházhoz meg a hozzá közel álló rádióhoz, ezért nem engedném, hogy dramatizálják vagy hangjátékká tegyék át. Épp elég bajom volt önmagammal amiatt, hogy könyvem mint regény már-már oly távol áll a műfajtól, mint vizslakutyám ösztönei a házőrző ebekétől. A vizslámtól persze nem várom el, hogy őrizze a lakásunkat, a Don Juantól viszont elvártam, hogy azért regénynek is megfeleljen, hogy vézna cselekménye elviselje spekulatív terhelését, fennen stilizált nyelvét pedig fogadja el az olvasó mint prózát.
A kételyeimen közeli íróbarátaim sem enyhítettek.
Székely János a könyv gondolatiságához, s ennek minőségéhez gratulált, az olvashatóságot – mint magam is – kérdésesnek vélte. Kányádi Sándor odáig ment a tartózkodásban, hogy nem szólt semmit, nyilván kíméletből.
Abban a hiszemben éltem tehát e regényem hűvös árnyékában, hogy aligha sikerült, s avval vigasztaltam magam meg a kiadómat, hogy tervbe vett második része, a Don Juan halála, visszamenőleg hitelesíti majd az elsőt. Megírtam három fejezetét, közre is adtam – immár Huszárik Zoltán emlékének ajánlva, avval a sejtelemmel, hogy nem fogom folytatni. Elgondolt befejezését még elmesélhettem neki Columbus utcai lakásán, Köllő Miklós jelenlétében, hogy kezükre játsszam a Zoltán képzeletében alakuló film értelemszerű végét. Tetszett nekik, megpezsdültek tőle. Igazolva láttam a reményeimet, lankadt önbizalmam is erőre kapott. Huszárik azt is megértette, amire készültem csupán. Mindent értett, amit írtam vagy mondottam. Testvérem volt, ezért beszélhetek róla és kapcsolatunkról, melyet közelségünk tett kétségbevonhatatlanná, nem az idő.
Ez a közelség valójában felfoghatatlan. Földije és régi barátja, Sára Sándor emlékezéséből ismerem Huszárik életének jellemző adatait; ugyancsak különböznek a magaméitól. Parasztok fiaként, félárván, nagyon szegényen gyerekeskedett Domonyban, ahol sose jártam, s ahová ki akart vinni, hogy lássam, honnan jött, és bemutasson palóc édesanyjának. Ötvenéves volt, én ötvenhárom, amikor eleget tettem a Hunnia meghívásának, rövidre fogtuk hát egymással közölt életrajzunkat. Érett fővel csak az ostobák mesélik el, mi történt velük. Én is kurtán szóltam arról, hogy elvált emberek fia vagyok. Az apáin huszonkét éves korára a szegedi Hűtőház igazgatója, születésemkor az Olasz-Magyar Bank aradi fiókjáé, sokoldalúan tájékozott. Nagybátyám Párizsban tanult, anyai nagyapám pesti jogászdoktor volt, ügyvéd, Kossuth-párti képviselőjelölt. Huszáriknak azt is megemlítettem, amiről viszolygásomban hallgatni szoktam: nem olyan régen, tizennégy éve, az anyám özvegye feleségül vette az apám özvegyét. Az új barát rámnézett, nem mosolygott, nem szólt semmit. Emlékezetemben mintha vállat vonna. Tudta, hogy az életben minden lehetséges, az is, ami a művészetben képtelenség vagy tűrhetetlen. Dickensi gyermekkorunk volt. Neki a magáé, nekem a magamé rémlett torznak, kínosnak.
Aztán kiderültek némely egyezések:
Huszárikot megtették kulák-sarjnak, harmadik főiskolai éve vége felé kirúgták. Mint Sára Sándor, én is a Filmlexikont idézem: „...1952-57 között volt pályamunkás, szobafestő, olajbányász, földműves, falusi népművelő, biztosítási ügynök és rajzfilmes. 1959-ben folytatta kénytelenségből megszakított tanulmányait...”
Jómagam francia–magyar szakos bölcsész voltam, Benedek Marcell, esztétika tanárom kedvence. Magyar irodalomtörténet-professzorom, Jancsó Elemér alig másodéves koromban kért föl, legyek a szerzőtársa a XI. osztályosoknak szánt tankönyvben. Megírtuk. Káin esett Nagy Lajos, Radnóti, Gelléri, Déry, s a Nyugat utáni többiek. A vaskos kötetet kinyomták, majd villámgyorsan betiltották. Valakinek maradt belőle hírmondóul egy példány. Mégis, harmadévesen engem is eltávolítottak az egyetemről. Nem a származásomért, mint Huszárikot, az állítólagos kulákot: világnézeti okok miatt. Gaál Gábor, aki tizennyolc éves koromban fölfedezett és publikált, akkor már szóba sem állt velem: egyszer-kétszer rámförmedt még, félelmetesen. Megtisztelő párhuzam, hogy Szabó T. Attilát, legnagyobb erdélyi tudósunkat, akinél magyar nyelvészetet hallgattam, szintén akkoriban minősítették nem kívánatosnak az egyetemen.
Rosszabbul jártam, mint Huszárik a szobafestéssel meg az olajbányászattal: operafordítóként, valamint operai dramaturgként és művészeti titkárként, éhbérért sínylődtem több mint fél évtizedig, nagyon veszélyes környezetben, a kolozsvári Állami Magyar Operában. Azután – érdemeim elismerése mellett! – onnan is kirúgtak. Elég sok volt a rovásomon: nem mutatkoztam hajlandónak Puccini Oianni Schicchijét akkordeon-kísérettel előadatni egy kultúrotthonban, mert jártam kocsmába, nyakkendőt viseltem, párton kívüli maradtam és önként hagytam fel a publikálással.
Huszárik első játékfilmjét negyvenéves korában készíthette csak el – az én első kötetem harmincnyolc éves koromban jelenhetett meg. A parasztfiú megvesszőztetése a polgár-ivadék kalodába-zárása. Ezen a letéphetetlen emlékfüggönyön át néztünk egymásra, mit sem tudó cinkosok az ártatlanságban.
Megismerkedésünk idején a nézeteink kialakultak már, nem befolyásolhattuk többé egymást. Annál furcsább volt, hogy az ízlésünk is egybehangzott. Volt ebben valami csodaszerű és nevetséges.
A feleségem azután látogatta meg, hogy én hazautaztam Don Juan tárgyalásainkról. Huszárik véleményt nyilvánított valamiről, nőm elnevette magát.
– Azon nevetsz, hogy Tamásnak is ugyanez a véleménye? Hát persze. Pedig nem beszéltünk róla.
Nevetett ő is.
Addigra egyetértésünk nehezebb próbákat is kiállt.
Természetes volt, hogy megérkezésem után levetíttesse nekem a filmjeit. (Ő olvashatta, olvasta is a könyveimet.) Kérésére Köllő intézkedett, mutassák be nekem a Hunnia egyik vetítőjében az Elégiát meg a Szindbádot, másnap a Csontváryt. Mind a kétszer egyedül üldögéltem, idegesen a kíváncsiságtól, a meghitt nézőtéren. Huszárik karját-lábát törte, nem tarthatott velem.
Mint említettem, a Szindbádról tudtam egyet s mást. A Csontváryról pesti bölcsészek tájékoztattak kolozsvári lakásomon, egyik zarándokútjuk alkalmával. A tanáruk, aki jó barátom, egész évfolyamokat, kedves, beszédes fiatalokat szokott küldeni hozzám, afféle műemlék-szemlélésre. Mindig örvendek nekik, noha többnyire délutáni álmomból ébresztenek. Rájuk kérdeztem – immár a Don Juan megfilmesítése tervének ismeretében, de még a Zoltánnal való találkozásom előtt – mit szólnak az új Huszárik-filmhez?
Fanyalogtak. Oly összehangoltan fanyalogtak, hogy gyanút fogtam. Az általános fanyalgás többnyire az újszerű és a nehezen megemészthető fogadtatásának tünete.
– Mégis, mitől nem jó? – faggattam vendégeimet.
Képtelenek voltak kifogásaikat szabatosan elmondani. Aggodalmas ábrázattal makogtak valamit arról, hogy a Csontváry zavaros, érthetetlen, noha akadnak benne szép felvételek, a színész is elég jó...
No, ennek való a Don Juan-regényem! – gondoltam. Az is nehéz, s van akinek érthetetlen. A nehéz jobban megfér a nehézzel, mint a mindent racionálissá vetkőztető értelmezésekkel, melyek lehántják a műalkotásról a húst, szemétbe hajítják idomait, nem nézik a finom felületén átderengő vérerek lüktetését, a szépség ritmusát. Akkor hittem el először, hogy Huszárik csakugyan filmre tudja vinni a Don Juant, s nem hagyja magát félrevezetni a cselekményétől.
Nem írom le, miért tetszett – a remegésig, a borzongásig – a Szindbád. Fölteszem, kifejtették nálam illetékesebbek, miért remekmű – már amennyire bármily remekműről kifejthető, miért az. A Csontváryról, megtekintése után, még Budapesten olvashattam Baránszky-Jób kiváló tanulmányát. De a szcenáriuma nekem több bosszúságot okozott, mint neki. A szerep megkettőzése ugyanis – a Csontváryé a Színésszel, akit ugyanaz alakít – a művészi logika tekintetében bajosnak tűnt. Nem mert rnegkettőzte a szerepet, hanem mert a második – a Színészé – nem egyenértékű a zseniális festő alakjáéval. Két különböző minőséget éppoly kevéssé lehet tartós egyensúlyban lebegtetni, mint kétféle mennyiséget: a nagyobb szabású fölbillenti. A. nem egyenlő B.-vel, tanítja a filozófia. Hát bizony, nem egyenlő. ˇ véghezvitt remekmű sem egyenlő egy mégoly gyötrődő lelkiismerettel végzett kísérlettel. A Csontváry-műről – ha keletkezésében ragadja is meg a film – a posteriori tudunk már, nézőtéri benyomásainkra ráfelelnek képtári bizonyosságaink, meg a mindenfelől ránk pillantó reprodukciók. Meg aztán – tisztesség ne essék! –: összehasonlítható-e bármely színészi föladat, a maga óhatatlanul múlandó mivoltában, egy nagy festő örök időkre érvényes életművével? Akkora teljesítmény volna-e eljátszani Madáchot, mint megírni a Tragédiát? Ne vitatkozzunk ezen, Zoltán.
Nem vitatkozott, egyetértett.
Fürdőnadrágban gunnyasztott a fekvőhelyén, megadóan hallgatta, amint én légszomjjal küszködve peroráltam a hőségben, zsebkendővel törölgetve az arcomat.
– Meg aztán, hosszú! Vagy egy harmaddal hosszabb annál, mint ameddig valójában ér – folytattam kifogásaimat.
– Tévedsz, Tamás. A fele fölösleges, nem egyharmada. Tudod – hadarta kimerültén –, én akkor rossz állapotban voltam, kicsúszott a kezemből a film, segítségre szorultam. Így romlott el.
Hallottam erről.
– Annyit akartam mondani, hogy a filmed a koncepciód ellenére, a kettőzés ellenére gyönyörű, nem annak köszönhetőleg.
Bólintott.
Mint minden nagybeteg, nem ismertem kíméletet akkoriban. És érdekelt Huszárik rugalmassága. Azon múlt a – számomra elvben nem megfilmesíthető – Don Juan sorsa. Meg a szövetségünké. Nem tudok szót érteni egy másik alkotóval, csupán ha éppoly elégedetlen magával, mint én.
A Szindbádnak hibás az eleje – folytattam –, túl soká táncoltattad azokat a lányokat. A néző szemében, ennyi ideig szerepeltetve, funkcióhoz jutnak, dekoratív rendeltetésükön túlmenően, holott hangulat-teremtő árnyak csupán, nem dramatis personae.
– Így van, tudom. Ma már tudom, hogy a filmnek a vége is hibás. Nem kellett volna az elejét rímeltetni a végével, a templomi jelenetet pedig máshová kellett volna bevágni.
– Lehet. A három film közül számomra a legtökéletesebb az Elégia.
– A lovak? – Összehúzta lefelé görbülő ázsiai szemét, mint aki megcéloz nyilával egy gyanútlan idegent.
– A lovak? Ki beszél itt a lovakról? Az emberekről van szó, mindnyájunkról, s a világunkról, melyet elherdáltunk ezért a kibírhatatlan modern pokolért!
– Hát te megértetted, hogy én mit csináltam? – Fölállt, izgatottan rámmeredt, fakír-testét ünnepélyesen kihúzta.
– Tulajdonképpen minek nézel te engem? – fakadtam ki. Arcomon bizonyára a hagyományos erdélyi sértettség viharfelhőivel. Ha olyan hülye volnék, mint képzeled, nem az én regényemet akarnád megfilmesíteni!
Boldogan vigyorogtunk egymásra. Ettől a jelenettől számítom szövetségünk megpecsételését.
Ezek után már előhozakodhattam az aggályaimmal:
Hogy a színesfilm-látványosság igézetében, pláne hogy Huszárik festő, operaivá fogja felduzzasztani ezt az introverten elmélkedő Don Juant, aki a Teremtéssel vív metafizikai párbajt, nem a vetélytársait döfködi. Ne feledje a rendező úr: látványos operát szereztek már a hősről, nem is rosszat, a zenéje kiváltképpen jó, bár az a finálé bízvást elmaradhatott volna, a Pokolbasüllyedés hatalmas jelenete után. Mivégre kell mindenkinek, aki életben marad a Don Giovanni végére, odaállni kéz-a-kézben, együttest énekelni arról, milyen jó, hogy elpusztult a gazfickó!
Zoltán hahotázott. Még a telefont is hajlandó volt kikapcsolni, pedig – úgy vettem észre – semmit se szeretett jobban, mint telefonálni.
Lehet, hogy számára, szorongásában, ez a világ rokonszenvező érdeklődésének megtestesülése – gondoltam – ez a rothadt készülék, melybe oly hosszadalmasán hadar, mint a nők. Mónika elismerte, mély benyomást gyakorolhattam élettársára, hogy a kedvemért lemondott néhány órára a telefonról. Nem tudta, hogy amiatt, mert – visszaélve a vendégjoggal – követeltem.
Utolsó találkozásunk előtt értesült rosszulléteim súlyosbodásáról. A Columbus utcai ház előtt, ahol ebédeltem, taxira várva le kellett ülnöm a járdára. A hazatérő lakók azt hihették, részeg vagyok. Zoltánnak nem számoltam be róla, de tudott hasonló szerepléseimről, s hallotta, hogyan lihegek, amikor becsöngettem.
– Nem búcsúzom tőled! – jelentette ki harsányan, elutazásom előtt.
Valami ráolvasásszerű volt ebben, jótékony varázslat. Nem sejtettük, hogy magára is kellett volna értenie.
Műtét előtt, a betegágyamon, keserűen irigyeltem a haláláért.
– Látod – mondtam a feleségemnek –, így kell ezt csinálni, mint Zoltán. Nem volt beteg, nem fuldoklott hónapokig, nem kellett szétroncsoltatnia magát, egyszerűen meghalt. Maradt utána három remekmű, meg a nemzet jobbik – bár csekély – részének igaz megrendülése. A Don Juant is megúszta, hiszen nem lett volna sikerünk vele. Nem tudom azonban, jó-e, hogy nem búcsúztunk el. A formaérzékünk megkövetelné.
Budapest, 1983 júniusában
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/12 18-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6563 |
