Létay Vera
Manapság ha földön kívüli lény érkezik hozzánk, rendszerint a tudományos-fantasztikus égboltozatból ereszkedik alá a mesét és borzongást, s ha lehet a kettő keverékét váró publikum épülésére. Különböző méretű és fazonú marslakók, kiszámíthatatlan indulatú és alakzatú kocsonyás szörnyetegek, áramszopók és kozmikus bacilusgazdák, állítólagos rokonaink a világmindenségből. S hogy ne mindig csak riogassanak bennünket, jogos bizalmatlanságunk eloszlatására legutóbb megjelent a bájos rémmanócska, az E. T. szuper-sztár.
A földön kívüli, akivel Kardos Ferenc filmjében találkozunk, teljességgel különbözik a fent említett látogatóktól. A XVII. századi magyar barokk égből pottyant le, fehér szárnyakat visel, arca hamvas emberarc, a nem-nélküliek szelíd, vértelen mosolyával. Angyalról van szó természetesen. Az angyal, a maga hús-vér valóságában, hatalmas tollas szárnyaival, nem kevésbé fantasztikus a mai néző számára, mint E. T., a Földön Kívüli. Talán valamivel fantasztikusabb, különösen ha Karácsonytól messze járunk.
A magyar (és egyben a horvát) történelem daliás alakja, a törökverő hadvezér, s írónak is hadvezéri Zrínyi Miklós, a műveltségben, előkelőségben, gazdaságban és elhivatottságban páratlan főúr (Bethlen Miklós szerint „akkor magyar virtousos és híres ember hozzá hasonló nem volt”) akad rá erre az égből hullott angyalra, 1664. november 18-án a kursaneci erdőben, néhány pillanattal azelőtt, hogy a vadkan őt magát halálra sebezné.
A zuhanástól összetört és elalélt angyal a keresztény vallásos mitológia régióiból érkezett. Fenti beosztását homály lengi körül, annyi bizonyos, nem a pártütő főangyalok köréből való, nem a bukott kherubok kárhozott seregéből, akiknek a mennyből való kilöketését Milton az Elveszett Paradicsomban oly fenséges képekben örökítette meg. Nem az Úrral egyenlővé lenni kívánó lázadók egyike, akit a Mindenható leszórt „fejest a légi égből”, inkább valami fészkéből kiesett angyalfiókának tetszik, afféle tanuló-repülő, egy légi közlekedési baleset áldozata. Zrínyi felesége, Löbl Mária Zsófia, Zrínyi szerencsétlen sorsú őrangyalának mondja, bár különös, hogy a hatalmas és fontos emberre az égiek ilyen újonc gorillát állítottak.
Zrínyi kapcsolata az angyalokkal régebbi keletű. Huszonhat esztendősen írt elbeszélő költeménye, a Szigeti veszedelem, melyet dédapja, a legendás szigetvári hős emlékének szentelt, egyben példát és programot adva saját korának is, csodás keretjátékával a nagy barokk eposzok mintáját követi. A török ellen hősi halált halt Zrínyi Miklóst és vitézeit angyali légió kíséri az égbe. „Gabriel bán lelkét két tized magával, Főldrül felemeli gyönyörű szárnyával. És minden angyal visz magával egy lelket...”
És minden angyal visz magával egy lelket. Valószínűleg ez a látomás ragadta meg Kardos István írói és Kardos Ferenc rendezői képzeletét, amikor évtizedes filmtervüket nosztalgikus fejfordítás nélkül maguk mögött hagyva, eltávolodtak a realista történelmi film műfaji vidékéről és beléptek a fantázia látszólag kötetlenebb és levegősebb, de valójában nem kevésbé szigorú törvények által kormányzott világába. Az élet álom. A calderóni színdarab-cím a barokk kor egyik alapélménye. A Mennyei seregek is egy álomról szól. A halál előtti, óriásira tágult pillanatban Zrínyi találkozik az égi küldöttel, hazaviszi, s a kézzel érinthető, valósággá tárgyiasult csoda, a szárnyas katalizátor szembesíti saját sorsának, és a haza sorsának tragikus véghelyzetével. Pontosabban szólva, a dramaturgiai felépítés ezt a szerepet szánja a különös jelenésnek. Majd Zrínyi a meggyógyított angyalfiókát szárnyára bocsájtja, visszaküldi a feladónak, s már támad is a gyilkos vadkan. A kezdeti őszi lombok helyén csupasz fehér ágak jelzik a szubjektív filmidő múlását.
Ami a természet változásának két szakasza között van, az valójában nem létezik, illetve csupán az alkotók képzeletében létezik. Itt a fantázia a történész, a szem a dramaturg, a szeszély a játékmester, az érzékek alkotják a művészeti tanácsot. A vétó nem ismeretes. Ha a barokk művészet jellegzetessége az irreális téma és a valószerűségre törekvő ábrázolás egysége, a feszültség a hihetetlen és hihető között, ha a gazdag látványossággal, az érzéki hatások L.S.D.-jével kábítja el a rációt, összemosva égi és földi dolgok között a különbséget, ha a vizualitás, lendület, zene, a színek káprázata, a dekorativitás, az élvezetes benyomások tűzijátéka hivatott a józanság elcsitíttatására, az érvek elfeledtetésére, úgy Kardosék műve megkésett filmbarokknak vélhető. És itt nem elsősorban a valóságfelettivel játszó, fantasztikus alapötletről van szó (hasonlókat hamarjában is sokat kotorhatnánk elő emlékezetünkből), hanem a látványosságnak, mint Abszolút Monarchának feltétel nélküli tiszteletéről. A vadászat puha, zöld-rozsdás őszi színei – meghittek és melengetőek, akár a skót kockás tiszta gyapjú takaró –, a csáktornyai főúri udvar, a „muraközi Athenas” elegáns pompája, az angyal előtti hódolás barokk szent-képei, a több emeletes színpadon előadott Szigeti veszedelem, a történelmi misztérium-revü, petárda-robbanásokkal, görögtűzzel, kórussal kísért nagyszabású vallási happening az égi küldött tiszteletére, miközben az angyalkáknak öltöztetett tinédzserek éppoly eksztázisban sikoltoznak, mint későbbi testvéreik a Rolling Stones koncerteken: áfiumos képek, amelyekkel a rendező és Koltai Lajos operatőr talán vissza akarták bűvölni a vizuális érdeklődést a magyar filmművészetbe, amiről az újabb irányzatok a dokumentum és féldokumentumfilmek tudatosan, lényegükből fakadóan lemondtak.
A valóság feletti és a földi anyagú valóság szerves összeillesztésénél azonban a fényképezés műfaji sajátosságai makacs immunreakciót fejtenek ki; bármely más művészet engedékenyebb ennél. Az alkotóknak itt nem csak a költségvetés nagyon is valóságos számadatait kell elvarázsolniuk, de a csodákat eleve kétkedve fogadó néző tárgyilagos éleslátását is. A XVII. századi főúri környezet, a pompázatos ruhák, a korra jellemző, s a mai költségvetésnek annyira kedvező hamis perspektívák, a festett márványcsarnok, a hatalmas ovális asztal térítőjének műgonddal elrendezett redői, a fotócellával működő vízfüggöny az angyal betegágya előtt, a misztériumjáték lenyűgöző színpadi látványossága, a szemnek mindez a csábító, de mégis csak kasírozott tápláléka, önmagában is kihívást jelent a mai ízlés számára, igazi veszélyes bűvészjáték az illúzió és az angolparki effektusok között. S a muzsika bódítása, a fények drapériája, a látomás földöntúli tiszta – az átszellemült vallásos áhítat sem simítja el az agyunk hátsó csücskében kunkorodó kaján gondolatot a hatalmas, fehér angyalszárny közelképe láttán: echte ungarische libatoll.
A belső hitelesség kizökkenését talán csak két módon lehetne megelőzni: magasfokú stilizálással, vagy önleleplező iróniával. Az elsővel a Mennyei seregek nem akar (vagy nem képes?) élni, a másodikkal is jobbára csak egyszer él, amikor az ünnepelt mennyei küldött a dramatizált Szigeti veszedelem előadása alatt, a Zrínyi elleni merénylet-kísérlet ribilliója után a tyúkólban, szárnyas társai melegében keres menedéket, megfosztva ezzel magát és egyben a filmet a csoda magasztosságának és hatékonyságának illúziójától. Az angyal, akinek szárnyára földi tyúkganéj tapad, nem ugyanaz az égi jelenés többé.
De mit kezdjünk valójában a csodával? Noha nem csak a Szigeti veszedelem eposz-kellékei, de Zrínyi prózai szövegei, levelei is gyakran utalnak rá, ezek többnyire a stiláris fordulatok, ironikus vagy indulatos szónoki kérdések körébe tartoznak. („Isteni csodával jöjjön valaki segítségünkre, különben biztos, hogy veszve vagyunk”. Vagy: „Oh nyomorult, oh elfajzott magyar... reméljem-e én, hogy az Isten az égből leszálljon, hatalmasságosan érted mindent cselekedjék ? te semmit se, hogy küldje egy angyalát és verje meg az Senak-heribot s te aludjál?” stb.) A filmtől, amely a vallási motívumot, az írói képanyagot, az irracionális jelenést földi anyaggá gyúrja, és amely a tehetség, az igényesség, a vakmerő nagyotakarás szellemében teszi ezt, joggal azt várjuk, hogy mindez a szokatlan erőfeszítés jelentékeny és talán eredetiségében is figyelemre méltó felismerést gyümölcsözzék. És itt, ezen a téren hiányérzetünknél csak csalódásunk a nagyobb.
Rendben van, az alkotókkal együtt lemondtunk a realista történelmi film nyújtotta kapaszkodókról, az otthonosságról, amellyel az ábrázolt történelmi kor drámáját átélhetjük. Látunk egy barázdált arcú, sokat mondó tekintetű, előkelő urat, a táncos Fülöp Viktor megszemélyesítésében, akit Zrínyi Miklósnak hívnak. A vadkan-halál minden általános iskolát végzett magyar állampolgárban elindítja a képzettársítást, ami remélhetően a hős azonosításához vezet. (Ámbár félő, sokan nem úgy képzelik-e, ez az a Zrínyi Miklós, aki százszáz aranyat varratott dolmánya két szárnyába és kirohant a vadkanra.) Látjuk az angyali küldött megtekintésére érkezett öreg érseket, a marakodó, önös főurakat, beszédjükből kivehetjük, a haza sorsával mit sem törődnek, mindenki csak a saját pecsenyéjét szeretné megsütni az égi tűznél. Hogy Wesselényi Miklósról, az ország nádoráról, vagy Bethlen Miklósról van szó, avagy a Habsburgoknak szolgáló, majd köpönyeget fordító Lippay érsekről (kinek nevét Zrínyi dühében kitörölte a Szigeti veszedelem egyik versszakából), ezt csak a főcímlistából tudjuk meg. Rendben van, ezek jelkép értékű alakok, a film nem történelemkönyv-illusztrációt kíván adni. A török veszély fenyegetését is jobban érzékelteti az ellenség baljós ajándéka, a ketrecbe zárt, vicsorgó tigris, izmainak feszültsége, biológiai ereje érzékletesebben, képszerűbben beszél, mintha ezerkétszáz turbános statiszta lerohanna a domboldalról. Rendben van, hogy a csodát a maga fennkölt praktikusságában, miszerint az angyal majd valóban lángpallossal vezeti a magyarságot a győzelemre, csak a nyilvánvalóan őrült Simonffy kapitány értelmezi; le is veti magát összeszegezett lécszárnyakon a mélységbe.
De az már egyáltalában nincs rendben, hogy ezt a hullámzó díszítésekkel ékes, gazdag színpadi építményt olyan szegényes gondolati szerkentyű, filléres moralizálás működtesse, mint amit a film verbális kulcsjelenete foglal magába. Zrínyi hosszú monológjában ilyeneket mond, nehogy elvétsük az „eszmei mondanivalót”, nehogy üres bölcseleti poggyásszal térjünk haza. „Az angyal megtette a csodát azzal, hogy megjelent és ránk ruházta a cselekvés terhét.” Vagy: „A csodák helyett magunkat számláljuk össze.” stb. Mi ezt az iskolában úgy tanultuk: Segíts magadon, az Isten is megsegít ! Ezért a vékonypénzű tanulságért nem volt érdemes megállítani az időt. Az angyal szárnycsapása nyomán nem lebbent fel titok.
Pedig a gyönyörű, ígéretes kezdet, a halál előtti pillanatok költői kitágítása azt sejttette, hogy valamelyest közelebb kerülünk a talányhoz, amely Zrínyi végzetszerű pusztulását körülveszi. Itt nem a bűnügyi, politikai rejtélyre gondolunk, a közismert legendára, miszerint a Habsburgok tették el láb alól az útjukban levő politikust, hadvezért. Erre mindmáig semmi tárgyszerű bizonyíték nincs, ellenben a szemtanú Bethlen Miklós önéletírásában részletesen elmondja Zrínyi halálának körülményeit. Ami ennél sokkal inkább meghintáztatja a képzeletet, az a „gonosz Fatum” ijesztően precíz munkája, a „szerencse” szerepe, amely Zrínyit egész életében, költeményében, publicisztikájában, haditudományi munkájában és leveleiben egyaránt foglalkoztatja, ami ma is tudományos értekezések témája.
A vadkan-hasonlat éppoly gyakran előbukkan írásaiban, mint József Attiláéban a vonat. A filmben mea-culpázik, mert kiválasztottnak hitte magát, azt a képzetet keltve, mintha elbizakodottsága okozta volna bukását. Pedig valóban kiválasztott volt, ha nem is vallási értelemben. Csak ritkán születik ember, akit természet és körülmény ilyen fejedelmien ajándékoz meg. „Nagy és szép termetű, lelkű és ábrázatú”, jellemes, okos, művelt (hat nyelven beszélt és nyolcon olvasott), zseniális költő-publicista, a magyar filozófiai gondolkodás egyik megalapozója, a magyar haditudomány megteremtője, vitéz hadvezér, nagy koncepciójú reálpolitikus, az ország egyik leghatalmasabb főura. S noha írásaival és életével az akarat és a cselekvés szabadságát hirdeti, sorsmotívumként ott kopog egész életpályáját követve kedvenc Tacitus idézete: Sors bona, nihil aliud, jó szerencse, semmi más... A Habsburg-praktika erősebbnek bizonyul nála, kudarc kudarc után éri. A nemzet megmentésének elhivatottság-tudata azonban mindig talpraállítja, mint valami monumentális keljfel-jancsit. A méltánytalan és stílustalan, bár talán megváltó véletlen akkor avatkozik közbe, amikor már szinte minden út lezárult előtte, a „sorsnak” abban a folytathatatlannak tetsző pillanatában, amikor Peruban leszakad Szent Lajos király hídja. Új-Zrínyivár kiszolgáltatva a töröknek, birtokai földúlva, katonáitól megfosztva, jobbágyai szétszórva, a török előtt nyitva álló Magyarország, a nemzethalál víziója... De Zrínyit nem tántorítja el sértettség, javainak elvesztése, sem a keserű tudat, hogy „kevés egy kakukk egy nagy erdőben”.
Ha Zrínyi alakját a filmben valóságos történelmi figurának fogadjuk el, s nem egy Z. M. kezdőbetűjű egyszeri várúrnak a XVII. századból, akinek képzeletbeli utolsó napja ürügyet szolgáltat egy pompázatos barokk ünnepre, ha valóban beleéljük magunkat a „gonosz Fatum” támadásának a világ rendjét kizökkentő pillanatába, ha fantáziánkat szabadjára engedjük és elgondolkozunk mindazon a jelentésen, amit ez a kiválasztott sors a konkrét történelmi összefüggések rendszerébe helyezve, s akár azoktól elvonatkoztatva, a személyes lét körébe zárva hordozhat, óhatatlanul frivolnak és szappanbuborék-filozófiának érezzük a szép képekkel feldíszített angyali üzenetet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/12 02-04. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6559 |
