Lajta Gábor
Az amatőrfilmről könyvet írni – és ezt megbírálni – nehéz feladat. Minduntalan olyan kérdések bukkannak elő, amelyektől ördögi körré, saját farkába harapó kígyóvá válik az amatőrügy. Itt van például rögtön az amatőrség fogalma. Féjja Sándor idéz néhány nemzetközileg elfogadott meghatározást, de bizony a technikai-gyártási ismérvek alapján elkülöníteni az amatőrfilmet-filmest majdnem olyan félrevezető, mintha azt mondanánk: amatőr festő az, aki vízfestékkel fest. De hasonlóan hibás nézet a szerzői jog hangsúlyozása is, hiszen a szerzői jog ugyanúgy megilleti a hivatásosokat, mint az amatőröket.
A fogalomelemzésnél fontosabb az amatőrmozgalom egészének megítélése. Alapvető ellentmondás Féjja könyvében, hogy nem szűkíti le ugyan a mozgalmat az amatőrfilmes elitre, a művészileg legkiválóbbakra, végkövetkeztetése mégis: integrálódni kell a filmkultúra egészébe. Egyébként mindenféle amatőrmozgalomnak a legsúlyosabb gondja, hogy vezetői nem tudják eldönteni, szociológiai nézőpontból ítéljék meg az amatőrök munkáit (ebben az esetben a dilettáns dolgokkal is foglalkozni kell), vagy tisztán művészeti szempontból. A kettő ugyanis együtt nemigen megy. Szétválasztása pedig arra vezet, hogy szakadék támad az elit és a tömeg között, amint ezt Féjja többször említi és idézi könyvében.
Az integrálódást a másik oldalról viszont egy fontos és találó mondattal világítja meg Féjja a könyv 16. oldalán: „…a hivatásos film minőségétől függetlenül integrálódik a kulturális életbe. A mű alkotója is.”
Féjja Sándor kötete azonban elsősorban nem elméleti munka, hanem a magyar amatőrfilmes mozgalom utóbbi két évtizedének története. A szerző röviden utal az 1945 előtti, kevéssé ismert amatőrfilmes életre, majd 1961-től, az újrakezdéstől kíséri figyelemmel a mozgalom hullámait, fellendülését, majd lecsendesülését. Képeket kapunk a keskenyfilmezés műhelyeiről, fórumairól, vezetéséről és sajtójáról. Az Amatőrfilmesek és hivatásosak, valamint A filmamatőrlét kérdései című fejezetek inkább a már említett fogalmi tisztázás körébe tartoznak, annak minden nehézségével együtt. Az amatőrfilmek minősítése, A nyilvánosság csatornái, az Eredményes hazai fesztiválok, a Képzés és továbbképzés című egységek viszont a többi fejezettel együtt konkrét tényeket sorakoztatnak föl, véleményekből, cikkekből és határozatokból idéznek, hogy az amatőrfilm visszhangjának, kritikájának, bemutatásának; a filmesek képzésének és irányításának bonyolult kérdéseiben eligazítsanak. A kötet erénye a szerző alapos tárgyismeretét tükröző nagyszámú adat és dokumentum. Közöttük a száraz statisztikákon kívül sok az izgalmas információ. Ilyen például a MOKÉP 1978-ban szerződésben vállalt s eddig nem teljesített kötelezettsége, hogy a díjnyertes amatőrfilmeket forgalmazni fogja…
Féjja könyve tehát végső soron tárgyszerű, sok idézettel pontosított áttekintés. De csak végső soron, mert stílusa annyira fésületlen, nyelvtanilag pontatlan, hogy inkább egy élő interjúba illenék. A stílus pedig olyan furcsa dolog, amely képes önállósulni a tárgyilagosság, pontosság rovására. Ez a sokszor vitairatszerű, cenzúrázatlan-szerkesztetlen hatást keltő fogalmazás önmagában nem volna baj, ha valóban vitairat lenne. Féjja azonban legtöbbször fantomokkal hadakozik. „Egyetlen életképes amatőrmozit sem mutathat föl a mozgalom – írja a 42. oldalon. – Miért? A válaszadás külön téma volna, itt nem taglalhatjuk.”
Féjja kötetének egyik summázata, hogy az amatőrmozgalom lehanyatlott a 70-es évek közepétől. Ez a vitathatatlan tény viszont a szerzőt „nosztalgiakötet” írására késztette; szinte végig arról értesülünk, hogy a 60-as években mennyire más, mennyire jobb volt minden az amatőrfilmes életben. Elsősorban a dokumentumfilmezést elemzi, dicséri a szerző – joggal. A magyar kísérleti filmezést viszont „lejárt lemez”, „formai bravúr” típusú jelzőkkel inti le nagyvonalúan.
S miben látja Féjja Sándor (és sok idézett amatőrfilmes) a hanyatlás okait? Alapvetően a Pergő Képek című orgánum megszűnésében és a mozgalom vezetőségének hibáiban. Azt hiszem, mindkét magyarázat túlzó. Létezik ugyanis az Amatőrfilm című kiadvány, amely ahhoz képest, hogy például az amatőr képzőművészeknek semmiféle tájékoztató orgánumuk nincsen – nem kevés. A vezetés bírálata szintén nem túl meggyőző, hiszen maga a szerző is elismeri, hogy a 60-as években minden „bizottságosdi” nélkül, szinte öntevékenyen élt a mozgalom.
Féjja Sándor kötetének végén az integrálódást, az amatőrfilm közvéleményének megteremtését sürgeti. Ez könyvének a summája. A nyilvánosság valóban fontos. Úgy gondolom viszont, hogy a helyzetet árnyaltabban ítéli meg egy filmamatőr, aki bizakodásának úgy ad hangot a 99. oldalon: „A társadalom jövőjétől függünk. Remélem, a filmezés igazi népművészetté válik…”
Féjja Sándor: Az amatőrfilmről, Népművelési Propaganda Iroda, 1982. 104. oldal
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/01 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6558 |
