Szilágyi János
– Ön a legelső tévébemondók közül való, így hát ki is adhatna hitelesebb választ arra a kérdésre: jó tévébemondónak lenni?
– Jó. Minden zsák megtalálja a maga foltját – szokták mondani. Én megtaláltam a zsákomat.
– Én mégis maradnék a szólás eredeti értelmezésénél: hogyan találta meg a zsák a foltját?
– Egy tehetségkutató versenyen indultam: énekeltem. Onnan hívtak be. Háromezer lány közül választottak ki néhányunkat.
– Ön bevált és maradt. Mit gondol, amit immár hosszú esztendők óta csinál, az szakma?
– A személyazonossági igazolványomban a szakképzettség rovatban középiskolai tanár olvasható, nem pedig az, hogy tévébemondó. Ezek szerint ez nem szakma. Igaz is, hogyan lehetne szakmának nevezni az olyan munkát, melyet mindössze néhányan csinálnak egy intézménynél.
– Fogalmam sincs, mennyi az a „néhány”, de ha arra kérne, soroljam fel az összes kollegáját, zavarba jönnék. Tizenöt évvel ezelőtt az egyik kezemen megszámoltam volna őket, de most már a cipőmet is le kéne húznom…
– Azt mondja, sokan vagyunk?
– Ön szerint igen?
– Hát sokkal többen, mint azelőtt, az biztos.
– És ez jó?
– Persze, mert nem kell mindennap bemenni, és nem kell reggeltől estig ott lenni. Így az embernek több mozgási lehetősége van, tud mást is csinálni, talán még házon kívül is.
– Helyesnek tartja, ha Ön vagy a kollégái felesleges idejüket más műsorokban vállalt „szerepekre” fordítják?
– Semmi kivetnivalót nem találok ebben. Ezek a kirándulások elősegítik a népszerűséget. Annak idején annak köszönhettük a gyors érvényesülésünket, hogy sokfélét csináltunk.
– Például mit?
– Én még pulóvereket is bemutattam, de az sem volt ritkaság, hogy teljes műsorokat vezettem végig. Ezt úgy képzelje, hogy a napi adást konferáltam, s közben benne voltam egy műsorban, amit azután átvezettem egy másikba. Ez persze „könnyű” volt, mert akkor minden élőben ment.
– Mivel mostanában semmiféle pulóver-parádéban nem láttam Önt, s a Televízióban igen kevés élő adásnak lehetünk tanúi; levonhatom ebből azt a következtetést, hogy a bemondók már nem főszereplők, csak rangos statiszták a televízió műsortengerében?
– Kétségtelenül csökkent a szerepünk, de nagyobb szabadsággal rendelkezünk. Mi dönthetjük el, hogy az adott lehetőségeken belül mit és hogyan mondunk el.
– Vagyis régen a leírt szöveghez kellett ragaszkodniuk, most meg azt mondanak, amit akarnak?
– Azt azért nem, de valahogy minden ebbe az irányba tolódott el.
– Tehát Takács Mária, akit a képernyőn néhanapján látok, nem egy intézmény alkalmazottja, akit utasítások, papírok, írott és íratlan szabályok béklyóznak, hanem az a Takács Mária, akinek saját véleménye, gondolata, közlendője és ízlésvilága van.
– Téves. Az adásban nem beszélhetek a magam nevében, akkor a tévét képviselem. Csak a rendelkezésemre álló lehetőségeken belül próbálok önálló lenni. Egy-egy hangsúllyal, mosollyal, fintorral, szünettel igyekszem valamit kifejezni.
– Mit?
– Például, hogy tetszett-e, amit láttam vagy sem. De szavakban nem mondom ki a véleményemet. Talán ezért is vagyunk népszerűbbek, mint a riporterek, mert ők így vagy úgy kénytelenek színt vallani, de a mi szövegünkbe mindenki azt gondol bele, amit akar.
– A népszerűség receptje tehát: ne mondjuk ki világosan a véleményünket.
– Igen. Valószínűleg többen szeretnek, ha nem teszem le a voksot.
– Feltehetek Önnek egy pimasz kérdést?
– Csak tessék.
– Mire szeretné még vinni?
– Ez nem pimasz kérdés, ezt naponta megkérdem magamtól.
– És szokott rá válaszolni?
– Igen. Szeretném még jobban csinálni, de ez egy örök küzdelem.
– Nem volt túl lelkes, amikor erre az interjúra felkértem.
– Lerágott csont vagyunk. Mit lehet tőlünk kérdezni? Csak ilyeneket: hogyan öltözködünk, megismernek-e a közértben, magunk csináljuk-e a frizuránkat stb…
– Tudja mit?… Bemegyek az utcájába. Ha Ön remek, intelligens, hibátlanul beszélő bemondó, de pocsék az ízlése, vagyis lehetetlen holmikat hord egy ország szeme láttára, fogalma sincs, hogyan kell kifestenie magát, nem tudja eldönteni, milyen színű és fazonú legyen a haja, akkor van valaki, akinek az a dolga, hogy emiatt szóljon?
– Nincs. Mindenki saját maga találja ki, hogy mit vesz, illetve mit tesz magára. Igaz, amikor megkezdődött a színes adás, hozattak sminkeseket, de ez nem vált be. Az öltözködésben egyáltalán nincs segítség, hacsak a főnököm nem mondja, hogy máskor azt a blúzt ne vegyem fel.
– De ettől még lehet jó, csak a főnöke éppen nem otthonos a divatszakmában, tehát amatőr, akárcsak Ön.
– Így van.
– Ha jól értem, akkor az Ön fülbevalójának a mérete, a haja színe, ruhája szabása, rúzsának a márkája, szempillafestékének a mennyisége, vagyis a nézők előtt való megjelenése ugyanúgy magánügye, mint az, hogy milyen „szerelésben” megy a barátnője névnapjára.
– Ebben a kérdésben nem szeretnék, de kénytelen vagyok egyetérteni Önnel. Vannak olyan kezdők, akik a megjelenésük miatt szerintem korszerűtlenek. De ha kézbe venné őket egy profi fodrász, sminkes és egy rendező, akinek határozott elképzelése van – egy hónap alatt olyat csinálhatnának belőlük, hogy mindannyiunkat vernének. De ez a veszély nem fenyeget, rájuk is hozzánk hasonló sors vár, vagyis mindent a saját bőrükön kell megtanulniuk.
– Szerencsére még a kezdőknek is jut idejük arra, hogy sokat foglalkozzanak magukkal, mert úgy tudom, egyikük beosztása sem rabol el túlságosan sok időt. Úgy is mondhatnám, keveset dolgoznak.
– Hál’ Isten, vagy sajnos?… Nem is tudom, mit mondjak erre. Mert bár ez kényelmes, mégsem jó dolog. Ilyen ritka megjelenési lehetőséggel ugyanis rendkívül nehezen lehet a gyakorlatot megszerezni, majd később formában maradni. Képtelenség úgy tartani a kondíciót, hogy az ember hetente csak egyszer-kétszer kerül a képernyőre. Mert mi van, ha éppen azon a napon ütötte el a macskáját egy autó vagy döntötte ágynak a gyerekét az influenzajárvány? Akkor szétszórt és figyelmetlen lesz, semmi nem úgy sikerül, ahogy szeretné. És a hibákat egy hét múlva már nem lehet helyrehozni. Ha sűrűbben látnák a nézők, akkor ezek a hibák nem lennének olyan kiugróak, természetesebbnek tűnnének, könnyebben elsiklanának fölöttük.
– Ön tehát szakmai okokból kevésnek tartja a foglalkoztatottságukat. S mi lenne, ha egyáltalán nem látnánk Önöket a képernyőn, ha nem lennének bemondók?
– A Magyar Televízióban azért van bemondó, mert így alakult ki. A kezdetleges technika, a hozzá nem értés, a szervezetlenség megkövetelte, hogy valaki a technika és a néző közé álljon és áthidalja azokat a pillanatokat, amikor a mechanizmusban zavar áll be. Biztos műszaki háttérrel, pontos bonyolítással, tökéletes szervezéssel, vagyis ha nem volna karcos film, hangkimaradás, ha nem fordulna elő technikai hiba, aztán ha a műsorok percnyi pontossággal kezdődnének és érnének véget, nyugodtan szélnek ereszthetnének bennünket.
– Itt még nem tartunk, sőt… Gyakran tűnnek fel új arcok a képernyőn. Egy olyan néző, aki még sohasem látott televíziót, miről ismerné fel, hogy valaki befutott bemondó, vagy csak most indul a pályán?
– A kezdőt arról lehet felismerni, hogy a délelőtti Iskolatelevízióban szerepel. Haladóbb fok, ha ezt délután csinálja. Azután jönnek az egyéb délelőtti műsorok, majd a kettes program, utána a szombat délutáni egyes, majd a hétköznapi egyes és így tovább. A csúcs az, ha valaki híreket mond, illetve híradózik.
– Délelőtt vagy délután, egyesen vagy a kettesen, végül is ugyanazt csinálják: műsorokat konferálnak be és le, ritkán híreket mondanak. Mi van még?
– Látszatra semmi más, de ezek mögött azért történik, illetve történhet sok minden. Én például nagyon fontosnak tartom, ha egy napra, vagy akár csak egy műsorra is készülök, hogy utánanézzek minden apróságnak, mert szeretem tudni, miről beszélek.
– Ez önként vállalt szorgalmi feladat, vagy megkövetelik Öntől?
– Is, is.
– Hát akkor mi a bemondó érdeke? Hogy szépen megfésülködve, szépen elmondja a szépen megfésült szöveget, vagy igyekezzen más lenni, mint a többi?
– Az én érdekem nem választható külön a Televízió érdekeitől.
– Akkor hát mi a Televízió érdeke?
– Hogy csinos pofácskával, baki nélkül, értelmesen mondjam el a szöveget.
– A „csinos pofácska” sajnos az életkor függvénye is. Meddig lehet ezt a munkát végezni?
– Én úgy tenném fel a kérdést, mikor szabad elkezdeni. Mert szerintem a mostani koromban, 34 évesen lenne ideális az indulás. Ilyenkor az ember már sokkal hitelesebb. Nekem egy 20 éves lány ne olvasson híreket, mert nem hiszem el neki. A tartalomnak és a külsőnek feltétlenül összhangban kéne lennie. Gyakran nézem a kapcsolóteremben az osztrák kolléganőket. Mind harmincasok, de inkább negyvenesek, és rendkívül jók. Életet élt, hiteles emberi arcokkal nézek szembe, nem pedig reklámmosolyú tinikkel. Nem kell szépnek lenni, és nem kell állandóan mosolyogni – ez is egy rossz itthoni beidegződés. Nem baj, ha karikás a szemem. Az a baj, ha nem hiszik el nekem, amit mondok.
– Hogy érzi magát az egyetlen státuszban levő férfibemondó?
– Nem elég jól, mert az elmúlt években megváltozott körülöttünk a légkör.
– Mire céloz?
– A hőskortól a hatvanas évekig a bemondó elsőszámú sztárja volt a televíziónak. Ő képviselte az intézményt, ő volt a beköszönő családtag és még sorolhatnám. Ezzel szemben az utóbbi időben ezeket a funkciókat elvették tőlünk, mert mások is rájöttek, hogy a népszerűség sok mindenre használható, ezért a saját műsorukat maguk vezetik.
– Csak nem féltékeny?
– Ez nem emberi, hanem szakmai féltékenység. Minket hónapokon keresztül vizsgáztattak, megnézték, tudunk-e beszélni, milyen a külsőnk, van-e ízlésünk, elérünk-e bizonyos műveltségi szintet. S ha valaki mindennek megfelelt, akkor is óvatosan kezdték megismertetni őt a közönséggel, hogy legyen idejük megbarátkozni vele, s így lassan lopja be magát a szívükbe. Most pedig?… X. Y. átjön egy hivatalból az ifjúsági osztályra, és hipp-hopp, máris szerkesztő-műsorvezető. Vagy Z. beül egy zenei műsorba, és azt mondja: „itt vagyok nektek, Kedves Nézők, mától kezdve én foglak eligazítani benneteket a könnyűzene világában”. Hogy a Kedves Nézők elfogadják-e őket vagy sem, azzal a kutya sem törődik.
– Ne kerülgessük a forró kását: Önöket háttérbe szorították, és ez fájdalmas.
– Ez valóban konfliktusokhoz vezetett. Az a legnagyobb gondunk, hogy mi nem vagyunk műsorgyártók, mi „csak” a Televíziót képviseljük azokban a félpercnyi lyukakban, amelyek két műsor között a rendelkezésünkre állnak. Sőt, lassan már ez sem lesz, mert feltalálták az elektronikus feliratozó gépet, ami ha beválik, tökéletesen helyettesíthet majd minket, mint azokban a nyugati országokban, ahol nincs is bemondó.
– Nem gondoltam, hogy panaszkodni fog.
– Bocsánat, nekem személy szerint az égvilágon semmi bajom, mert olyan területen dolgozom, ahonnan – elvideig legalábbis – nem lehet kiiktatni a bemondót. Ez a hírolvasás, s nekem az a fő profilom.
– Azért Ön sem csak hírműsorokban szerepel. Láttam én már konferálni mese előtt is, meg tévéjáték után is.
– Ezt nem tagadom, nem is szégyellem, sőt… Itt látok sokkal nagyobb lehetőségeket, és mégis itt van legjobban megkötve a kezünk.
– Nem értem. Önök a legkisebb dorgálás veszélye nélkül elmondhatják, hogy most okosan fogunk főzőcskézni, vagy az Operetthajó című műsort látták. Mi kell ezen kívül nekünk, nézőknek, és mire lehet szükségük önöknek, bemondóknak?
– Megmondom. A nézőknek több információra volna szükségük, nekünk pedig arra, hogy ezeket megkapva átadhassuk nekik.
– Mi ennek az akadálya?
– Az, hogy ezt a műsorosztályok nem igénylik, illetve nem bíznak bennünk, hogy a produkciókat jól felvezessük, vagyis – ne szégyelljük bevallani – „eladjuk”. Pedig erre szükség van. Mondok egy példát. A René Clair sorozat úgy indult, hogy senkinek sem jutott eszébe; valamit mondani kellene eléje, mert felnőtt egy olyan generáció, akiknek ez a név már nem jelent semmit. Tudtam, hogy a sorozat indulásának estéjén szolgálatban leszek, elővettem hát filmlexikonokat, szakkönyveket, hogy elmondhassak néhány szót a francia filmművészet akadémikus tagjáról, elhelyezzem őt a korban, megemlítsem néhány filmjét. Mindezt meg is tettem, de ha valaki erőnek erejével belém akart volna kötni, megtehette volna, mert végül is szabálytalanul jártam el, hiszen a sorozatot műsorra tűző osztály ezt a bevezetőt nem kérte. S lehet, hogy ez nemcsak figyelmetlenség volt részükről, hanem koncepció.
– Ezeket a „magánszövegeket” meg kell mutatnia valakinek?
– Általában megmutatjuk és megbeszéljük az adás vezetőjével. De ez nem kötelező, csak az, hogy közöljem: itt és itt a sima konferáló szövegen kívül mondani akarok még valamit.
– A néző Önöket mindig ugyanabban a helyiségben, ugyanabban a képkivágásban, ugyanabban a testtartásban látja. Vagyis semmit nem tud a munkakörülményeikről, még azt sem tudja elképzelni, hogy mekkora a stúdió.
– Biztosan nagyobbat képzelnek. A mi bemondóstúdióink kényelmetlenek, szűkek, rosszul bevilágíthatóak, egyszóval kezdetlegesek. És higgye el, ez azért látszik. Ha megnéz az ember egy bécsi kollégát, annak sokkal plasztikusabb a képe, tere van, érezni, hogy valamin ül, és az a bútordarab kényelmes. Minket meg tapétának lehetne használni, annyira bele vagyunk szorítva a háttérbe.
– Rendben van, máshol nagyobbak a stúdiók és kényelmesebbek a fotelek. De vajon milyenek a bemondók? Úgy is kérdezhetném: milyenek Önök a külföldiekhez viszonyítva?
– Mi nem vagyunk olyan fennköltek és ünnepélyesek, mint tőlünk keletebbre, ám nem is vagyunk oly hétköznapian közvetlenek és könnyedek, mint tőlünk nyugatra. Olyanok vagyunk, mint oly sok minden ebben az országban. Közepesek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/01 61-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6555 |
