Faragó Vilmos
Életem első színházi élményét vándortársulattól kaptam. Az újkígyósi Iparoskör nagytermében szorongtunk, a színpadon Fiú–Lány szerette egymást, de oly szép prózában és dalban, ahogyan Újkígyóson senki sem szeretett, ám a fiatalok még a harmadik felvonás közepén sem lehettek egymáséi, mert Szülők ellenezték. Soha még ilyen megrendült nézői együttérzést. Az egész Iparoskör szipogott. És az egész Iparoskör bőgött az örömtől, amikor végre kiderült, hogy talált árva ugyan a Lány, de keresztlevél tanúsítja úri származását meg azt, hogy korántsem szegény, sőt fényes örökség vár rá. Mit láttunk? Természetesen operettet. Második színházi élményemet kőszínházi társulattól kaptam. A békéscsabai színház diákelőadásán ültünk, a színpad két oldalán fehér hálóinges angyalok álltak, középen fa, alatta ágyékkötős férfi, vékony, szőrös lábakkal, meg egy kövérkés asszonyság hiányos öltözetben, aztán mindenféle jelenetek következtek, hadonászó, fennkölt értelmetlenségeket ordítozó alakokkal. És soha ilyen jó szórakozást. Az egész nézőtér röhögött. Mit láttunk? Természetesen tragédiát. Sőt: A Tragédiát.
Talán ezért van, hogy az esztétikák oly reménytelenül birkóznak a szórakozás definiálásával. Végképp nem egzakt fogalom. Nem is egészen esztétikai. Befogadáslélektani inkább – tehát interdiszciplináris. Aki arra vállalkozik, hogy a televízió szórakoztató hatásán tűnődjék, nehezen választhat műsort vagy műsortípust demonstrálásul, mert nincs olyan műsor vagy műsortípus, amely valakit ne szórakoztatna. Még az unalom (újabb definiálhatatlan, befogadáslélektani fogalom!), még az unalom is szórakoztathat valakiket. A televízió egy univerzális szórakoztató doboz – cakkumpakk.
*
Fentiekből következik, hogy alant merőben személyes ítéletek sorakoznak. Egy kiszámíthatatlan tévénéző tetszik-nemtetszikjei.
*
Mit találok én szórakoztatónak?
A szakmai megállapodás szerint vannak komoly produkciók (kül- és belpolitikai műsorok, ünnepi beszédek, kerekasztalok, hangversenyek, tévédrámák, drámaközvetítések stb.), és vannak szórakoztató produkciók (kívánságműsorok, könnyűzenei show-k, táncos revük, kvíz-játékok, tévékomédiák, kabaréműsorok stb.).
Csakhogy
– én szórakoztatónak találom a komoly külpolitikai műsorok nagybefolyású interjúalanyait, mert gördülékenyen racionális szövegeik mögött egy irracionálissá lett világ komikus handabandázását érzékelem, sima-elegánssá sminkelt arcuk mögött egy „fehér bohóc” vigyora mered rám;
– szórakoztatónak találom a külpolitikai kommentátorokat, mert felnőtt okosságú diagnózisokat és prognózisokat adnak egy infantilizmusba süllyedt világról, s minél felnőttebbet, minél okosabbat, annál kevésbé érvényeset;
– szórakoztatónak találom a Nemzetközi Stúdióba kamera elé csalt politikai ellenfeleket, mert jöjjenek bár Keletről vagy Nyugatról, egyformán okosak és rokonszenvesek (miért, hogy ellenfelek mégis?), sőt mindegyik igazat látszik mondani (miért, hogy igazságaik ellentétesek mégis?);
– szórakoztatónak találom a gazdaságpolitikai interjúalanyokat, mert több az szakmai zsargonnál, amivel bámulatba ejtenek, már-már úgy érzem: egy soha ekkora hatalmú sámánszekta főpapjainak varázsigéi olvasódnak rám;
– szórakoztatónak találom az ünnepi szónokokat, mert talán pulpitusuk működik fordítva, mint Karinthy bűvös széke: nem tudnak szívből jövő igazat, természeteset, személyesen átéltet mondani;
– szórakoztatónak találom a Tudósklub okos embereit, mert kíváncsivá tesz: meddig növelhető még az a szemléleti, fogalomhasználati diszkrepancia, amely a mai magyar társadalom megítélésében köztük és fent említett ünnepi szónokok közt tátong;
– szórakoztatónak találom a hangverseny-közvetítéseket, ha valami személyes plusz társul hozzájuk (Kobajasi Kenicsiro verejtékmámora, Leonard Bernstein profi lezsersége, vagy egy névtelen fagottos riadalma, ha a padlóra ejtett kottát keresgéli), maga a zene, éppen a pásztázó kamera látványingerei miatt „nem jön át” igazán – a hangverseny-közvetítés önmagában a legtévészerűtlenebb vállalkozások egyike;
– és szórakoztatónak találok általában is minden komoly műsort, ha személyes plusszal lep meg, ha pillanatnyi esendőségében felfénylő humorában vagy méltóságában bukkan elém egy arc (Vitray Tamás Ötszemköztjeiben, Csak ülökjeiben és most Ismétjeiben), de a színházi közvetítések ritkán lepnek meg ilyesmivel, a képernyő intimitása és a színpad kongó retorikája, teátrális gesztusrendszere riasztóan ellentmond egymásnak – a színházi és az operai közvetítés önmagában ugyancsak a legtévészerűtlenebb vállalkozások egyike.
*
Mit nem találok én szórakoztatónak?
A szakmai megállapodás szerint a szórakoztató műsorokat kéne szórakoztatónak találnom. A kívánságműsort, mert abban aztán mindenki megtalálhatja a kedvére valót. A könnyűzenei show-t, mert kedvenceimmel találkozhatom benne. A táncos revüt, mert az látványos. A kvízjátékot, mert mi volna szórakoztatóbb a játéknál. A kabarét meg a tévékomédiát, mert jókat kacaghatok.
Csakhogy
– én nem szórakozom a kívánságműsoron, mert ha mindenki megtalálja benne a kedvére valót, senki sem lelheti kedvét az egészben; az egészből ráadásul a rosszemlékű esztrádműsorok eklektikája bűzlik; a felidézett régi műsorszámok avíttsága pedig a memento mori szomorúságát árasztja;
– nem szórakozom a könnyűzenei show-n, mert irritál a dalszövegek bárgyúsága, a pazarlás a fényekkel-díszletekkel-kosztümökkel-optikai trükkökkel, amelyek Valamivé akarják fölhazudni a Semmit, irritál a sablonrituálénak az a műextázisa, amely ifjúsági létérzésként tukmálja rám az éretlenek dilettantizmusát;
– nem szórakozom a táncos revün, mert az egyszerre emelt női lábak a manézsbeli lóidomár fűrészporos dresszúráját idézik, mert ostorpattogást és kiképző-őrmesteri vezényszavakat hallucinálok a táncos-zenés kavalkádba, mert kilopta a tánc elementáris mozgásörömét a látványból a szórakoztató nagyipar;
– nem szórakozom a Kapcsoltam című játékon, mert lelki szemem rögtön alvásra hunyom, ha „Melyik ábrát/számot tenné ön a kérdőjel helyébe?”-szerű feladvánnyal tesznek érdektelenné a megfejtés iránt, mert zavar a rajzos ábrák grafikai dilettantizmusa, és mert szórakozni azon tudnék, ha legyőzve a vizsgadrukk vagy a megbocsátó udvariasságot, a játékosok végre partnerfölénnyel ébresztenék rá a játékvezetőt, hogy amit ő oldott-bizalmas modornak hisz, az marcipánmáz-vigyorú idétlenkedés;
– és nem szórakozom a szombat esti villámtréfás-bretlijelenetes vidámságon, mert hercig jópofáskodásra kárhoztat egy többre érdemes műsorvezetőt; nem szórakozom a tévékabarén, mert kínosan politikamentes vagy „vállalati-szakszervezeti szinten” álpolitizáló; de nem szórakoztam az elmúlt hónapok új magyar tévékomédiáin sem, mert nem voltak újak, nem voltak komédiák, csak magyarok voltak. A századelő magyar bulvárszínházának reinkarnációi. Ósdi a recept: sértsd meg a falvédőmorált (hogy a kispolgár néző kiélhesse lappangó devianciavágyát), a férj csalja meg a feleségét, a menyecske legyen szeleburdi-kikapós, a nagymama jelentse be igényét a szerelemre. Hempergesd meg őket félreértéses vagy pacsuli-érzékiségű kalandokban, aztán a kispolgárt megnyugtatandó, helyezd vissza őket falvédőre. A férjet a felesége ágyába, a menyecskét a férje ölébe, a nagymamát egy bűbájosan köszvényes nagypapa hintaszékébe.
*
Egy szó mint száz: akkor szórakozom a legkevésbé, amikor leginkább szórakoztatni akarnak.
*
Mi itt a főbaj? Kisejlett talán a sommás ítéletekből, hogy a televízió, ez a modern szórakoztató média, egy avult ízléshagyományt cipel magával. A szórakoztató nagyipar a kispolgár kiszolgálására rendezkedett be létrejöttekor, és a televízió még mindig a kispolgárra aspirál bennünk. De akkor vagyok igazságos, ha belátom: van mire aspirálnia. Vitányi Iván cikket írt egyszer az Élet és Irodalomba, Szórakozásról – komolyan címmel. Nem tekintélytiszteletből idézem, hanem mert ideillik egy gondolattöredéke: ,…az arisztokrácia és a burzsoázia hatalmát el lehet venni, földjeit, gyárait ki lehet sajátítani, a kispolgárságot azonban nem lehet kisajátítani, mert ott van mibennünk is, a régi és az átmeneti társadalom pórusaiban egyaránt… szinte mindenben ott van, mintegy szétkent, szétaprózott, de éppen ezért mindenüvé beszívódott állapotban.” Kívánható-e mégis új aspiráció? Kívánható – a hagyomány nyomasztó súlyának ismeretében is.
Nem a színes technika, nem a műhold, a kábel, a videó jelenti a televízió második, harmadik vagy nem tudni hanyadik forradalmát. Hanem az, ha szórakoztató igyekezetében erre az új aspirációra talál majd.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/01 59-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6554 |
