Ardai Zoltán
A Harmadik Birodalom, a II. világháború – vagy a sztálinizmus – idejére visszatekintő játékfilmekben valamiért már-már elengedhetetlenné vált a híradófilm-részletek intonációként vagy a műbe beiktatott elemként való alkalmazása. Ám ritkán esik meg, hogy e bevált figyelemélénkítő fogás nem csak fogás, hogy művészi indoka legalább olyan erős, mint itt, az osztrák Franz Antel filmjében, amely Ostmark birodalmi tartomány hétköznapjait jeleníti meg. Antel nem csupán azért mutogat ismerős dokumentumokat a náci haderő felvonulásáról és a Führer groteszk rángásairól-merevüléseiről, hogy kihasználja műve javára e látványosságok megszokhatatlan voltát. Hanem, hogy finom és gazdagértelmű kontrasztot teremtve térhessen át az invázió fiktív jeleneteire. Vidoran megszínesednek a katonai járművek, az arcok, az ég: furcsamód mintha a játékfilmes eszközök révén lépnénk be igazán az Anschluss verőfényes márciusába. Pezseg a bécsi utcák kedélye, vegyülve némi félelemmel, de meglóduló torz indulatokkal is. Tragikus árnyékok közt kibontakozó komédia veszi kezdetét; a rendezés, a sokféle szereplő élénk ritmusú összjátéka sokáig azzal hiteget – a kissé kézenfekvően hatásvadász poénok ellenére –, hogy Menzel Szigorúan ellenőrzött vonatokjának sajátos párdarabját nézhetjük végig. Vagyis nem a szokott fajta tragikomédiát, nem azt, amelyben a hősiesség elvész a törpe körülmények közt, hanem amelyben a törpeség grandiózussá puffad, és amelyben e hatalmas törpeséggel szemben az úgynevezett kisember – a maga módján – szerencsés-szerencsétlen hőssé magasodik.
Bécs egyik terén – néhány civil árja derültségére – SA-keretlegények tavaszi hangulatban dirigálnak és rugdosnak négykézlábra parancsolt zsidókat. Hogy ebben mi a „vicc”, azt többé-kevésbé majd minden bécsi érti, azok is, akik különösen lelkesítőnek érzik ezt a tavaszt, azok is, akik úgy vélik, ez a tavasz el van rondítva. Csak Bockerer hentesmester – a májsajt specialistája – nem érti, mi folyik itt, ugyanúgy próbál örülni e tavasznak, mint az előzőeknek, ugyanúgy nyúl a húsokhoz és a kártyához, mint korábban. Észleli csupán, hogy képtelenségek történnek körülötte, s ordítva tiltakozik – többek közt gestapósok színe előtt is. Ezek elbámulnak, de végül mindig ellegyintik maguktól a testes színárját, mint hülyét, szóval Bockerer, keményebb fellépése ellenére ąvejki elbánásban részesül. (Higgyük, hogy ilyen disztingváló hajlamú volt az osztrák Gestapo! Mindenesetre Bockerer sörözőtársát, az ellenállót csúf halál várja.)
Bockerer nem magasodik fel nagyon, ő elsősorban túlélő, de azért hősies is, amint józan eszével, sajátos tartásán nem változtatva megáll a többiek közt egyedül – és magától értetődően. Ez a hősiesség azonban kétesebb, mint Hrabal és Menzel két vasutasáé. Ismét lapot osztani Rosenblattnak, a háború után visszatért régi kártyapartnernek – ez a csendes gesztus már nem ugyanaz, mint annak előtte (több annál), de épp Bockerer (aki a legtermészetesebben teszi meg ezt a gesztust) nincs tisztában ennek teljes tartalmával. Számára az a legfontosabb, hogy megint jönnek a finom májsajtok, s megint nem kell annyifelé figyelni. De Antel sem mutat meg többet a kártya-gesztusban, mint amennyit Bockerer felfog belőle. Nemhogy fanyarabbul szemlélné ugyanis meséje főalakjait, mint Menzel a saját figuráit, hanem – felszámolva filmje vibráló hangulati összetettségét – harsány meghatódottságba szédül, foglyaként annak a képzetnek, hogy Bockerer = Ausztria. Csattog a blatt, könnyesen felzeng a valcer… Antel Bockererként örvend. Kár, mert nem véletlen, hogy a kispolgár nagyságáról eddig is csak a nem-kispolgárok mondtak érdemlegeset.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/01 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6552 |
