Varga András
Jó másfél évtizede, mióta Mikko Niskanen leforgatta Testközelben című, friss szellemű művét – a finn filmművészet legjobbjai nyíltan vállalják a társadalmi problémák iránti érzékenységet, és arról beszélnek, amit addig, sőt később is, sokan szerettek volna elhallgatni.
Miként Niskanen, úgy az új filmrendező generáció tagja, Tapio Suominen fia a városban élő fiatalokat állítja érdeklődése középpontjába. A nyolcvanas évek finn ifjúsága irigylésre méltó anyagi és szociális körülmények között él(hetne). Jussi és túlkoros osztálytársai azonban kóbor vadként ténferegnek család és iskola között a nagyváros neonsivatagjában. Az otthon, az a tágas, kényelmes finn otthon jegesen üres: csonka családok lakják. A nevelés másik pólusán pedig megértő liberalizmusában odáig jut az iskola, hogy a legszelídebb ideálokat is csak pironkodva meri felemlíteni. Pedig vaskos közhely már, hogy eszmény nélkül – akármilyen is légyen az – még egy vásott Jussi sem tud élni, és – látva a tradicionális eszményosztók csődjét – másutt keresgél. Például hasonmásai, az önmagukat margón kívülre száműző punkok sorában. Választhat, hisz a kutya se törődik vele. Jó tanács persze akad, ám ez nem változtat a lélek nyomorúságán, azon az alapvető kamaszérzékenységen, hogy magát a közösségen kívülre kényszerült embernek érzi. S ezt csak tetézi még a nemi nyomorúság.
Jussi egyetlen, önálló cselekedete – amely valahová, legalább a bűnöző létbe „emelné” – szánalmas dilettantizmussal hívja ki maga ellen a sorsot. Lopni próbál és fegyveresen akar bosszút állni – nem sejtve, hogy ez gyermeki vétke: a kor lényegében való tévedés. Amíg csavarog, tréfákat űz a felnőttekkel, vagy punkként dicsőíti a tagadást – mindez a polgári rend tűrőképességén belül történik. A renden belül, mely kezdetben szociális gondozóként oltalmazza, később az emberfaragó iskola képében tűnik föl, végül sallangtalan, egylényegű alakban: rendőrként toppan Jussi elé. És ő éppen itt és éppen most egyenrangú félként merészeli használni a hatalom képviselője ellen a rend végső eszközét. A naivitás e kihívását csöppet sem érzelmileg értékeli a rend őre. Itt, a fiú tragikus halálában rémlik föl a perspektívátlan nemzedék végső víziója. Suominent a vegetatív lét veszélyeinek szikáran pontos leírásában filozofikus igények vezethették. Választott mércéjét azonban lerontani látszik a melodramatikus szerkesztés, holott érzékkel hárít el minden szociográfus detektívregénybe illő háttérsablont. Nem fedeztet föl velünk főokokat, és nincs szándékában gyógypedagógiai receptúrát sem íratni. A „mindenki hibás”-elv azonban a film célját alig szolgálja, csupán érdekessé teheti ezt a finn anzixot. Bár Suominen ábrázolásmódja Niskanen elbeszélő erejét nem éri el, figyelnünk e rendezőre mégis érdemes: olyan filmet készített, aminek gyengéit feledteti maga a tett!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/01 51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6546 |
