Zsilka László
Lassú, indokolatlanul lassú ez a film. A szereplők hosszú párbeszédeket folytatnak egymással, ami önmagában nem volna föltétlen hiba, de rendszerint ott és akkor, ahol és amikor semmi sem teszi szükségessé a véget nem érő beszélgetéseket. Az alkotók mintha maguk is megéreztek volna valamit ebből, mert az inkább színpadra, mint a vászonra való jeleneteket, betéteket időnként (megint csak hosszú) természetábrázolással próbálják meg „filmszerűvé” tenni. Ez nem sikerül nekik: a kamera előtt a táj nem kap jelentést, nem mond semmit, szépen fényképezett képeslapokat látunk csupán. S amilyen bizonytalan az alkotói módszer, legalább annyira kétséges az is, hogy miféle gondolati tartalmat próbál kifejteni A zöld kabát.
A film főhőse egy karmester, akit azzal bíznak meg, hogy a második világháborút követő első Verdi-bemutatót dirigálja. A próbák azonban nem sikerülnek, mert a karmester a zöld kabátot viselő üstdobosban régi ismerősét fedezi föl, s az emlék képtelenné teszi őt az összpontosításra. Vallani kezd egy fiatal újságírónőnek. Amit elmond, az elevenedik meg a vásznon. A háború utolsó hónapjaiban együtt bujkált a zöld kabátos zenésszel egy hegyvidéki faluban. Az üstdobos nem tudta, hogy társa híres karmester, tanáros lelkesedésével a falu lányaiból énekkart szervez, vezénylés közben végigéli egy nagy művész szerepét, miközben az igazi karmester a háttérben zongorán kíséri a kórust, és eltűri a gyakori legorombításokat, amelyek úgymond, hiányos zenei felkészültségéért érik. Amikor kiderül, hogy ki a valódi művész, az üstdobos végtelenül megalázottnak érzi magát, ám a karmestert is gyötri a lelkiismeret-furdalás.
A film ekkor tér vissza a jelen időbe a Verdi-opera próbáihoz. Az üstdobos ráveszi az operaház igazgatóját, hogy a megtisztelő feladatra mást jelöljön ki, ne karmesterüket, akit a premieren nem a dobogón, hanem az egyik páholyban látunk viszont. A zenekar csodálatosan játszik, az üstdobos minden bizonnyal élete legjobb teljesítményét nyújtja.
A film itt ér véget. A rendező félreérthetetlenül a dilettáns és a vérbeli művész viszonyát akarta árnyaltan, sokoldalúan ábrázolni. De a sok kitérő, a sok moralizálgatás, amely során számtalan gondolat vetődik föl – előzmény és folytatás nélkül, úgy vélem, kudarcra ítélte az eredeti szándékot. A film nem többértelmű, hanem zavaros, nem gondolatgazdag, hanem eklektikus.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/01 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6545 |
