Kapecz Zsuzsa
Történelemkönyveink többsége egy-egy rövid bekezdésben emlékezik meg Gallipoli ostromáról, „kísérlet a Dardanelláknál” címen. Az erődöt ugyanis nem sikerült bevenni, bár csaknem egy évig küldte érte puskatűzbe katonáit az Antant. Körülbelül ennyit tud az átlagnéző 1915 idevágó eseményeiről, amikor leül megnézni Peter Weirnek, a 70-es években jött ausztrál újhullám egyik legrangosabb képviselőjének a filmjét. Végül is mi köze a magyaroknak Gallipolihoz? Nagyon sok; a téma és az elemzett mechanizmus működése több történelmi korszakunkból ismerős. A „hullámokat uraló Britannia” haditengerészete a nemrég megalakult Ausztrál Államszövetség önkénteseit használja előőrsként, ágyútöltelékként. Tony Richardson bemutatta a könnyűlovasság támadását Balaklavánál, még lovon; Gallipoli idejére a ló is elmarad a lovasságtól, csónak és lövészárok jut lovasnak, gyalogbakának egyaránt. Csupán az vetődik fel egyre nyugtalanítóbban, miért? – mit keres egy – akár hazafiságból, akár kalandvágyból, akár számításból – katonaságot vállalt ausztrál a Boszporusznál, török földön, egy számára idegen háborúban? A Gallipoli elég élesen teszi fel ezt a kérdést, és ez a legnagyobb erénye. Az eddigi kritikák kedvezően értékelték, A dicsőség ösvényeivel (Kubrick), az Árnyéklovassal (Kuroszava), a Tűzszekerekkel (Hudson) helyezték egy sorba. A Gallipoli hibátlan mozi. Látványos, hatásos, helyenként kellő mértékben kommersz a sikerhez; élvezhető párbeszédeket adó, karakteres epizódszereplőket felvonultató, rutinosan megrendezett munka, és mindehhez még elgondolkodtató is. Külön ajándék a két futóbajnokot alakító Mark Lee és Bill Kerr személyisége, játéka. Egy kis visszafogottsággal, egy kis többletfáradsággal a Gallipoli nemcsak jó mozi, de jó film is lehetett volna.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/01 50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6543 |
