Márton László
Mint a nagy eszmék általában, filmünk alapgondolata nemesen egyszerű, s nincs híján rilkei mélységnek:
„Ha mindazt, amit eldobsz, megragadnád, ügyes vagy – de véletlen is lehet –, csupán ha majd elkapod azt a labdát, amit örök játszótársnőd vetett éppen a kezed közé (…), akkor lesz a fogni tudás tehetség.”
A film elején, kevéssel a nyitó képsor után a főhős, a kis Elliott (talán a többiekénél érzékenyebb lelke sugallatára) kimegy a holdsütötte kertbe, ott eldob egy labdát, amelyet – óh, csodák csodája! – valaki visszadob. Elliott megrémül, mert még nem tudhatja, kivel áll szemben; de mi már sejtjük: ez csakis az E. T. lehetett.
Ha saját nyelvi modellünk szerint akarjuk E. T. nevét értelmezni, sok mindent jelenthet, akkor is, ha nemsokára kiejtése szerint ITI-nek fogják nyelvterületünkön írni. Minthogy rövidítés, jelentheti azt is, hogy Erre Tessék, de azt is, hogy Eddig és ne Tovább; azt is, hogy Eszes Teremtmény, viszont azt is, hogy Egy Tökkelütött. Mondanom sem kell, hogy a két betű egyetlenféle névcsonkítás gyümölcse, címszereplőnk Extra Terrestrial, vagyis Földön Kívüli lény. Túlozzunk bátran: Evilágon Túli. Az eszme tehát hamar megfogalmazódik: ne szűnj meg reménykedni! Ha kinyújtod kezedet, megfogja valaki, ha pedig eldobsz egy labdát, visszadobják. Nem is akárki: egy Földöntúli Lény. Jöhet a profi módra kidekázott, mesetájjal körített, ügyes és mulatságos ötletekkel tálalt sztori.
Korunkban a sci-fi vállalkozott arra, hogy lehozza fogyasztóinak a csillagokat az égből. (Úgy látszik, ma már a csillagok is devalválódni szoktak.) A filmbeli mesetáj egén is ott sziporkáznak a csillagok, csak látszólag elérhetetlenül (és persze jóval halványabban, mint a filmben sűrűn előforduló, metsző fénykévéjű zseblámpák). Minthogy azonban a csillagok a sci-fi befogadók számára értelmezhetetlenek, a sci-fi beéri küldöttükkel és kicsinyített másukkal, az UFO-val is, amely egyébként szintén értelmezhetetlen, de legalább azt az illúziót kelti, hogy valami értelme van. Filmünk is az UFO-val és annak értelmezési zavaraival kezdődik. Ha valaki firtatná, miért szállt le (s egyáltalán, ha túl sok „miért”-tel áll elő filmünket illetőleg), annak egyféleképpen lehet felelni: Csak. Ha nem szállt volna fel, nem hagyhatná lent a Földön, egy amerikai kisváros meseszélén, Spielberg Játékhegyén… kit is? Hát az E. T.-t.
Ám nem ez a válasz. Mert az, hogy mi ez az E. T., jó tíz percig nem derül ki, s aztán is csak fokozatosan. Hiszen a film legelején még az embereknek sincs arcuk: zseblámpákat és pisztolyt fogó kezeket látunk, rohanó lábakat, széles bőrövön fityegő karabinereket. Ők az arcnélküli Felnőttek, akik egy percig sem tűrhetik, hogy valami létezzék a közelükben, amit ők nem vehetnek birtokba. Az értelmetlen UFO-nak ezáltal máris ál-üdvtörténeti jelentősége lesz: bár megjelent a Földön, az emberiség méltatlannak bizonyult rá, elüldözte. Mégis, a jóságos UFO, mint utolsó sanszot, a Földön hagyta E. T.-t, a kis totyogó gumimegváltót, akit aztán a gonosz Felnőttek csaknem halálba, mindenesetre földöntúlra kergetnek – vissza. Hogy ez nem belemagyarázás, bizonyítják a kis Elliott kétségbeesett szavai a film végén: „Meghaltál, mert nem tudtam, hogyan érezzek. Hinni fogok benned!” De most még a film elején vagyunk, most még a Lény félelmetes, mert a bozótban bujkál, nincs arca, és nem tudhatni, mit akar. Ismert és jól bevált fogás ez: a félelmetesség addig tart, amíg a titokzatosság. Aztán a fantazmafigura legfeljebb ijesztgetésre jó – vagy pedig kiderül róla, hogy szeretetre méltó. (Emlékezzünk például A kétéltű emberre, amelyben a figurának először háromszarvú, félelmetes búvársisakja van; később, amint rokonszenves hőssé válik, sisakját is leveti.) Márpedig E. T.-nek lényegében egyetlen tulajdonsága van, az, hogy szeretetre méltó (minden egyéb ebből fakad), ezért megérdemli, hogy végre tisztázzuk minéműségét. Egész testét akkor látjuk először, amikor Elliottnak cukorkát ad (majd – mintha tudná, hogy egy kicsit ijesztő – tapintatosan visszavonul). Ember? Állat? Szörnyeteg? Egyik sem; de mindegyikből van egy csipetnyi benne. Egy hatéves ismerősöm szerint ő egy Jószág. Legjobb, ha maradunk ennél az elnevezésnél, hacsak nem vagyunk a névcsonkítás megrögzött hívei. Jószág testi felépítésében az embert, pontosabban annak utánzatát, az amerikai játékfigurákat utánozza. Két jelenet is van, ahol ez nyilvánvaló: egyrészt, amikor Elliott édesanyja rányit Jószágra, aki rögvest beleolvad a játék mackók, plüsskutyák és egyéb eszelős rémségek halmazába; másrészt a karneváli jelenet, amikor mindenki maskarába bújik, tehát az egyetlen alkalom, amikor Jószág büntetlenül mutatkozhat, anélkül, hogy a szokvány humánus (!!!) image-nek megfelelne. Figyelemre méltó, hogy Jószágnak szelíd, kék szeme van, debilis fejformája, jellegzetes negroid arcvonásokkal (minthogy Jószág rokonszenves lény, negroidságát a tolerancia jelének tekinthetjük). Feje nagy, végtagjai rövidek, szuszogó és cuppogó hangokat hallat, Elliottnak a válláig ér; mindössze tíz-tizenöt szót képes megtanulni, noha madzagokból és fűrésztárcsából kozmikus telegráfot, pingponglabdákból pedig naprendszert fabrikál: mindebből következik, hogy Jószág mélységesen gyermeki, sőt infantilis lény, s hogy kis nézői, akik sorsát könnyező szemmel figyelik, szerencsésen egyesíthetik figurájában a kistestvér utáni megható vágyat az állatok iránti természetes érdeklődéssel. Jószágban ugyanis van valami állatszerű. Orrát a majmokéról koppintották, bőre csupasz, mint a csúszómászóké. (A hasonlóságra rá is játszik a film a békaboncolási jelenetben: Elliott kiszabadítja a halálraítélt békákat, miközben a Jószág által megivott söröktől berúg.) Elliott kishúga kijelenti, hogy a Jószág fiú; kétségtelen, hogy nem lány, márpedig valaminek lennie kell, így hát ivara van, ha lemaradt is a megfelelő ivarszerv. Egyszóval, a Jószág már megjelenésével is előlegezi piciny elsiratóinak a megszívlelendő tanulságot: aki nem ember, az is ember.
De valóban ennyi volna csak Jószág? Egy infantilis emberállat-kiméra? Óh, korántsem! Jószágból a túlvilágiság sem hiányozhat, ez a harmadik összetevő. Jószág az ő metafizikus (fizikán túli) lényével csodákra képes. Kell-e mondanunk, hogy ezek a csodák az amerikai létforma úszómedencéjének peremén aligha csordulhatnak túl?! Nem, ez magától értetődik! Hiszen tudjuk, hogy a kis dolgokból is nagy dolgok lehetnek, és aki a kis csodákat nem becsüli, az elveszíti hitét mindenféle csodában. Mik tehát Jószág csodái? Pro primo, a hervadt virágokat kiegyenesíti. Pro 2ndo, sebeket szempillantás alatt begyógyít. Megjegyzendő, mindkét műveletet a hüvelykujjával végzi, amely visszataszítóan gumiszerű, tehát fontos, hogy legalább gyógyhatása legyen. (Minthogy Jószágnak négy ujja van, elmondhatjuk, hogy hüvelyk- és mutatóujja egybeesett, mint a középfelnémetben a dativus és az instrumentalis.) Pro 3tio: Jószág hatására kisebb és nagyobb tárgyak a levegőbe tudnak emelkedni. És itt jön a főkunszt, figyelem, gyermekszívek megdobogtatója! Jószág egy egész gyermekcsapatot a levegőbe tud emelni, méghozzá biciklistől, hogy nem győz a rögmentes légösvényen tekerni a kicsiny csapat! Hát lehet ennél gyermeki képzelgés gyönyörűbb: repülve biciklizni, biciklizve repülni? El is áll az üldözők szeme-szája (mert, mondanom sem kell, üldözik az érző szívű srácokat).
Jószág tehát a vágyképző tömegfantázia sajátos megtestesülése, vulgárisabban szólván: olyan egy kis édes! Ebben persze semmi szokatlan, elvégre nem ő az első s nem is az utolsó ilyesféle kreatúra: egyenes ágú ősei King-Kong és Miki egér, s talán Donald kacsa költötte ki valamilyen obskúrus tojásból. Ami mégis új benne, az a megejtő primitívsége. Az eddigi fantazmák bonyolultabbak voltak: erőszakosak, fenyegetőek vagy mulatságosan leleményesek. Jószág nem ilyen, ő csak megható; szeretetreméltósága gügyögő és gügyögtető. Hiszen az valóban roppant kedves, ha valakinek busa feje van, és mindössze másfél tucat szót használ, azt is úgy, mint egy lidokainnal agyoninjektált mexikói vendégmunkás! Amit Montesquieu mondott a négerekről (teljesen feketék, és olyan vastag az ajkuk, hogy lehetetlen sajnálni őket), meg is fordítható. De félre a tréfával!
Köztudott, hogy a modern szórakoztatóipar azon alapszik, hogy a kultúrafogyasztó tömegek a gyűlölt valóságtól még megszabadulni sem hajlandóak. Semmitől nem iszonyodnak inkább, mint a megváltástól, hát még ha az netán az égből jön! Különben is, mi potyoghat az égből? Hajdanában üstökösök és hulló csillagok, melyeket a néphit a mennybolt váladékának tartott, manapság pedig bombák és kisbalták és cigánygyerekek. Efféle mennybéli purdé a mi kis Jószágunk is, legfőbb érdeme, hogy a megszelídített valóságot összebarátkoztatja fantazmáinak megvadított szopogatóival. Most már tudjuk, hogy az égbolt ártalmatlan. Ezek a fantazmák az ő titkos (nem is túlságosan titkos) lényegük, és ha lefosztunk az E. T. potenciális befogadóiról néhány csip-csup akcidenciát (a gondolkodás képességét, az egyéniség integritását és más efféléket), előáll a Jószág, lüktető dinnyefejével, tizenöt szónyi szókincsével, virágfakasztó gumihüvelykujjával!
Akiket persze megbűvölt Spielberg ügyes rendezése, leleményes jelenetezése s mindaz, ami ezt a filmet méltán teszi szuperprodukcióvá, azt mondhatják: túlzás egy mesefilmtől kifinomult jellemábrázolást és árnyalt motivációt várni. Ám ha csak ennyi hiányozna filmünkből, attól még nem lenne Jószág ilyen hátborzongatóan üres mesefigura. De Jószág csinos gyermekruhákban, szőke parókával a fején is csak Jószág marad, mesei rekvizitumai csakolyan szervetlenül hullanak le róla, mint kiskorú(sított) konzumálóiról a személyiségformáló tényezők. A régi mesékben a konstans mesei elemek mind a történést, mind a mesehősöket elbírták; filmünkben a mesei elemek (például: UFO, megvadult szemeteskukák, biciklizés a levegőben, üldözési jelenetek stb.) másodlagosak a történethez képest, és belesimulnak az összedobált plüsskutyák szerencsétlen rakásába.
Ezért van szükség arra, hogy a Jószágot megdöglesszék a film harmadik harmadában (mármint a film készítői), majd felélesszék és elmenekítsék. Bátran gondolhatunk a harmadnapi feltámadásra, Jószágban – mint mondtam – egy szekularizált Megváltó is elveszett: az UFO felszállásakor Elliott – mindaddig hitetlen – anyja zokogva térdre borul, az UFO pedig szivárványos csíkot húz az égen. A világ várhat az újabb megváltásig, amúgy a feje tetején állva: már a film elején világossá vált, hogy a gyerekek teljesen felnőttszerűek: mintakövetésük a szigorúan fiatalos mintakövetésű felnőttekéhez alkalmazkodik (egyébként harmincöt évesnél idősebb embert nem látni a filmben); a felnőttek viszont minden komolyságukkal együtt infantilisak: játszani lehet velük, fel akarják boncolni szegény kis Jószágot, mint akik arra kíváncsiak, mi van a sípoló nyuszi hasában.
Ez a jelenet – egyébként: a spielbergi Játékhegy könnyfakasztó varázsvesszeje – kimenetel szempontjából meglehetősen kétséges. Jószág életműködései megszűnnek az imponáló hevenyészettséggel felállított műtőben: diadalt ül a tudomány? Vagy nevetségessé válik? Vagy éppen félelmetessé? Nem világos, rendben van; de mitől betegedett meg ez a Jószág, amikor mindenki mást meggyógyít? És mitől olyan hamuszürke? (Jusson eszünkbe Montesquieu megjegyzése!) Mindez mellékes. A jelenetben egyedül a sápadt, cserepes ajkú kis Elliott kiáltásai lényegesek: belőlük derül ki, hogy a Felnőttek szöges csizmával tipornak a gyerekek (filmünkben a Soha Fel Nem Nőttek) szívén. A jelenet mégsem ettől, hanem a film közepén látható párhuzamától válik fölöttébb kétségessé. Amikor ugyanis Elliott először marad egyedül a lakásban a Jószággal, védencét sebtiben (egy jól nevelt fantazmahős és fantazmafaló kisfiúhoz méltóan) kitanítja civilizációnk legfontosabb trükkjeiről: megismerteti a heliocentrikus világképpel, a telefonnal, a fridzsiderrel, az akváriummal és a vadnyugati ólomkatonákkal.
Ismét a felvilágosodás-kori séma: a Vadember találkozik a Művelt Világgal. Csakhogy a vadember (és ez visszalépés a felvilágosodáshoz képest) nem válik a civilizáció bírálójává, sőt még a dicsőítőjévé sem: csupán a tehetetlenül toporzékoló anyukák sztereotip könyörgését ismételgeti „Be good”. (Ez körülbelül olyan szójáték, mintha rászállna egy légy az orrára, és azt mondaná: „Légy jó!”)
Ebben a kontextusban összefüggés híján lebegnek azok az egyébként hatásos gegek is, amelyek a filmet nemcsak meghatóvá, tudományos-fantasztikussá (ez is micsoda szópárosítás!), pszeudo-vallási élményt nyújtóvá, hanem finoman somolyogtatóvá is teszik. Más kérdés, hogy esetleg megnövelik a film nézettségét, azonban olyan burleszk-elemek ezek, amelyek a Jószág-féle fantazmák sivárságán fikarcnyit sem tudnak enyhíteni. (Néhány geget már említettem; vegyük hozzá még azt a jelenetet, amikor Jószág imaginációit Elliott átveszi, s a Jószág által megnézett szerelmesfilm hatására csókolózni kezd; Jószág csetlés-botlásait, riadozásait a lakásban stb.). Jószág ugyanis animációs-film-figura, aki sokkal inkább megállná helyét egy rajz- vagy bábfilmben, akkor viszont elmaradnának az obligát könnymirigy-facsargatások! Nem, Jószág dinnyefejének az emberi világ dimenzióiban kell pulzálnia, hogy a valós-ság illúzióját követelhesse magának. És nemcsak ezért ragaszkodik E. T. Evilági Tartózkodáshoz! Hiszen emberekkel, Felül- és Alulnőttekkel találkozik, akiknek éppen az a lényegük, hogy nem silányulhatnak rajzfilmfigurákká, mert az animációs film tüskéi menten kidurrantanák őket, szegény kis felfuvalkodott lufikat!
Két világ, két különböző látásmód van tehát a filmben erőszakosan (és persze profi módon) összeolvasztva. De nemcsak erről van szó. Jószág valóban egy másik világhoz tartozik; mint Elliott édesanyja meg is fogalmazza: neki ott a helye. Hihetnők ezt a kijelentést a csodáktól és a játékoktól való distanciának is, ha éppen az édesanya könnyei nem árulkodnának csillapíthatatlan játék- és csodaszomjról. Valószínűbb, hogy Jószágot idegensége miatt kell kirekeszteni. Mert igaz, hogy az is ember, aki nem ember; igaz, hogy jóságos, hogy szeretetreméltó – de azért ő mégiscsak valaki más. Pontosan kirajzolja ez az attitűd az újkeletű tolerancia határait: az idióták, a leprások, a négerek és a többi hasonló teremtmények (Jószágok) is emberek, játszani lehet velük, összeházasodni nem szükséges.
Spielberg filmjének persze nem ez a látható végterméke, hanem inkább: óriási szenzáció, sorkígyózmányokat nyelő mozipénztárak, bazárpultokon kucorgó különböző méretű Jószágok, sekélyes-megfoghatatlanná hengerelt szennyes kis vágyakozások – és végül, de főként: kólásüvegek tucatjait megtöltő gyermeki könnycsurgalék, amely mindent elborít. Reményeink netovábbja, hogy egy biciklikormányvég és egy gumihüvelykujj talán kiáll belőle.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/01 10-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6535 |
