Kisfiú rohan inaszakadtából, ködös, vizenyős tájban. Kiabál kétségbeesetten, követelőzően: Hé, Messiás! Messiás, hol vagy már?
Nézem a mozizsöllyéből, és emlékezetem a vászonra kopírozza egy másik film jelenetsorát: csizmás, bekecses parasztlegény botladozik hasonló túlvilági tájon, rémült kiáltozása felveri az élettelen erdő süket csöndjét: Magyarok! Magyarok, hol vagytok?
Ő, a pár év előtti Magyarok vizionáló paraszti hőse rábukkan mégiscsak valakire: a „népmesék öregapójára”, aki reszkető hangon közli vele a halálos szentenciát: Én vagyok, fiam, az utolsó magyar… Aztán vége a látomásnak, s hamarosan láthatjuk az idegen temető kőkeresztjei között árván meredő csónakos fejfát; körülötte maroknyi ember énekli tompán, elnyújtva a halotti búcsúztatót…
Lackó, a Jób lázadásának gyerekhőse nem találkozik a Messiással. Csak az imént tűnt el a szitáló eső függönye mögött a szekérkaraván a körülötte poroszkáló lovascsendőrökkel, s a kisfiú még aligha értheti a régi chaszid zsidó bölcsességet, amelyet Jób bácsi, a megtalált és most örökre elveszített nevelőapa beléplántálni kívánt: hogy minden ember magában hordja a Messiást.
Kérdés, megérti-e valaha.
Hiába, most, hogy ezt a jegyzetet írom Gyöngyössy Imre és Kabay Barna művéről, nem tudom elhessegetni a pár éve látott Magyarok emlékét. Túl azon, hogy ez is, az is nagyjából egyazon időben – 1943–44-ben – játszódik, de túl az itt is, ott is fölcsendülő kétségbeesett-reménykedő kiáltásokon: a két mű különös hasonlóságát érzem.
És ugyanaz az ingerült zavar, a nagy lehetőség elmulasztása fölötti ugyanazon csalódás érzése környékez. Nyersen fogalmazok: számomra ez is, az is – érzelmes mítosz és romantika, történelmi tragédiába csomagolva.
A jobb érthetőség kedvéért nem árt egy kis emlékeztető.
A Magyarok alaphelyzete: tíz nincstelen paraszt az ország egyik legelmaradottabb vidékéről önkéntes „vendégmunkára” indul a náci Németországba, hogy ott – elszigetelt, de önmagát is elszigetelő, kivételezett helyzetében is jócskán kiszolgáltatott „kisebbségként” – szembekerüljön „a” történelemmel, annak „korszerű” borzalmaival. A téma magában hordta egy „nagy film” minden lehetőségét: lehetett volna a nemzet alá szorított, „történelem nélküli” nép örök tragikumának szimbóluma; és lehetett volna a történelmi önismeret filmje. Még akkor is, ha tudás és nem tudás dolgaiban tapasztalható volt az alkotók zavara, következetlensége. Még akkor is, ha a filmbéli parasztok 1943-ban, a Don-kanyar esztendejében nem tudják, kicsoda Hitler, s hogy ki kivel háborúzik, noha egészen pontos ismereteik vannak az első világháborúról és az 1919-es Lenin-fiúkról, egyikük pedig megfogalmazza a viszonylag fejlett történelmi tudatra valló szentenciát: „Árpád óta minden háborúnkat elvesztettük…” Ha csakis azt látjuk, hogy miként ébred – vagy épp: nem ébred! – rá ez a különös sorsú kis csoport ott, rabszolgamunkára fogott hadifoglyok, meghajszolt zsidók, megfélemlített és megfélemlítő németek között egy „magasabb” valóságra, akkor engem csöppet sem bántottak volna a sokakat felháborító képsorok: a szalonnasütés éhező foglyok szeme láttára vagy a halott társuknak koporsót követelő férfiak ordítozása: Mindenki csak a magyarokra pályázik! Mert így mégiscsak igaz lehetett volna a történet: a keserves századokban megkövesült, létfenntartás diktálta paraszti önzést a mások – ráadásul: „idegenek” – szenvedése oldhatta tán valamelyest, de feloldani nem tudhatta.
A „nemzet alatti” népet nemcsak az – sőt elsősorban nem az – tette nemzet és történelem alattivá, hogy semmit sem vagy nagyon keveset tudott a világ dolgairól, hanem az, hogy amit tudott, többnyire „rosszul tudta”, mert folyvást „magasabb érdekek” terelgették a politikum terelőkarámjaiba. Léte nem kizárta a históriában való részvételt, pontosabban: annak kényszerét; hiszen eszköz és tárgy volt egyszerre: gyilkos indulatok, történelmi bűnök tárgya s az ilyen bűnök és indulatok manipulált eszköze. Mondhatnám úgy is: nádasban bujkáló szökevény és szökevények nyomán csörtetó tábori csendőr.
Ezzel már nagyjából vissza is érkeztem a Jób lázadásához.
Tudás és nem tudás, misztikum és valóság keveredése tette, hogy a Magyarok végül is nem lett az, ami lehetett volna: magyar sorstragédia. És hogy igazából megrekedt félúton történelmi önismeret és egy históriás mese- és mondavilág között.
És itt a baj Jób bácsi, Róza néni és a kis Lackó érzelmes legendájával is.
Mert való igaz, hogy hosszú időn át éltek kis zsidó közösségek a Felső-Tiszavidék magyar falvaiban. De: évszázados előítéletekkel körülvéve, maguk is félelmek és előítéletek rabjaiként, kirekesztve és kirekesztetve. Hogy olyanfajta testvéri együttélés – már-már „kultúrák ötvöződése” –, amilyenről ez a film beszél, nem létezett, nem is létezhetett, annak történelmi okai vannak.
Ha ez a „zsidó-paraszti idill” létezhetett volna, akkor ez a film nem létezhetnék.
Azaz…
Ha mégis: akkor a Bűn, a Felelősség már misztikus magasságokba emelkedik. Hiszen a Jób lázadása csakis kívülről jött bűnösöket ismer s az áldozatokkal már-már összeolvadó együttérzőket. Akiket immár nem történelemmel magyarázható, történelmileg is felfogható és behatárolható felelősség terhel, hanem valami más, valami sokkal több, valami emberi ésszel már fel sem fogható, misztikus bűnrészesség. És akkor már nincs mit tenni.
Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit…
De maradjunk a realitásoknál.
1943 – a faji jellegű, zsidók és nem zsidók között minden emberi kapcsolat lehetőségét kizáró harmadik zsidótörvény harmadik esztendeje. És ekkor egy zsidó férfi úgy határoz, hogy hét gyermekének elvesztése után szembeszáll az Úrral, fellázad: örökbe fogad egy árva keresztény fiúcskát. Hatósági, sőt bírósági segédlettel, igaz, antedatált okmánnyal, s a kegyes csalásban – mi sem természetesebb ennél akkortájt – habozás nélkül segédkezik az állami árvaház igazgatója. Képtelen lélektani helyzet, ténybeli képtelenséggel megtámogatva. S bizony van itt még valami: szomorú tény. A Felső-Tiszavidék bizony nem az idillek földje, hanem a tiszaeszlári vérvádé, amelyet épp ebben az időben próbál minden erővel felmelegíteni a szélsőjobboldali propaganda. Vajon akadhatott-e akkortájt olyan – bármilyen együgyű, bármilyen „falusi” – zsidó, akit legalább ez el ne rettentett volna az ilyen meggondolatlan örökbefogadási tervektől?
De sok értelme nincs sorra venni a film „tényanyagát”, a benne rejlő képtelenségeket. Talán csak a deportálás pillanatai… Ezeknél érdemes elidőzni egy kicsit. Valóban voltak, akik akkor kerítések, ablakfüggönyök mögül nézték az eldöcögő szekereket; voltak bátor vagy bátortalan kiállások is. És bizony volt közöny, volt ijedt lapítás, de volt káröröm és szennyes indulat is. Sokminden volt. De nem volt – mert nem lehetett – falusi pap vezényelte szomorú, búcsúztató zenekar, szelíd-nyilvános demonstráció. És bizony igen valószínű, hogy a csendőrök egy kicsit több érdeklődést mutatnak a gyermek iránt, aki kétségbeesetten rohan a szekéren ülő Jób után, s torkaszakadtából kiabálja: Papa, hé, itt vagyok!
Szőrszálhasogatás? Nem.
Itt is a lényegről van szó. A képtelen mesevilágról. Az elmulasztott lehetőségről.
Olvasom, hogy a film Cannes-ban megnyerte az ökumenikus zsűri díját. Mégpedig úgy, hogy előbb a kereskedelmi szekcióban vetítették, onnan emelték át a kulturális szekcióba. És azt is tudom – nemcsak a film szerzői nyilatkozták –, hogy mind a budapesti filmhét, mind az NSZK-bemutató szakmai közönsége megkönnyezte a befejező képsorokat.
Hiszem. Csak éppen nem vagyok boldog tőle.
Az alkotók szerint a Jób lázadása egy „Vityebszktől Nagy-Kállóig terjedő kulturális kört” idéz, hátterében egy „zsidó-paraszti mesevilággal”. Mint mondják, a Tisza mentén, „az egykori csodarabbik földjén” fedezték fel a megfelelő színhelyet, amely „Chagall ősvilágával” rokonítható, s amellett olyan ősi motívumkinccsel rendelkezik, hogy „Martin Buber új magyar ősmesét írhatna belőle”.
Való igaz: a film világa rokonítható Chagall, de Martin Buber világával, a chaszid zsidó legendák és mesék világával is. Benne van persze Tóbiás, a tejesember is, a jiddis dalok, jiddis költészet világa; benne a péntek esték lobogó gyertyáinak bűvölete, benne a gyermek a Haggadából, aki „még kérdezni sem tud”; benne van Élijáhu serlege, az emlékezés kavicsai a temetők sírkövein. Felsejlik benne a „Sájele der Keresztir”, az 1926-ban meghalt bodrogkeresztúri csodarabbi árnyalakja; meg a nagy-kállói rabbié, aki „Kossuth apánkat is gyógyította”, s aki a legenda szerint magához váltotta a virrasztónótát, amely többször is felhangzik a filmben, héber és magyar szöveggel: „Szól a kakas már…” És itt-ott van benne valami a múlt századi népszínművekből, Berczik Árpád, Tóth Ede „népies” falusi zsidó kocsmárosaiból, s igen sok Kiss József költészetének a „paraszti magyar zsidóságról” szőtt szép és tragikus, balladás álomvilágából is.
És ott van benne a messiás-hitek ötvözése: az „ökumenikus” jelenet a Szent-Ferenci együgyűségű sváb Günther baráttal, aki Jób óhajára oktatja a gyermeket az egyedül fontos fohászra: „Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit…”
Így bizony a tragikumból idill született. Imasátorral és lacikonyhával, istállóbeli szeretkezéssel és zarándoklattal a csodatévő cáddik sírjához. S az idill érzése – furcsa módon – még csak növekedik attól, hogy a nádasban pipilő kislány körül zord tábori csendőrök csörtetnek, s hogy a falu jegyzője az „Egy rabbi, két rabbi”-nótát húzatja a rongyos cigányokkal…
Nemigen érti az ember egyébként, miféle szimbólum hordozóiként kerülnek a filmbe a szomorú mutatványosok, akik a 20-as évekből való némafilm, A megfagyott gyermek képeit vetítik a kocsma falára, abban az időben, amikor a legfalusibb falusi mozik vásznán is a Jud Süss jó minőségű kópiáiban lehetett gyönyörködni. Azt meg végképp nem értem, hogy miért minősíttetik a keserves produkció a helybéli nyilas korifeus által „rémhírterjesztésnek”.
Persze, ez még így-amúgy magyarázható.
Ez a film „kiszolgál”; egyszerre magyar és zsidó hiúságot. Olyan idillt fest, amelyet zsidók és magyarok együtt fogadhatnak el – a valóság ellenében. Szépséges zsidó mesevilággal kárpótolja zsidó nézőjét a meghamisított valóságért, és meghamisított valóságot tálal a fasiszta nép általánosító és otromba vádjától sértett magyar tudatok számára. Végül pedig közös folklórt, egzotikumot, könnyes históriát kínál a külföldi nézőnek. Nem csodálom a New York-i producerlap kritikáját – de nem is örülök neki –, mely szerint a Jób lázadása olyan művészfilm, amely kereskedelmi babérokra is pályázik.
B. Nagy László írta évekkel ezelőtt Gyöngyössy Imre akkori filmjéről: „Merő látszat, hogy a Meztelen vagy a cigányokról vagy a nomád életforma és a modern civilizáció összeütközéséről szól. Sokkal inkább arról, amit Gyöngyössy rájuk vetít.” Sajnos Gyöngyössy és Kabay Barna új filmjére vonatkoztatva is érvényesnek kell tartanom ezt a kritikát, olyképpen, hogy tovább idézem B. Nagy egykori szövegét: „Misztériumot, megváltást, dokumentumot, szimbólumot, kultuszt, realitást s ki tudja még mi mindent oly szövevényes »rendbe« keverve, melynek követésére, bevallom, teljességgel képtelen vagyok – az azonosulásról nem is beszélve.”
Sajnálom, hogy a film alkotói nem maradtak meg eredeti szándékuknál. Hisz, mint egyik nyilatkozatukban mondják, előbb dokumentumfilmre gondoltak, s csak azért döntöttek játékfilm mellett – ha jól értelmezem –, mert kiderült, hogy „ennek a kultúrának már nemigen maradtak képviselői”. De van ebben a nyilatkozatban még valami, ami nemcsak vigasztalóan, de biztatóan is hangzik: hogy a játékfilm mellett „fontos kiegészítő dokumentumanyagot” is forgattak, amely „még munkálatban van”.
Örülök ennek az ígéretes mondatnak.
Mert a Jób lázadása megnézése után nem örültem annak, hogy nem örülhettem.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/01 03-05. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6531 |
