Schéry András
Annak a kérdésnek a feszegetésére, hogy egy külföldi film magyar szövegében miért nem olvasható vagy hallható, ami az eredetiben elhangzik, Az utolsó tangó Párizsban jó apropó, mégsem tartom szerencsésnek, hogy a kérdés épp e film kapcsán vetődött fel. (Filmvilág, 1983/11. szám.)
Korántsem azért, mert a film magyar feliratait én írtam, hanem azért, mert itt túlságosan egyszerű a képlet: „hírhedt botrányfilmről” lévén szó könnyű lenne a közízlésnek nevezett megfoghatatlan valami – s az ezt befolyásolni hivatottak – alacsony toleranciaszintjét emlegetni és újabb, vélhetőleg a korábbihoz hasonló eredménytelen tirádákkal nekirontani a prüdériának, majd e kulcsszó kimondásával elintézni az ügyet. Tovább egyszerűsíti a képletet, hogy Az utolsó tangó… feliratozva került bemutatásra, tehát a fordítás szöveghűsége azonnal ellenőrizhető, s a szövegcsonkítás – azaz a kipontozás – az eredetit nem értő nézőnek is rögtön feltűnik. A filmfeliratozás gyakorlatában meglehetősen ritka ez a megoldás, szinkronizált filmben pedig nyilvánvalóan lehetetlen: a szokás az, hogy a nemkívánatosnak minősített szövegrészek helyett valami más olvasható, illetve hallható.
És ez a konkrét eseten messze túlmutató jelenség az, ami miatt mégis érdemes foglalkozni az elöljáróban feltett kérdéssel, amelynek tulajdonképpen nem is volna szabad felvetődnie: miért változtatja meg a felirat vagy a szinkron az eredeti film szövegét? Milyen alapon másít meg filmeket?
A válasz tömören: azon az alapon, hogy a filmfordítás soha sehol nem számított és nem számít műfordításnak, amelynek maximális tiszteletben kellene tartania az eredeti művet. A külföldi filmek dialógusainak átültetése adaptáció, amelyben a szöveghűségnél sokkalta fontosabb kívánalom a befogadó közeg konvencióihoz és feltételezett igényeihez való alkalmazkodás. Ezeket az igényeket pedig a gyámoltalan közönséget képviselő forgalmazók konkrét vagy hallgatólagos „elvárásai” közvetítik az adaptációk készítőinek. (Szándékosan kerülöm a fordítás, fordító szavakat; amint az sem véletlen, hogy a külföldi filmek főcímében nálunk nem az szerepel, hogy „Fordította X. Y.”, hanem ez: „Magyar szöveg: X. Y.”, aki foglalkozására nézve pedig nem fordító, hanem szinkrondramaturg.) Az adaptációval szembeni „elvárásokat” a mindenkori forgalmazók általános kommunikációs stratégiája diktálja: országonként és időszakonként változó politikai, kultúrpolitikai szempontok, így gyakran üzleti érdekek, esetleg afféle „erkölcsi” megfontolások, amilyenek Az utolsó t…-t csináltattak Az utolsó tangóból.
Néhány konkrét példa: az olaszra szinkronizált amerikai filmekben a szicíliai származású gengsztereket évtizedeken át sevillaiaknak emlegették. Visconti Vihar előtt című filmjének 1950-ben készült magyar felirataiban az éber lektor vaskövetkezetességgel a szegények összefogására javította az isteni gondviselést, melytől a szicíliai halászok sorsuk jobbra fordulását remélték. S ha már Az utolsó tangótól indultunk el: az a bizonyos „fucking family”, amelyből nálunk „kib…ott család” lett, az olasz szinkronban „maledetta famiglia”, azaz „átkozott család”. Bertolucci hazájában a film főszereplői nem „b…nak”, hanem „kefélnek”. Ez talán jobb mint a kipontozás? Dehogy. Ráadásul tisztességtelenebb is, a gyanútlan néző becsapása.
„A szinkron szakmai rangjának mércéje nem az olyan adaptáció sikere kellene hogy legyen, amely manipulál a filmmel, megváltoztatja a dialógusokat, olcsó poénokkal tömi tele, csak hogy megnevettessen és »eladja« a filmet, hanem az olyan hűséges és megbízható fordítás, amely nem fél az eredetivel való összevetéstől, s nem bújik olyasféle – nagyon is gyakori – gyerekesen megalomániás kijelentések mögé, hogy javított a filmen” – írja Orio Caldiron az olasz szinkronnal foglalkozó cikkének konklúziójaként.
Tökéletesen igaza van; ám hogy ez meg is valósuljon, az elsősorban nem rajtunk, hozott anyagból megrendelésre dolgozó szövegszabászokon múlik.
Előbb a filmadaptáció szempontjait meghatározóknak kellene belátniuk, hogy a film – akár remekmű, akár tucattermék – nem az övék, hanem az alkotóé, tehát az ő szándékainak kell érvényesülniük. Érvényre kellene jutnia annak az elvnek, hogy a film szövegét ugyanúgy nem lehet megváltoztatni, mint – mondjuk – a szereplők frizuráját.
Mert addig a munkánk csak annyiban hasonlít ahhoz, aminek lennie kellene: a műfordításhoz, hogy mi is gúzsba kötött lábbal táncolunk. Olykor tangót. T…-t.
Schéry András
Budapest
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/01 02. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6530 |
